A minap komoly karriert futott be annak a metodista prédikátornak az esete, aki az amerikai Kongresszusban elmondott hiperinklúzív imáját így fejezte be: „amen and awoman”. Ez akár vicces is lehetne, ha nem lenne egy egész kultúra megháborodásának ijesztő tünete. A prédikátor imádsága nemcsak egy buta tévedés volt, nem is pusztán a szervilizmus ostoba példája, hanem egy elképesztően bizarr kulturális trendnek való megfelelési kényszer elborzasztó megnyilvánulása. A trend az igazán figyelemre méltó, nem az ima és a butaság.

Az imádságot közvetlenül megelőzte egy szabálymódosítás, amelynek legünnepeltebb cikkelye mostantól megtiltja az amerikai Képviselőházban az olyan szavak használatát, amelyek gender specifikusak. Hogy jól értsük: az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusának alsóházában ettől a ciklustól nem szerepelhet hivatalos megnevezésekben az apa, anya, lány, fiú, fivér, nővér, após, anyós, vő, meny és ezekhez hasonló szavak. A természetes létezés legalapvetőbb kapcsolati terminusai mostantól tiltólistán vannak Thomas Jefferson és Abraham Lincoln országának törvényhozásában.

Vajon mi áll emögött a döntés mögött, amit szinte az összes demokrata párti képviselő megszavazott? Hogy jut el egy magát racionálisnak tartó kultúra oda, hogy szembemegy a legelemibb emberi tapasztalatokkal és hagyományokkal, a tudományokkal és a józan ésszel, és az emberi haladás eddig elért legmagasabb fokaként ünnepli az összes korábbi társadalom számára magától értetődő és minden másnál fontosabb szavak tiltását? Hogy sodródik egy egész ország (vagy legalábbis az a fele, amely a haladás irányát diktálja) a nyilvánvaló őrületnek ehhez a határához, és hogyan képes átmenni rajta gondolkodás nélkül? 

Ahhoz, hogy az emberek legalább ezen a ponton ne észleljék, hogy valami végzetesen félrement, több dolognak kell együtt állnia. Egyrészt nyilván ott van a csoportnyomás és az események hólabdaként rétegződő belső logikai egymásutánja, amelyben a haladás valójában folyamatos licitálás. Ahogy Chesterton írta: „A szegényeket erőszakkal tanítják, ezért nemsokára erőszakkal kell őket etetni is. A rendőrség most éjfélkor záratja be a kocsmákat, ezért hamarosan majd tizenegykor fogja bezáratni őket. A gyerekeknek tizennégy éves korig kell iskolába járniuk, ezért hamarosan majd negyven éves korig lesznek iskolakötelesek. Sem az értelem vékony sugara, sem az alapelvekhez való pillanatnyi visszatérés, sem a legnyilvánvalóbb elméleti problémák felvetése nem zökkentheti ki az előzményekre épülő fejlődésnek ezt az őrült és monoton vágtáját.” (Mi a baj a világgal? 187)

De vannak a mélyben olyan meggyőződések is, amelyek folyamatosan görgetik maguk előtt a hólabdát és építik ennek a modern hóembernek a groteszk képződményét. Az egyik ilyen meggyőződés az, hogy a befogadás és a diverzitás abszolút értékek. Eszerint minél sokszínűbbek vagyunk, és minél többfélét vagyunk képesek értékítélet nélkül befogadni (leszámítva persze azokat, akik értékítéletet mondanak és nem minden eltérést helyeselnek, mert őket ki kell rekeszteni és el kell hallgattatni), annál magasabbra jutottunk a morális létrán, amelyet önmagunknak ácsoltunk.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. január 7.