A szentmise mindig arra hivatott, hogy Isten szavát és Krisztus keresztáldozatát közvetítse az emberek számára a Krisztushoz és a szent dolgokhoz illő lehető legnagyobb méltósággal és áhítattal, munkálva így a földi halandók megszentelődésének folyamatát és végső üdvösségét. A szentmise olyan kell legyen, hogy hallgatása közben a hívő ki tudjon kapcsolódni a földi mulandóság és hiábavalóságok forgatagából, és vágyat érezzen minden után, ami mennyei, ami szent és ami örök.

Ha az utóbbi kb. 50 évet megnézzük a szentmise liturgiájának vonatkozásában azt kell mondjuk, hogy a szentmisék többségükben elveszítették ezt a varázst.

A szentmise napjainkban is Isten kegyelmét és jelenlétét közvetíti számunkra, de egyre szegényesebb és a hívő számára egyre kevésbé felfogható, érezhető és érthető formában.

Az első és legszembetűnőbb változtatás több évtizeddel ezelőtt történt a szentmisében, amikor a pap a főoltár tabernákulumában lakó Krisztusnak hátat fordított, s a nép felé fordulva egy másik oltáron mutatta be a szentmise áldozatot. A kérdés az, hogy miért nem lehetett népnyelven továbbra is ad orientem (Kelet, azaz Krisztus felé fordulva) bemutatni a szentmisét? Erre nem tudjuk a választ,

Szerkesztő:
Sajnos megadható a válasz: A szentmise engesztelő áldozatból az Utolsó vacsora emlékezete lett, és vacsorázni, étkezni pedig szembe kell fordulni az étkezőasztalnál jelenlévő társasággal, mert hogy néz az ki, amikor mindenki egy irányba néz, és a pap (vendéglátó) hátat fordít a vele együtt étkezőknek (meghívottaknak)?

de az tapasztalható, hogy ezzel egy időben megindult egy folyamat, mely mára olyannyira előrehaladott, hogy a híveknek kb. csak 10-15%-a hiszi Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Talán nem sértő azt mondani, hogy ha ma valaki azt kérdezi, hogyan misézhet egy pap a híveknek hátat fordítva (azaz régi rítus szerint), az valójában nem is hisz Krisztus valós jelenlétében. A kérdés éppen az ellenkezője kellene, hogy legyen: hogyan mutathat be egy pap szentmisét úgy, hogy közben Krisztusnak hátat fordít?

A templom hátsó része felé pedig – amerre most a pap tekint – nem csupán a hívek, hanem a templom hátsó ajtaja, a világ és a Krisztus és az ő tanítása nélkül élő ember helyezkedik el. A gyóntató székek sem véletlenül vannak a templom hátsó részében elhelyezve. A világból belépő, bűnökkel terhelt embert figyelmezteti: akkor menj tovább a templom eleje felé, Krisztus felé, ha szíved megtisztítottad és méltóvá tetted arra, hogy a szentek szentjéhez közelíts. Mivel a szentmisében minden irányultságnak és mozdulatnak értelme és üzenete van, nem kezelhetjük lényegtelen mozzanatként a szentmise liturgiájában végbement változásokat. Mint ahogyan azt sem, hogyan váltak és válnak templomaink főoltárai a benne lakó mennyei Királlyal együtt a templom fő helyről való kitaszítottság áldozataivá, s hogyan kerülnek a helyére papi trónok és ministránsok ülőhelyei, vagy Uram bocsá’ a persely, mint egyik nagy Mária zarándokhelyünkön.

Először hátat fordít Isten szolgája Krisztusnak, aztán több helyen el is távolítják Krisztus lakhelyét a templom központi helyéről. S mialatt Isten szolgája, a pap a templom hátsó fele és a világ felé fordul, millió apró résen keresztül elkezd befelé áramlani a világias gondolkodás az Egyház szent, tiszta és krisztusi gondolkodásába.

A következő döfés akkor érte az eucharisztikus Krisztus tiszteletét, mikor a nyelvre áldozás mellett bevezették a protestáns egyház gyakorlatára emlékeztető kézbe áldozás formáját. Történt ez annak ellenére, hogy a világ püspökeinek többsége nem támogatta a kézbe áldozási formát. Mindezt betetézte a COVID éra alatt bevezetett szabályozás, miszerint kizárólag csak kézbe lehetett fogadni a legszentebb Eucharisztiát. Ennek hatására ma Magyarországon a novus ordo misékre járóknak csak kb. 5-10%-a őrizte meg a nyelvre áldozás gyakorlatát. Megtörtént eset: mikor egy iszlám vallású személy szemtanúja volt a katolikusok áldozásának, így kiáltott fel: hogyan lehetséges az, hogy a keresztények ennyire tiszteletlenül és hűvös lélekkel veszik magukhoz az Istenüket?

S valóban igaza volt. A szentmise liturgiájának egyre profánabbá válása és a szentáldozás formájának megváltoztatása ugyanis magával hozta az Eucharisztia tiszteletének lanyhulását (Szerk.: én nem lanyhulásnak nevezném, hanem hitehagyásnak), s fordítva is: az Eucharisztia tiszteletének csökkenése még inkább áhítat nélkülivé tette annak vételét (Szerk.: egy vacsora esetében mihez kellene áhítat?), s ez egy külső szemlélő számára feltűnő lehet.

Bármennyire is a II. vatikáni zsinat utáni érát éljük, s miközben sokakat ér bántás amiatt, hogy a régi hagyományhoz ragaszkodnak, fel kell tenni a kérdést: Nem méltóbb-e Krisztus valós jelenlétéhez a térdelve nyelvre áldozás, mint a kézbe fogadás és az Eucharisztia hétköznapi kenyér módjára sietve magunkhoz vétele? (Szerk.: a térden, nyelvre áldozás esetén az ember ahhoz, hogy egyesüljön az Oltáriszentség vételekor URÁVAL, TEREMTŐJÉVEL ÉS LÉTBENTARTÓJÁVAL, leborul (letérdel) előtt, ezáltal elismeri és tudomásul az előzőekben leírtakat)

 A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2023. szeptember 9.