A Newman-életmű legtermékenyebb magyar fordítója, Somogyi György juttatta el szerkesztőségünkhöz az eddig még nem publikált fordítását. Alább a nagy konvertita bíboros lelkiismeretről szóló írásának részletét olvashatjuk.

Somogyi György korábbi fordításai a szerzőtől: Beszédek Húsvéttól Adventig (Newman Központ, Bp. 2025); A keresztény tanítás kibontakozása (Jel Kiadó, Bp. 2023); Gerontius álma (Newman Központ, Bp. 2011); valamint feleségével, Técsy Judittal együtt: John Henry Newman vasárnapi beszédei Adventtől Nagyböjtig (Newman Központ, Bp. 2008); John Henry Newman vasárnapi beszédei (Nagyböjt és Húsvét) (Newman Központ, Bp. 2010).
Valamint már korábban eljuttatta hozzánk az egyháztanító tisztítótűzről szóló írását.

***

A lelkiismeret működése éppen olyan valóságos formája szellemi műveleteinknek, mint az emlékezés, a következtetés, a képzelet vagy a szépérzék. Ahogy vannak tárgyak, amelyek a lélekben bánat, sajnálat, öröm vagy vágyakozás érzetét keltik, úgy vannak olyan dolgok is, amelyek helyeslést vagy elutasítást váltanak ki, és következésképp jónak vagy rossznak nevezzük őket; s amelyek saját magunkban tapasztalva, az örömnek vagy a bánatnak azzal a sajátságos érzésével töltenek el, amit mi jó vagy rossz lelkiismeretnek hívunk.

Miután ezt magától értetődőnek tekintem, megkísérlem azt kimutatni, hogy egy Isteni Uralkodó és Bíró gyakorlati értelmezésének csírája abban a sajátságos érzésben rejlik, amely a jónak vagy rossznak mondott lelkiismeretből következik.

A lelkiismeret szava (mely – ismétlem – bizonyos kifinomult érzékenység arra, ami kellemes vagy fájdalmas, ami önbecsülést és reményt, vagy bűntudatot és félelmet kelt, aminek nyomán bizonyos cselekedeteinket jónak vagy rossznak nevezzük) kettős: erkölcsi érzék és kötelességérzet, felsőbb utasítás és az értelem ítélete. Működése természetesen oszthatatlan, mégis megvan ez a két, egymástól eltérő vonatkozása, ami külön megfontolást igényel. Jóllehet elveszthettem azt a kötelességérzetet, amely visszatart a becstelenségtől, ám attól még nem mulasztottam el érzékelni azt, hogy az ilyen cselekedet egy önmagam mint erkölcsi lény ellen elkövetett merénylet. Továbbá, jóllehet elveszthettem érzékemet az iránt, hogy mi erkölcstelen, attól még érzékelhetem, hogy mit nem szabad megtennem. Ilyenformán a lelkiismeretnek bíráló és igazságszolgáltató szerepe is van, s bár emberek millióinak kebelét szorongató furdalásai nem minden esetben megbízhatók, az nem szükségképp rontja a hitelét tanúságtételének és ítéletének: tanúsítja, hogy van jó és rossz, illetve ítéletével kíséri azokat az érzéseket, amelyek a jó vagy a rossz viselkedéssel együtt járnak. Itt most a lelkiismeretnek az utóbbi szerepéről kívánok szólni, nem mint olyanról, ami különböző eszközeivel közli velünk az erkölcsi rend alapelemeit, amelyekből az értelem egy erkölcsi kódexet állíthat össze, hanem mint ami egyszerűen figyelemmel kíséri és néhány esetben minősíti a viselkedés részleteit.

A lelkiismeret tehát nem a helyes viselkedés előírásának, hanem jóváhagyásának tekintendő. Ez az elsődleges és leghitelesebb vonatkozása, a szó hétköznapi értelmében. A fél világ zavarba jönne attól a kérdéstől, hogy mi az az erkölcsi érzék, de azt mindenki tudja, hogy a jó vagy rossz lelkiismeret mit is jelent. A lelkiismeret fenyegetésekkel és ígéretekkel igyekszik rávenni bennünket arra, hogy a jót kövessük, a rosszat pedig kerüljük; ebben a tekintetben nincs közöttünk különbség, bármilyen tévedésben is legyen valaki arra nézvést, hogy mit kell tennie, és mit nem; hasonlóan a szép és a csúnya érzékeléséhez. Bár az ízlések közmondásosan különbözők, nemcsak ahhoz van természetes érzékünk, hogy a természetben és a művészetben mi szép, és mi nem, hanem van kötelességérzetünk is, függetlenül attól, hogy az adott esetben mindenkit ugyanazokra a cselekedetekre késztet-e. Itt azonban az Ízlés, meg a Lelkiismeret búcsút mond egymásnak, mert a szépérzék – az erkölcsi érzékhez hasonlóan – nem személyre szabott, hanem kifejezetten tárgyára irányul; a lelkiismeret viszont elsősorban személyekre és a cselekvő szempontjából értékelt cselekedetekre vonatkozik, vagy még inkább egy valakire és annak a cselekedeteire, másokra pedig csak közvetve, mintegy képzettársítás formájában. Továbbá, az ízlés magától értetődik, kizárólag a szép és a csúnya érzékelésére támaszkodik, a szépség megnyilvánulását önmagáért értékeli; a lelkiismeret azonban nem éri be saját magával, hanem önmagán túlra merészkedve, döntéseinek jóváhagyását felsőbb körökre bízza, amit furdaló kötelesség- és felelősségérzet tesz nyilvánvalóvá. Ezért szoktunk a lelkiismeretről mint hangról beszélni, ami a szépérzékkel kapcsolatban még eszünkbe sem jut; ráadásul ez olyan, ellentmondást nem tűrő hang vagy visszhang, amilyet más formában még soha nem tapasztaltunk.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2026. június 27.