Bátorító, amikor egy püspök nem csak buzdít, hanem maga áll a spirituális harc élére. Kihívás, ha az egyházmegyében minden egyes férfit szólítanak a keresztény ethoszt támadó szellemi harcba. Elgondolkodtató, hogy vajon hányan vállalják fel ugyanezt a missziót egy másik ország másik egyházmegyéjében. A szerk.

Apostoli buzdítás katolikus férfiaknak, lelki fiaimnak

Thomas J. Olmsted, püspök, Phoenix Egyházmegye (USA)

Mint a férfiasság maga, az apaság talán soha nem volt széles körben elterjedt téma a filozófusok között, mert azt mindig feltételezték, jelentése meglehetősen nyilvánvaló volt. Ez ma már nem igaz. Szent II. János Pál Átlépni a remény küszöbén című könyvében ír az apaság elleni támadásról a modern társadalomban: „Ez valóban a kulcs a valóság értelmezéséhez […] az eredendő bűn ezután megkísérli az apaság megszüntetését.”[1].

A családok nagy pápája rámutat az első szülők eredeti engedetlenségére, ami nekik és nekünk az eredeti ártatlanságunkba került, és hogy szabadok legyünk a testi haláltól. Az eredendő bűnben itt az első lázadás Isten apasága ellen, a vágy magának az apaságnak az eltávolítására. Ez ellenségünk mögöttes terve: Istenre, a jóindulatú Atyára való támaszkodás megszüntetése. Ehhez sátán elsődleges stratégiája az, hogy lerombolja és megszüntesse az emberi apaságot a férfiben, és a kapcsolatot, melyben mindannyian először rápillantunk arra, hogy Isten apasága milyen lehet.

A mai támadás az apaság és annak kiterjesztéseként az anyaság ellen többszintű és lélegzetelállítóan káros. A gyermekek 41%-a napjainkban házasságon kívül születik, ez 1950 óta 700%-kal nőtt, amikor a házasságon kívüli születések aránya csak 6% volt.

Ezek a gyerekek nem egy elsöprő fizikai konfliktus, mint például a második világháború miatt lettek apátlanok – ami különben az apátlanság sok sebét okozta-, hanem azért – ami még sokkal rosszabb -, mert az apák távolléte saját akaratukból, masszív léptékben történik. Nem nehéz megérteni, hogy a férfiaknak az apaságtól való félelmét mennyire támogatja az önzés mai kultúrája, arra ösztönözve a férfiakat, hogy meneküljenek ettől a gyönyörű ajándéktól, saját vágyaik hajszolása érdekében.

A gyermek arra kényszerül, hogy feltegye a kérdést: „Hol van az apám?” Milyen a hatása a gyermek szívére, a világ, a szeretet és a Mennyei Atya megértésére, amikor erre a kérdésre a válasz az, hogy „elhagyott minket”, vagy „nem tudom”, vagy „a spermabankból való vagy, és nem hagyott értesítési címet”?

A katolikus férfiak is túl rendszeresen hozzájárulnak ehhez a botrányhoz, ami összetöri a gyermek szívét, és túl sok nő életét teszi a kultúránkban olyanná, mintha özvegyek lennének!

Az apátlan gyermek szívének sírása a mennybe hallatszik: „Nem utasítja el az árva könyörgését, sem az özvegyet, aki tele van panasszal. Az özvegynek a könnye, mely arcán végigpereg, és a zokogása nem az ellen szól-e, aki azt okozta? Aki szívből szolgálja, azt az Úr elfogadja, s az imádsága a felhőkig hatol fel. A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, amíg el nem éri célját. Nem tágít, amíg rá nem tekint a Magasságbeli, s amíg nem szolgáltat neki igazságot.”(Sir 35,14-18). Miért sírnak az özvegyek és az apátlanok? Elvesztették védelmezőiket és családfenntartóikat! Van egy természetellenes üresség azokban, kiket Isten hív, hogy „biztosítsák a család minden tagjának harmonikus és egységes fejlődését.”[2] Ez amiatt a veszteség vagy üresség miatt van, amit a férfiak távolléte okoz, és amit mi mindig természetesen és hagyományosan apátlanságként elsiratunk.

A mai kultúrában vannak azonban olyanok, akik nem akarják, hogy az apaságot természetellenesnek vagy szánalmasnak tekintsük. Ne tévesszenek meg azok a hangok, melyek eltörlik az anyák és az apák közötti különbségeket, figyelmen kívül hagyva a magából a teremtésből eredő komplementaritást. Férfiak, jelenlétetek és küldetésetek pótolhatatlan a családban! Lépjetek fel, és szeretettel, türelmesen vegyétek fel az Isten által adott szerepet, mint otthonotok védelmezője, kenyérkeresője és szellemi vezetője. Az apa, mint a család spirituális vezetőjének szerepét soha nem szabad úgy érteni vagy vállalni, mint uralkodást mások felett, hanem szerető vezetésként és gyengéd iránymutatásként azoknak, akikről gondoskodtok. A te apaságod, az én apaságom rejtett, alázatos módon, tökéletlenül, de biztosan tükrözi Isten apaságát, az Atyát azok számára, akiknek az Úr adott bennünket, apaként.

Mit jelent az, hogy „apa”? Az apaságról szóló elmélkedésében Ferenc pápa elmagyarázza:

„Ha egy férfinak nincs ilyen vágya [az apaságra], akkor ebből a férfiből valami hiányzik. Valami nem stimmel. Mindannyiunknak ahhoz, hogy létezzünk, hogy teljesek, hogy érettek legyünk, szükségünk van megérezni az apaság örömét: még azoknak is, akik hozzánk hasonlóan cölibátusban élnek. Az apaság életet ad, életet ad.”[3]

Ezért van az, hogy az apaság – megélve a hivatást apaként, apasági kötelékkel fizikai házasságban, vagy szellemi házasság a papságban vagy a vallásos életben- abszolút szükséges egy férfi számára, hogy megélhesse élete értelmének teljességét. Beszélünk az egyházatyákról, a sivatagi atyákról, pápánkról, mint Szentatyánkról, és jó okkal papjainkról, mint az „Atyáról”.

Ahhoz, hogy teljes életet éljen, minden férfinek apának kell lennie, és megélnie saját apaságát! Nem lehetünk „olyan, mint Isten,” fiaim és testvéreim, anélkül, hogy ezt megértenénk és a szív indíttatását ne követnék a döntő lépések. Ha nem választod a házastársi és apai hivatást, amit Isten eltervezett számodra, akkor beleragadsz a „mag” impotenciájába, mely elutasítja, hogy meghaljon és életet adjon. Ne válaszd ezt a fél-életet!

A kérdés minden férfi számára nem az, hogy „van-e hívásom az apaságra?”, hanem sokkal inkább az, hogy „milyen apaságra van hívásom?”

Nagyapák, nagyon fontosak vagytok

Szeretnék szólni azokhoz, akik nagyapák. Kevés kultúra várt el kevesebbet, és mutatott ennyi közömbösséget a hozzátok hasonlók esetében, akik megharcoltátok és próbára tettétek a gyermekeiteknek és unokáitoknak kínált bölcsességet. A világ azt mondja, hogy véget ért az idő amíg befolyásod volt, és ideje visszavonulni, vagyis lemondani az apaság posztjáról. Ne higgyétek ezt el! A nagyapák igenis sokat számítanak.

Megtiszteltetés számomra, hogy a nagyapáimról neveztek el: Thomas Tighe Olmsted és P. James Hughes. Mindegyikük a saját módján atyáskodott a saját apám mellett.  Jim nagypapa katolikus hitére támaszkodott, hogy méltósággal és reménnyel nézzen szembe felesége, az én nagymamám rákos betegség okozta korai halálával. Kétségbeesés vagy önsajnálat nélkül küzdött erőteljesen, hogy együtt tartsa a hatfős családot, és gondoskodjon a gyerekekről – közülük a legfiatalabb volt anyám – a nagy gazdasági világválság nehéz éveiben. Jim nagypapáról a legértékesebb emlékeket békés szelleme, ír humora és az Egyház iránti őszinte odaadása miatt őrzöm. Tom nagypapa még nagyobb hatást gyakorolt ​​életemre, bár soha nem keresztelték meg. Mellette tanultam ápolni a diófát és a görögdinnyét, a sütőtököt és a tököt, a lovak és szarvasmarhák, a csirkék és a sertések gondozását. A farmon való élethez szükséges számos tevékenység közepette azt is megtanultam Tom nagyapámtól és apámtól, hogy fontos a jó szomszédság, az igazság kimondása bármi áron, és az „anyatermészet” mély tisztelete. Amikor pappá szenteltek, bibliai mondást választottam az első misés igekártyámra, azt, amit a nagyapámtól tanultam: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel.” (Mik 6,8).

Nagyapák, ti nélkülözhetetlen kincsei vagytok családjaitoknak, és bátorítalak benneteket, hogy továbbra is legyetek erősek értük, osszátok meg a bölcsességet velük, és harcoljatok értük. Emlékezzetek Jézus földi nagyapjára, Szent Joakimra, aki Istenhez hű életet élt. Előrehaladott éveiben az Atyaisten megáldotta Szent Joakimot és feleségét, Szent Annát egy nagy ajándékkal, Máriával, Boldogságos Szűzanyánkkal. Hadd emlékeztessünk minden nagyapát arra, hogy még akkor is, ha a mindennapi élet rutinja jelentéktelennek tűnik, soha nem tudhatjuk, milyen nagy tervei vannak Istennek az életünk utolsó éveire.

Remény az elveszett apaság árnyékában

Most szeretnék különlegesen szólni hozzátok, fiaim, akik szenvedtek a saját apa hiányától. Számos oka van annak, hogy a férfiak miért mondanak le felelősségükről, vagy még ha maradnak is, távolságot tartanak, mivel hiányzik saját életük pozitív apasági tapasztalata. Ez a seb a szívedben talán még nem gyógyult be. Természetesen az apanélküliség nem Isten terve. Ne adj helyet az elkeseredésnek, és ne veszítsd el a reményt. Az Egyházat mindig arra hívják, hogy felfedje Istent, az Atyát. Engedd meg, hogy Krisztus megmutassa neked azt az Atyát, aki soha nem hagyja el gyermekeit, hanem inkább felajánlja egyetlen Fiát.

Ha még nem tetted meg, engedd, hogy Krisztus vezessen téged, hogy meglásd apádat úgy, ahogy Ő is látja őt. Jézus nem hagy el anélkül, hogy megadná a szükséges kegyelmet ahhoz, hogy megbocsásson és meggyógyítsa apádat. Ez együtt járhat a lelki atyák, papok által kínált kegyelmekkel a kiengesztelődés szentségében. Isten Atyaságának, szerető, örökkévaló Atyánknak felfedezésével tanúi lesztek az egyetlen olyan apaságnak, ami soha nem vall kudarcot.[4]

Végül, szeretnék különlegesen szólni azokhoz a férfiakhoz, akik tudják, hogy az apaságuk kudarcot vallott. Ez kisebb vagy nagyobb mértékben igaz mindannyiunkra. Ez megtörténhet függőség, elhagyás, házastársi konfliktus, érzelmi és spirituális elszakadás által, elmulasztva a család vezetését a hit területén, az abortusz, a fizikai és/vagy érzelmi bántalmazás, vagy számtalan egyéb esetben, amikor meghamisítjuk Istennek, a szerető apának a képét. Mellettetek állok, mint tökéletlen apa, kérve az Atyaistent, hogy tegye jóvá azt, amiben a legnagyobbat hibáztunk férfiúi küldetésünkben. Fontos ismerni az ellenség taktikáját; sátán megpróbál majd kétségbeesésbe juttatni bennünket, hogy apaságunkat még jobban feladjuk a bűneink miatt. De mi soha nem adhatjuk fel, fiaim! Imádkozzatok és újuljatok meg a kiengesztelődés szentségében. Krisztus megerősít bennünket a szentgyónáson és az Eucharisztián keresztül, hogy az apaság újjáépítésére szenteljük magunkat bármilyen lehetséges módon.

Következtetés: Krisztus küldte el

Nazianzi Szent Gergely legjobb barátja Szent Bazil volt. Amikor a fiatal férfiak a 20-as éveik elején külön utakon, Konstantinápoly irányában keresték a személyes keresztény hit mélyebb megértését, hamarosan mély tiszteletet éreztek egymás iránt. Szent Gergely leírása erről a barátságról reményteli: „… ha nem túl sok azt mondanom, akkor olyan szabály és mérce voltunk egymás számára, mely által megtanultuk a különbséget a helyes és a helytelen között.”[5] Barátságuk mindkettejüket inspirálta, hogy növekedjenek az erényben és szabadságban, hogy kevésbé aggódjanak önmagukért, és jobban igyekezzenek életüket mások szolgálatába helyezni. Remélem, hogy minden férfi, aki ezt az buzdítást elolvassa, megtapasztalja, ha még nem történt volna meg, a jó barátság áldását, mint amilyen a szentek közötti barátság. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne a saját életem akkor, ha Isten nem adott volna jó barátokat nekem.

Azt is remélem, hogy elviszed üzenetemből azt, ami segít, elviszed imában az Úrhoz, és magabiztosan jártok el hivatásotokban, mint férfiak. Életünk Krisztusban nem „mit tegyél és mit ne tegyél”, hanem a hiteles szabadság kalandja. Vedd ezt a szabadságot annak érdekében, hogy életedet Krisztus szolgálatába helyezd, elkezdve otthonodban és kisugározva a világba.

Hol van most apáink hite?

Ahogy ezt a buzdítást írom, videókat tesznek közzé, melyek dokumentálják a csecsemők testrészei eladásának barbár gyakorlatát a Planned Parenthood [abortuszklinikai hálózat. A ford.] által. Mivel ez a hírhedt szervezet évente mintegy félmilliárd dollárt kap az Egyesült Államok kormányától, hogy ártatlanok legyilkolását elvégezze, egyetlen amerikai állampolgár és minden bizonnyal egyetlen férfi sem maradhat csendben ezzel a tragikus gyakorlattal szemben. Beljebb kell lépnünk a pálya széléről, és oda kell állnunk az élet frontvonalára. Olyan hitre van szükségünk, mint apáinké, akik megvédték az előző nemzedékek gyermekeit, és akik inkább a saját életüket adták, mint hogy elhagyják Krisztusba vetett hitüket. Fiaim és testvéreim, Phoenix Egyházmegye férfijai, szükségünk van rátok, hogy beálljatok a résbe!

Anglia katolikus vértanúi inspirálták Frederick W. Faber-t, hogy megírja 1849-ben az „Apáink hite” himnuszt. Ahogy Faber tisztelgett a férfiak előtt, akik nem tagadták meg Krisztust „a börtön, a tűz és a kard ellenére”, felhívást tett közzé és fegyverbe hívta a következő generációk férfijait.

Csatlakozzatok hozzám az imában, hogy mi, a XXI. század férfiai, megszövegezzük ennek a versnek a ránk illő változatát:

„Apáink, láncon a börtönök sötétjében,
még mindig szabadok szívben és lelkiismeretben:
Mily édes lenne gyermekeik sorsa,
ha meghalnának Érte, hozzájuk hasonlóan!
Apáink hite! Szent hit!
Hűek maradunk Hozzá halálig.”

2015. szeptember 29, az arkangyalok ünnepén

+ Thomas J. Olmsted
Phoenix püspöke

Magáncélra készült, nem hivatalos fordítás

[1] Szent II. János Pál: Átlépni a remény küszöbén, 1994. JLX Kiadó, p. 228

[2] Familiaris Consortia, 25

[3] Homilia, 2013. június 26.

[4] Adaptálva az Evangelium Vitae-ből, 99. oldal

[5] „Nagy Szent Basilról”, Temetési szónoklatok (Egyházatyák, 22. kötet), 27

Létrehozva 2019. március 14.