(Részlet Nicolas Diat – Robert Sarah: Esteledik, a nap már lemenőben című könyvéből. SZIT. Budapest, 2019. Megrendelhető itt.)

NICOLAS DIAT:

Mit gondol a modern világnak a múltra és a hagyományokra vonatkozó szkepticizmusáról?

ROBERT SARAH BÍBOROS:

A nyugati modern ember lenézi a múltat. Civilizációjára büszke, és azt a megelőző civilizációnál felsőbbrendűnek tartja. A tudomány és technika területéin elért fejlődés szolgáltatja neki ezt a látszatot. A kommunikációs technológia, és főleg az internet területén bekövetkező forradalmak megerősítik ezt a nagyravágyó felfogást.

A modern ember amnéziában szenved. A múlttal való szakításra törekszünk, az újat viszont bálványozzuk. Érzésem szerint van egyfajta agresszív ellenséges szembenállás a hagyománnyal és általában minden örökséggel.

Állandó változásban élve a modern embernek hiányzik az iránytű. A fiatalok elitélhetik az előző nemzedékek tévedéseit. Megértem, hogy lapozni szeretnének a történelem könyvében. Hogyan is lehetne szemükre vetni a háború utáni német fiataloknak, hogy többé gondolni sem akarnak a náci múlt kísérteteire? Ugyanakkor a történelem legsötétebb lapjait sem szabad elfelejteni. Alapvető fontosságú, hogy a holokauszt emlékét fenntartsuk.

A hagyomány lényegében kiegyezés a jövővel, amit a múltban találunk.

Ezért is érint fájdalmasan a nyugatiak amnéziája. Már messze vagyok guineai szülőfalum általános iskolájától, ahol azt tanultam, hogy az őseim gallok voltak… Ez a tanítás különösnek tűnhetett, de nem volt sértő. Azt jelezte, hogy a francia identitást a guineaiak számára is felkínálták abban a korban, amikor az ország francia gyarmat volt.

Az emlékezet válsága kulturális válságot eredményez. A fejlődés lehetősége a múltban szerzett tulajdonságok átadásában van. Az ember fizikailag és ontológiailag azok történelméhez van kötve, akik előtte jártak. Az a társadalom, amely elutasítja a múltat, szakít a jövőjével, s halott, emlékezet nélküli, Alzheimer-kórban szenvedő társadalom. Ez a modern tendencia érvényes a kereszténységre is. Ha az Egyház kitartóan szakít hosszú történelmével, saját vesztébe rohan.

Emmanuel Mounier a Keresztény szembenézés című írásában kifejti, hogy ez az elhatározott szakítás a múlttal a nyugati civilizáció és a kereszténység benső hanyatlását eredményezte. A kereszténységet kezdetben „a civilizáció nedve” tartotta fenn, ma annak kiapadásától szenved. De a válság szerinte a kereszténységen belül van. Van egyfajta porózusság a civilizáció és a keresztény vallás között. Ha a kereszténység lepaktál a világgal, ahelyett, hogy világosságot adna neki, akkor a keresztények nem hűségesek a hitükhöz. A kereszténység és az Egyház lanyhasága a civilizáció hanyatlását idézi elő. A kereszténység a világ világossága. Ha a kereszténység nem világít, akkor hozzájárul az emberiség homályba merüléséhez.

Hogyan ítéli meg a modern embernek a gyökereihez való ellentmondásos viszonyát?

A gyökér az élet elindulása és táplálása: a termékeny földből felveszi az éltető nedveket és a vizet, hogy a növény minden évszakban virulhasson. A gyökér teszi lehetővé a lombfakadást, valamint a virág és a gyümölcs megjelenését. Az élet gyökér nélkül halálra van ítélve. A modern ember gyökereihez való ellentmondásos viszonya egy olyan antropológiai válságból adódik, amelyről már szóltunk.

A modern ember attól fél, hogy gyökerei korlátozzák, megkötözik, ezért inkább megtagadja azokat. Ettől szabadnak hiszi magát, pedig valójában sebzetté válik. Olyanná lesz, mint a fáról lehulló száraz levél, melyet kénye-kedve szerint sodor a szél.

Ez a gyökértelenség a Nyugatra jellemző jelenség.  Afrikában és Ázsiában még kapcsolatban vagyunk gyökereinkkel, melyek életünket és történelmünket összekötik eredetünk ősi forrásaival. A népcsoportoknak, a vallásoknak és a kultúráknak ősi történelmük van, amelyből folyamatosan táplálkoznak. A múlt és a jövő egymásba fonódik, nem lehet őket elválasztani egymástól. Ez a lehorgonyozódás nem determinizmus, hanem a szabadságunk feltétele.

A keresztény gyökerek elutasítása az európai alkotmányban a fenti, nyugati hozzáállásnak a legnyilvánvalóbb tünete.

Az európai intézmények ma gazdasági és adminisztratív struktúrákra redukálódtak. A pénzügyi tranzakciókon kívül, melyek egy szűk oligarchikus csoport irányítása alatt állnak, Európa ideológiákat gyárt, amelyeket utópiák éltetnek, és közben elveszíti a lelkét. Európa elvágta magát attól, ami mélységesen ő maga. Megtagadta önmagát.

Néha úgy tűnik, hogy a Nyugat egyetlen horizonja a fejlődés…

A fejlődés a nyugati társadalmak leghatalmasabb bálványa, az alfa és az ómega, melynek egy újfajta ember eljövetelét kell előkészítenie. A fejlődés magával hozza egy tisztán technikai civilizáció megszületését, melynek fókuszában az anyagi javak bősége és túláradása áll, amelyre oly mohón vágyakozik a modern ember.

Naponta új hírek és információk árasztanak el minket, és figyelmeztetnek az alkalmazkodásra és a változásra. A posztmodern ember örök csavargó, céltalan báb, melyet ide-oda sodor a divat éppen aktuális hulláma.

A fejlődés kényszeres keresése létrehozta a virtuális embert. Hogyan is találkozhatna ez az ember Istennel? Az állandó mozgás, a bizonytalanság lehetetlenné teszi, hogy szemlélődni tudjon.

Szent Ágoston írja a Vallomásokban: „Magadnak teremtettél minket, Urunk, és nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned.” Isten az értelme minden igazi fejlődésnek. A gyorsaság és a mesterségesség nem tudnak minket Istenhez vezetni. A pillanat embere nem az Isten embere. Végül odajut, hogy már nem tudja megragadni létezésének értelmét.

Az elveszettség ilyen állapotában nem meglepő, hogy nem is nyugtalanít bennünket a mesterséges intelligenciával rendelkező humanoid robotok megjelenése.

Elképedve nézünk, abban bízva, hogy ezek a mesterséges neuronhálózatból készült aggyal rendelkező hibridek majd valós esélyt jelentenek az emberiségnek, holott valójában az emberiség lassú halálát jelzik.

Pedig az Egyház mindig meghatározó módon járult hozzá a technikai fejlődéshez. Hány tudományos felfedezés született keresztény környezetben, például a kolostorokban? Az Egyháznak ma is folytatnia és bátorítania kell minden tudományos fejlődést, amely valóban az ember javára van. Ezért az Egyháznak önazonosnak kell maradnia, és folytatnia annak hirdetését, amit Krisztus rábízott.

A robotok társadalmának e jövetele vajon Isten halálát jelenti?

Előbb inkább az ember haláláról kell beszélnünk. Gyakran gondolok Paul Tibbetsre, az Enola Gay bombázógép pilótájára, aki Hirosimát bombázta. Ő a megtestesítője a gépek civilizációjára jellemző engedelmes és felelőtlen embertípusnak.

Georges Bernanos a Franciaország a robotok ellen című művében világosan felidézi ezt a jelenséget: „A belső élet ellen vívott többé-kevésbé alattomos harcban a gépek civilizációja semmiféle ideológiai meggondolásból nem táplálkozik, legalábbis közvetlenül, hanem a saját alapelvét védelmezi, amely a cselekvés elsőbbsége. A cselekvés szabadsága nem kelt semmiféle félelmet, ám a gondolatszabadságtól retteg.”

Jelen világunkban az ember csak annyiban találja meg a maga helyét, amennyiben hasznosnak bizonyul a robotok hatalmas hálózatában. Egy tisztán végrehajtó szerepre redukálódott ember igazából már nem is ember, csak rideg operátor, aki már rég lemondott a szabad akaratáról, s elveszítette a kapcsolatot saját lelkével.

Bernanos így folytatja: „A lelkek! Manapság az ember szinte szégyenkezve írja le ezt a szent szót. […] Az ember csak belső élete által van kapcsolatban saját lelkével, a gépek civilizációjában viszont éppen a belső élet válik lassanként abnormális jellegűvé.”

A szemlélődő ember az, aki nem veti alá magát a termelés gépies parancsának. A szemlélődő ember tudja, hogy az ember halála előre jelzi Isten halálát, Isten halála pedig az emberiség végét jelenti.

Isten nélkül a világ csak utópiákat és bálványokat képes követni. Isten nélkül a világ az ürességben, a semmiben, állandó nyugtalanságban és szenvedésben él. Ha az ember többé már nem keresi Istent, ha saját isteneket teremt önmaga kibontakoztatására, akkor az igaz Isten eltűnik a világ horizontjáról.

Az Élet, mely minden élet forrása, eltűnőfélben van társadalmainkban. Isten mégis élő marad bennünk. Lelkünkben lakik, mert az ember Isten legszentebb hajléka, temploma.

Paradox módon éppenséggel a fejlődés vezethet Isten felfedezéséhez. A fejlődésnek kellene leginkább segítenie, hogy újra meg újra felfedezzük azt, amit az Isten akart.

Minden tudományos és technikai felfedezés Isten teremtését tárja elénk. A felületes tudomány eltávolít Istentől, a mély és bölcs tudomány azonban közelebb visz hozzá.

Az Egyház helyesen ismerte fel a transzhumanizmus következményeit?

Az igazság nem változik, mert örök. Jézus Krisztus a neve, aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). Az emberiség nem vész el soha, Krisztus meg fogja menteni. A transzhumanizmus egy hazugság. Képviselői ki akarják vonni magukat a Teremtő fennhatósága alól, de sohasem fogják tudni megölni őt.

Ma úgy látszik, hogy a világban mindenütt a fundamentalista liberalizmus lett a norma, mely a szabályok, a határok és az erkölcs eltörlését tűzte zászlajára. Meg akarja szüntetni a vallást, mondván: Isten halott, nincs kivel kapcsolatba lépni, tehát a vallás feleslegessé vált.

Blaise Pascal Az ürességgól szóló értekezésének előszavában írja: „Az emberi nemzedékek századokon át tartó hosszú sorát úgy kell szemlélni, mint egy és ugyanazon embert, aki változatlanul fennmarad, és folyamatosan tanul.” A XVII. század nagy filozófusának igaza van: elbizakodott és ostoba gondolat az, hogy az egyik ember túlhaladja a másikat. Ontológiai szempontból semmi különbség nincs Ádám és a mai ember között, mint ahogy nincs különbség abban sem, hogy képes vétkezni és fellázadni Isten ellen. Az egyetlen elhanyagolható különbség az, hogy a mai ember luxusruhákban jár, és mobil-telefonja van, míg Ádám és Éva felfedezte, hogy mezítelen.

Mi marad abból, amik vagyunk, mi marad „emberi, nagyon is emberi” valónkból, ha a kiónozás és a mesterséges anyaméh által megnyitjuk az utat a születés felszámolására, ha a nanomedicina és a biotechnológia fejlődése távol fog tartani minden betegséget, és ha már majd nem kell félnünk a nagy kaszástól, mert a tudatunk letölthetővé és átmenthetővé válik? Végül is megszabadulunk testi mivoltunktól? Az ember a technológia hihetetlen lehetőségeitől elkápráztatva ott tart, hogy hús-vér testét szilíciumból és acélból készült páncélzatra akarja cserélni. Milyen hamis megszabadulás ez!

Hogyhogy nem kérdezik meg a politikai felelősöket és hatalmasságokat a biotechnika óriási kockázatairól? Hiszen nyilvánvaló, hogy igen súlyos erkölcsi dilemmák előtt állunk. Amikor csak azokat engedik megszületni, akik bizonyos kritériumoknak megfelelnek, az egész genetikára az eugenika árnya vetül. Az Egyesült Államok megengedheti-e a „gyengeelméjűnek” ítélt egyedek sterilizációját, miközben a kívánt tulajdonságokkal rendelkező személyeket arra bátorítja, hogy minél több gyermeket vállaljanak? A nácik eugenkus törvénykezése, amely egész népcsoportok kiirtását, valamint az úgynevezett Untermenschen, vagyis a genetikailag alacsonyabb rendű emberek csoportjába sorolt egyéneken végzett orvosi kísérleteket is magában foglalta, talán ma újra normává válik?

Szeretnék emlékeztetni az Európa Tanácsnak az emberi kiónozásra vonatkozó dekrétumára:

„Az emberi lény eszközzé alacsonyítása genetikailag megegyező emberek szándékos létrehozása révén ellenkezik az emberi méltósággal, és a biológia és az orvostudomány helytelen alkalmazási módját képezi.”

Ez a szöveg bátor és teljesen egyértelmű. Jele annak, hagy Európa nem teljesen veszítette el a bölcsesség örökségét.

Mint akire mély álom mámorító köde borul, elbágyadtunk, és elfelejtettük a Jelenések könyvének szavát: „Én vagyok az alfa és az ómega, mondja az Úristen, aki volt, aki van, és aki eljövendő, a Mindenható” (Jel 22,13).

Úgy tűnik, mintha a XXI. század embere így kiáltana: „Utánam a vízözön!” Ez a semmibe való ugrás nem párosul vajon az áthagyományozás elutasításának már-már öngyilkos magatartásával ís?

Az öröklés fogalma kiveszett. Az üresség lett a norma. Az új világ főpapjai szemében a kultúra, az értékek, a vallás és a hagyományok nem adhatók át. Azt akarják, hogy feledésbe merüljenek, s hogy biztosak lehessenek abban, hogy még csak hallani sem fognak róluk, kitörlik az iskolai tantervekből is.

A továbbadás megtagadása egy bizonyos fajta halálvágyból fakad. Hogyan dönthetnénk el máskülönben, hogy nem adjuk tovább azt, amit a múlt örökül hagyott nekünk? Ez az önelégült gőg szörnyű, nyomasztó és fullasztó.

A nyugati társadalmak azóta képtelenek biztosítani és felvállalni a kulturális örökség és a múlt tapasztalatának hagyományát, amióta a szakadást tették meg a modernitás mozgatójává.

Mindenféle örökséget visszautasítani, tabula rasát hirdetni a múlttal és a minket megelőző kultúrával szemben, megvetni a régi mintákat és a leszármazást, valamint szisztematikusan szakítani az apaképpel  ezek a modern törekvések, melyek a társadalmakat a jelen diktatúrája alá vetik, a legszörnyűbb emberi, politikai, sőt gazdasági katasztrófához vezetnek.

Az a benyomásom, hogy a nyugati országok történelme romhalmazzá vált. Hogyan lehetne átadni azt, ami többé már nem létezik? Minden el fog tűnni? A kereszténység, a történelem, a civilizáció, sőt maguk az emberek is el fognak tűnni, hogy aztán a robotok lépjenek a helyükre?

Az új nemzedékek meg vannak fosztva a sok évszázados örökségtől, amely arra lett volna hivatott, hogy segítsen nekik felépíteni saját életüket. Egy mai fiatal, ha lát egy betlehemet, alig érti e tárgy jelentését. Ha lát egy festményt valamelyik híres múzeumban, nem tudja felismerni azon a Biblia nagy alakjait. Ha olvas egy XIX. századi regényt, mit sem ért már annak a századnak az életéből és kultúrájából. Történelem, gyökerek és kapaszkodót adó jelek nélkül elvész a virtuális világ mocsarában. Ily módon a múlt terra incognita lesz, a jelen pedig kegyetlen kényuralom.

Tehát a modernitás mozgatója a szakítás?

Ma a nyugati emberek azt gondolják, hogy csak akkor lehetnek modernek, ha folyamatosan a szakítás állapotában vannak.

Az elvilágiasodott társadalmi elit egy új világot, új kultúrát, új embert, új erkölcsöt akar teremteni. Csak éppen új napot, új holdat, új hegyeket, új levegőt és új földet nem tud létrehozni. A politikai terveinek is a szakítás a mozgatója. Semmiben sem akar többé a múlthoz kapcsolódni.

Azoknak, akik továbbra is a régi világ értékeire hivatkoznak, ha tetszik, ha nem, el kell tűnniük. Nevetségessé teszik és kiközösítik őket.

Az új világ bajnokai szemében ezek az ember alatti lények egy alsóbbrendű fajhoz tartoznak, ezért ki kell dobni, el kell távolítani őket. Ez a mindennel szakító hozzáállás tragikusan kamaszkori tünet. A bölcs és öntudatos ember büszke arra is, hogy örökös.

Elborzadva állapítom meg, hogy néha az Egyházon belül is találkozom hasonló magatartásformákkal. Mi lenne az Egyházból, ha eltávolítanánk azokat, akik ragaszkodnak a keresztény hagyomány kincseihez, és hűségesek annak a változhatatlan tanításához, aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13, 8).

Mai világunk örök jelenben él?

Ha egy olyan jelenben élünk, amelyet vég nélkülinek szeretnénk, akkor ez nyilvánvaló visszautasítása az örökkévaló dolgoknak. A jelen túl sokká válik, Isten pedig láthatatlanná. Az ember egyre jobban szeret a virtuális valóságba menekülni. Mindig megdöbbenek azon, hogy sokan szünet nélkül a mobiltelefonjukkal vannak elfoglalva, engedve, hogy beszippantsák őket a képek, a fények és a különféle fantomok. Az örök jelen örök illúzió, szűk börtön.

A mobil állandóan magunkon kívülre visz bennünket, és elszakít mindenféle belső élettől. Azt az érzést kelti bennünk, hogy szüntelenül úton vagyunk a földrészek között, és hogy mindenkivel állandó kapcsolatban vagyunk.

Valójában kiüresíti belső életünket, egy tünékeny világba visz, megfoszt a valóságos kapcsolatoktól, és távoli, elérhetetlen messzeségbe lök bennünket. Azt a benyomást kelti, hogy képesek vagyunk teret és időt létrehozni, és istenekként akadálytalanul jelen lenni mindenütt. A kommunikáció őrült szerkezetei ellopják tőlünk a csöndet, lerontják a magány gazdagságát, és durván gúnyt űznek a meghittségből. Gyakran kiragadnak bennünket az Istennel megélt bensőségességből, hogy kitegyenek a perifériára, saját magunkon kívülre a világban.

Mindazonáltal a jelen is Istenhez tartozik. A mennyei Atya ott van az idő minden dimenziójában. Isten van. S az ember, amennyiben ismeri saját önazonosságát, és értelmesen él a jelenben, újra gyökeret verhet benne.

Azért haladunk az időben, hogy bensőségesebben megtaláljuk Istent. Az idő nem egyéb, mint hosszú menetelés Isten felé.

Az „itt és most” kultusza és az örökkévalóság visszautasítása kéz a kézben járnak?

A modern világban a jelen idő bálvánnyá vált. Márpedig az ember a túlvilágért született. Az örök élet bele van írva a szívébe. A pillanat kultusza tehát állandó idegfeszültséget teremt. Meg kell találni a módját, hogy a mai ember hogyan tudna megszabadulni az azonnaliság e veszélyes bálványozásától. Az ember csak akkor tudja megtalálni igazi nyugalmát és békéjét, ha megnyugszik Istenben:

Az „itt és most” kultusza a modern idők filozófiai és kulturális válságának a gyümölcse. Hogyan tudnánk megérteni, hogy a legnagyobb értékek nem azok, amelyeket kezünkkel meg tudunk érinteni?

Az Isten iránti nyitottság a hit cselekedete, amelyet senki sem képes számszerűsíteni.

Azt hiszem, meg kell értetni a nyugati világgal, hogy az anyagi dolgokhoz való túlzott kötődés tulajdonképpen csapda. A mi iparosodás utáni materialista civilizációnk hamarosan kimúlik. A transzhumanista civilizáció még nagyobb katasztrófa lenne. Az emberiségnek tudatosítania kellene, hogy mind materiálisan, mind spirituálisan zsákutcába került. És mit sem használ, ha belekábul az apró, önző, mesterséges és múlékony örömökbe. 1944. december 22-én Rio de Janeiróban Georges Bernanos egyik előadásában joggal jelentette ki: „A reményhez csak az igazság által és nagy erőfeszítések árán juthatunk. Hogy a reményre rátaláljunk, túl kell jutni a reménytelenségen, mint ahogy az éjszaka legmélyén túl vár ránk az új hajnal.”

A mi világunk nem spórolhatja ,ki az életéből az igazságot és az Istenbe vetett reményt. Az igazságnak ez az útja hatalmas szenvedésekhez vezet. Tanuljunk meg megszabadulni az anyagi javaktól és a hatalomtól. Lelkiismeretesen ragaszkodjunk Istenhez és az ő életet adó igéjéhez. Akkor mindannyian eljutunk a hitben való egységre és az igazság megismerésére. Az igazságéra, akinek a neve: Jézus Krisztus.

Létrehozva 2024. február 28.