Szent Pál ostorozza a kapzsiságot

Az egyik levelében Szent Pál olyannyira tömör, mint amilyen megrendítő képet ad a kapzsiság következményeiről (1 Tm 6,9-10): a) a függőség és a megszokás, amely elidegenít: „mert akik gazdagok akarnak lenni, kísértésbe esnek, kelepcébe, sok haszontalan kívánságba” b) szenvedés: „sok gyötrelmet okoztak maguknak” c) az állapotbeli kötelességek elhagyása – itt: „pusztulásba és romlásba döntik azembert”; d) végül pedig az Istennel való egység elvesztése „jó néhányan, akik hozzá szegődtek, eltévelyedtek a hittől.”

A kapzsi a családját is tönkreteszi. „Gyermekkoromban, meg voltam fosztva a tánciskolától, pedig nagyon szerettem ezt, csak nem volt módunkban megfizetni, meséli a 42 éves Mária. Mikor felnőtt lettem, megtudtam, hogy édesapám szenvedélyes bélyeggyűjtő volt, és kolosszális összegeket ölt, áldozott erre a mániájára. Hosszú időmbe telt, míg meg tudtam neki bocsátani.” A kapzsi mindentől képes megfosztani magát, csak a hobbyjától nem, ahol a pazarlása határtalan.

A fösvénységnek pusztitó hatása egy egész országra kiterjedhet. BrazíIiában a földek 80%-a a népesség kevesebb mint 10 %-ának tulajdona. Sok afrikai és egyéb ország gazdagságát néhány despota kaparintja meg. Franciaországban sem hiányzik a kapzsiság néhány nagy botrányból, akár egészségügyi területen, mint pl. a fertőzött vér, akár gazdasági vagy ökológiai téren, mint az Erika, yagy a Levoli Sun hajótörése/csődje.

Mit mondjunk akkor a fösvénységnek egész világra kiterjedő pusztító hatásáról? A mondializáció jelensége elgondolkodtató kérdéseket vet fel. Noha, miként II. János-Pál mondja, „Az egyes országokban és a nemzetközi kapcsolatok terén is a szabadpiac látszik a leghatékonyabb útnak az erőforrások elosztására és a szükségletek legmegfelelőbb kielégítésére” (Centesimus Annus, 34), magára hagyva, mindenféle erkölcsi rend nélkül, egy pusztán gazdasági mondializáció mindenféle pénz és hatalom-vágy és érdek zsákmánya lesz.

A következmények ezentúI nyilvánvalóak: a fogyasztókra ráerőltetett globalizáció, ahelyett, hogy a polgárok dönthessenek; egy újfajta kizártság és marginalizálódás áldozatai számának növekedése; egyfajta uniformizálódás, tehát a kulturális különbségek eltűnése: ezt néhányan coca-colanizációnak is nevezik.

Végül pedig nem csak az emberek szenvednek a kapzsiságtól, hanem az egész természet. Néhány évszázaddal ezelőtt Spanyolország tele volt erdőkkel: azt is mondták, hogy egy mókus ágról-ágra ugrálva eljuthatott a Pireneusokból Sevilla-ba. Ennek az országnak pénzsóvárságból pusztították ki a fáit: a perui arany túIzásba menő fejlődésnek indította azokat a csoportokat, akik az erdőket irtották. A földön hány természeti értéket dúlnak fel vagy rongálnak meg azért, hogy közvetlen, azonnali profithoz jussanak? Nem a gazdagság önmagában, ami romboló, hanem a mértéktelenség. Ennek romboló mivoltáról biztos jelet adnak a következményei.
„Gutaütéses meggazdagodás”

Hogyan rejtőzik eI ez a főbűn?
A bűn elvakít. A fösvény először is úgy védi magát, hogy megmagyaráz. Már a XVI. században, Szalézi Szent Ferenc megállapította, hogy az emberek sohasem gyónják meg a kapzsiságot: „A gyerekekről való gondoskodás nyomasztő feladatával tisztázzuk magunkat, meg azzal, hogy bölcs dolog, ha stabil anyagi hátteret alakítunk ki: a pénzből sose túl sok, mindig adódnak szükségletek, ami miatt több kell.” A XX. században, a rajzoló Sempé (képregények szerzője) felvázolt egy kis nénikét a templomban térdelve, amint így imádkozik: „Nem kérek magam számára semmit. De a Gizella 4 500 frank-kal tartozik nekem. Ha lehetősége volna rá, hogy visszafizesse nekem, biztosan jobban érezné magát.” A bűn itt biztosan nem abban a törvényes
jogban van, hogy az embert megilleti a saját tulajdona, hanem az hamis elszakadásnak a képmutatásában.

Másrészt, az anyagi javak görcsös keresését gyakran gyermekkori sebek készítik elő. A kapzsi embert érintő anyagi frusztrációk ugyan olyan fájdalmasak, mint a torkos ember számára az ételben való hiány. „Túl sokat nélkülöztem!”, halljuk néha. A pénz a biztonsághoz való viszonyunkat érinti.

A biztonság az ember egyik alapvető szükséglete. Megfordíthatjuk a szólást: „Tékozló apának fukar a fia”.

Óvakodjunk attól, hogy néhány embernek megbocsássuk az igazságtalanságot, ezt mondván nekik: „Szegény kedveském, oly sok hiányt szenvedett, mikor kicsi volt!”

Ugyanakkor a mai milliárdosok tőzsdei mohóságát nem lehet-e pszichológiai okokkal magyarázni? Nincs-e valami patologikus abban a tényben, hogy ezek közül az emberek közül néhányan 10 vagy 20 000 szer többen birtokolnak, mint amit egy ember képes elkölteni az életében? Miután előhoztunk sokféle magyarázatot, amely önmagában nem elegendő, fölmerül a kérdés:

„Hatalomvágy? Vágy arra, hogy egyfajta mindent felülmúló tiszteletet vívjon ki az ember egyedül a bankszámlájának nagysága miatt? A burzsoá úriember reflexe, aki kényszerítve érzi magát, hogy pénzzel helyettesítse az egyszerű ezüstöt, az emberi nemességet és jó tulajdonságokat, amelyeknek híjával érzi magát?…” Jean-Claude Guillebaud végső elemzésül ezt a konklúziót adta: „Az antropológusok igen sokszor rámutattak, hogy valójában a haláltól való félelemre igyekszik az ember választ adni, jobb híján, a vagyonnak ezzel a rögeszmés keresésével … A mániákus megtakarítás, a kincsek fölhalmozása, a pénzügy bulémia: nemde a legjobb tünetei a holnaptól, tehát a haláltól való sötét félelemnek… Végül, talán a legkülönlegesebb paradoxként, ezek a számok terén való fölfújtságok, mértéktelen vagyonok pontos szimmetriáját képezik a társadalmi kirekesztettségnek, amely a lánc másik végén ugyan úgy több millió embert érint Franciáknak. Ez az anyagi sóvárgás mintegy magára csavarja a félelemnek és a hiábavalóságnak a szimbolikáját.”

Hogyan ismerjük föl?

Akkor vagyunk fösvények, ha „hosszan, lángolón és feszültséggel teli vágyunk olyan javakra, amelyek nincsenek a birtokunkban”, állapítja meg Szalézi Szent Ferenc, a jámbor életre szóló bevezetésében.

Hosszan vágyní valamire

„Az adni szótól annyira iszonyodik, hogy soha sem mondja: „önnek adom, kívánom a jónapot” hanem inkább azt mondja ’kölcsönadom önnek a jónapot’, mondja La Fleche mesteréről, Harpagonról. (Moliere). A fösvény folyton attól féI, hogy nem birtokol eleget; ezért aztán mindig azon hezitáI, hogy adjon-e. Ha pedig ad, akkor is a lelkében számadást végez, számlát állít ki. Harpagon, akinek a neve eleje és vége a harpon (szigony) szóra utal, nem szűnik meg folyton csak a pénzére gondolni, arról beszélni, azt számolgatni és újraszámolni, amit kedvenc ládikájában tartogat: a Don Salluste-ok, vagy a mai gazdagok saját pénz-sóvárságuknak mániákusai. La

Lángolóan, szenvedélyesen vágyni a javakra

Beköltözhet a végtelen a pénz-sóvárságba. Az ember mindig többet akar! „Minden olyan személy, aki bőségben birtokol, még mindig túl szegénynek véli magát”, hangsúlyozza finoman Szent Ambrus. Az utóbbi ötven évben hatszorosára emelkedett vásárlóerőnk. Mégis még sohasem volt ennyi mindenben hiány… Egy statisztikai tanulmány kimutatta, hogy a fizetésből élők nagy többsége úgy véli, hogy legalább 20 %-kal kellene emelni a bérüket, hogy kényelmesen, gond nélkül élhessen. És ez a százalék körülbelül mindegyik kereseti szférában ugyan az! Egyszóval, az embernek sohasem elég.

Az Egyházatyák ebben a kielégíthetetlen kapzsiságban valódi sebet láttak. Aranyszájú Szent János keményen rámutatott a léleknek erre a bulémiájára, amely a keresztényeket is megfojtja: „minél inkább tele tömi magát élelemmel, annál inkább kívánja. A kívánságait mindig kiterjeszti azon túlra, mint, amit birtokol”.

(folyt.)

Létrehozva 2022. augusztus 26.