Ama szörnyű bűntett, aminek következtében romlott és obszcén városokat pusztított el tűz által az isteni ítélet, keserű bánatot okoz nekünk és megbotránkoztatja elménket, arra ösztönözve minket, hogy egy ilyen bűnt a lehető legnagyobb buzgalommal fojtsunk el. Meglehetősen időszerű, hogy az V. Lateráni Zsinat [1512-1517] ezt a határozatot kiadta: 

“A klérus bármely tagját, akit a természet elleni ama bujaságon kapnak, mivel Isten haragja lesújt a hűtlen fiakra, távolítsanak el a klerikusi rendből, és kényszerítsék bűnbánatra egy kolostorban” (Ch. 4, X, V, 31).

Azért tehát, hogy egy ilyen súlyos bűn ragálya ne terjedhessen még nagyobb elszántsággal, a büntetlenséget kihasználva, ami a bűn számára a legnagyobb ösztöke, és azért tehát, hogy még súlyosabban büntessük azokat a klerikusokat, akik e gyalázatos bűntettben vétkesek, és akiket nem rémít meg a lelkük halála, úgy határozunk, hogy át kell adni őket a világi hatóság szigorának, ami érvényre juttatja a polgári törvényt.Ezért még nagyobb szigorúsággal kívánva üldözni azt annál, mint ahogy a pápaságunk kezdete óta tettük, elrendeljük, hogy amely pap vagy klérustag, legyen bár világi vagy szerzetes, egy ilyen utálatos bűnt elkövet, a jelen törvény erejénél fogva fosztassék meg minden klerikusi előjogtól, minden állástól, méltóságtól és egyházi javadalomtól, és egy egyházi bíró által így lefokozva, haladéktalanul adassék át a világi hatóságnak halálbüntetésre, ahogy azt a törvény előírja, mint alkalmas büntetést azon laikusok számára, akik e mélységbe süllyedtek.

1568. augusztus 30.