“Háttal misézés”, ráadásul latinul? Minek ez az egész? De ami még fontosabb: miért vonz annyi fiatalt? Kiss Bertalannal beszélgettünk a fiatalok pedagógiai megtévesztéséről, a kiüresedett szokások veszélyéről és arról, baj-e, ha van gitár a templomban.

Jelenleg magyarként a Juventutem ifjúsági világszervezetnek vagy a vezetője, amelynek többek között célja a “régi rítusú” szentmise hagyományainak ápolása. Tegyük akkor ezt először is tisztába. Most akkor “régi miséről”, “latin miséről”, “háttal misézős miséről”, vagy “tridenti miséről” beszélünk? Hogy is van ez?

A kedvencem a “kukucskálós mise”! (nevet) A Juventutem egyébként eredetileg egyetlen céllal jött létre, hogy azokat a fiatalokat, akik a hagyományos liturgikus formákhoz, a tridenti rítushoz kötődnek, kijuttassák az Ifjúsági Világtalálkozóra és minden ehhez szükséges körülményt biztosítsanak számukra.

Helyes tehát a tridenti rítus megnevezés?

Nem helyes, a közérthetőség miatt mondtam csak így, hivatalosan a római rítus rendkívüli formájaként érdemes hivatkoznunk rá.

Ha jól tudom ez az egyháznak az a liturgikus formája, amely majd’ négyszáz éven át általánosan használatban volt.

Igen, a tridenti zsinat óta biztosan, de a rítus gyökerei egészen Nagy Szent Gergely pápáig, a hetedik századig nyúlnak vissza, így a legősibb liturgikus hagyománya a kereszténységnek. A II. Vatikáni zsinat liturgiával foglalkozó dokumentuma, a Sacrosanctum Concilium beszél egy liturgikus megújulásról. Ennek a megújulásnak az alapja még a huszadik század elejére vezethető vissza. Az akkori liturgikus mozgalom alapvető célja volt, hogy az egyház liturgikus gazdagságát minél inkább – oktatáson keresztül – közelebb hozza a hívekhez.

Nem úgy képzelte el, ami aztán a hetvenes években megvalósult, hogy ami nehezen emészthető és nem egyértelmű elsőre azt el kell hagyni, egy merőben új rítust kellene alkotni, amely ha majd  népnyelven lesz, akkor úgyis mindenki érteni fogja.

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogyha ma a szentmisére gondolok nekem egyetlen “forma” ugrik be.

A zsinat után VI. Pál pápa kiadta az új misekönyvet, amit ma ismerünk. Ez a római rítus rendes formája. Akkor azt gondolta mindenki, hogy a régebbi misekönyvhöz csak a nosztalgiázó idősek ragaszkodnak majd, ezért egy-két engedménnyel megengedték, hogy az alapján is misézzenek. Azonban egy teljesen más reakció érkezett, mert az idősek mellett a fiatalok is nagy számban felfedezték és megszerették. A közhelyekkel ellentétben nem valamiféle ellenmozgalmi reakció volt ez, hanem egyszerű emberek válasza, akiknek fontos volt, hogy ilyen ősi formában is megélhessék a hitüket. Nem egy idősek klubjáról, hanem egy főként fiatalokból álló mozgalomról beszélünk.

Azért akármennyire sztereotipikus is, de ha a régi rítusba mélyedő fiatalokat képzelek el, nekem anakronisztikusan öltözködő, valamilyen fejben kiszínezett “régi világot” visszasíró, egy sima beszélgetésben tizenkilencedik századi pápákat idézgető társaság ugrik be, akik az Y-generáció tagjaiként valójában csak nem találják a helyüket s ezért valami markáns kapaszkodót keresnek. Nagyjából helytálló a leírás?

Nem. Nem helytálló. (nevet) Biztos vannak mindenütt olyan fiatalok, akik különböző esztétikai okokból vonzódnak az ilyesmikhez, de ezzel szerintem önmagában még nincs is gond. Annyiban egyébként biztosan helytálló a leírásod, ha az anakronizmus, hogy azok a fiatalok, akik a hagyományokhoz vonzódnak, hajlamosak például a hagyományos erkölcsi felfogást is magukénak vallani. Ebben megint csak nem látok kivetnivalót.

Ha belegondolunk, ez a liturgia táplálta azt a keresztény Európát, amely évszázadokon keresztül fennállt, s azzá tette a kontinensünket, ami.

És amelynek a romjain most élünk.

Ez azt jelenti, hogy szerinted az egyház a reformmal a hagyományos liturgia mellett a hagyományos erkölcsi értékeit is háttérbe szorította volna?

Ez a mentalitás nem a liturgiából fakad, az okokat mélyebben kell keresni. XVI. Benedek hangsúlyozza, hogy az új liturgiát is ugyanazzal az áhitattal és lelkülettel kell végezni, mint a korábbit. Nem jelöl ki valamiféle “ideális” időszakot. A probléma a zsinat utáni évtizedekben keresendő, amikor kétféleképpen kezdték el értelmezni a zsinat reformjait, köztük a liturgikus reformot. Akik a “folytonosságot” képviselik, azt mondják, hogy történtek változások, de ugyanazt a szellemiséget kell továbbra is megélni, amely az előzőhöz is kapcsolódott, a hit és a hagyomány nem változott. Mások, akikről Benedek pápa vagy Robert Sarah bíboros is beszél, szakadást akartak. Azt mondták, hogy a régi formákkal való szakítás magában hordozza a tartalommal való szakítást is és vica versa.

Ehhez miért kell a rendkívüli formára fókuszálni? Ott az új liturgia, csak folytonosan kell értelmezni.

Mert a szakadás felőli értelmezés vált dominánssá.

Ezt miből látjuk?

XVI. Benedek pápa nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a római rítusú szentmise két formájának “kölcsönösen gazdagítaniuk kell egymást”. A Summorum Pontificum kezdetű, pont tíz éve kiadott apostoli levele, amely tisztázza, hogy egyenlő jogállása van mindkét formának,ennek az üzenetnek a legjelentősebb megnyilvánulása. Nyíltan beszél róla, hogy a szakadás felőli megközelítés vált a fősodorrá, ami nem jó.

Most az a baj, hogy gitár van a szentmisén?

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a hagyományos liturgia hívei nem liturgikus rendőrség, bár hozzáteszem, hogy a világias zene, és a liturgikus szövegek nélkülözése a szentmisén komoly problémákat vet fel. A gitár jelenleg elterjedt használatával kapcsolatban: Sarah bíboros, aki most az Istentiszteleti Kongregáció vezetője, lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy például a latin eltűnése a liturgiából, a gregorián háttérbe szorulása, a szembefordított oltárok, mind korábban elképzelhetetlennek számító lépések voltak. Ez nem valamiféle görcsös ragaszkodás a régihez, hanem a hagyomány organikus rendjének a helyén kezelése.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. május 16.