Máté evangéliumának 13. fejezetében Jézus a tengerparton van. Beszáll egy csónakba, és kimegy a vízre, hogy a parton álló embertömeg hallhassa őt. Itt van tehát az “online szolgálat” első példája: az Örökkévaló Testté lett Ige nemcsak az Ő emberi hangszálait és nyelvét használta, hanem az ő hangerejét megsokszorozó vízen lévő csónak technológiáját is, , hogy egyszerre több emberhez jusson el, hasonlóan ahhoz, ahogy én az ujjaimmal és az internettel teszem, hogy ti ezt a kiberparton olvashassátok.

Jézus elmondta a szántóvetőről szóló példázatot, aki különböző terepeken vetett magot. Ezután elmondta, hogy miért használ példabeszédeket, és megmagyarázta a példázatot. Majd elmondta a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet. Ez a mi evangéliumi szakaszunk ezen a vasárnapon (Mt 13:24-30). Ezután elmondta a mustármagról és a kovászról szóló példabeszédeket, majd még többet arról, hogy miért használ példabeszédeket. Ezt követően a konkoly és a búza példázatának magyarázatát adta.

Maga Krisztus magyarázza a példabeszédet. Vétek lenne, ha én, aki csupán alter Christus vagyok, nem ülnék hátrébb az online csónakban, és nem hívnám fel a figyelmeteket a Máté 13:26-42-re.

A példázat általános vázlata a következő: egy embernek volt egy földje, amelyet búzával vetettek be. Az éjszaka folyamán az ellenség belopózott, és a búza mellé konkolyt vetett. A konkoly (Lolium temulentum), egy fűszerű mérgező gyomnövény, amely korai fejlődési fázisban búzának látszik. Túl sok konkoly fogyasztása halálos lehet, bár egy kevés is megrészegítheti az embert, innen jön a latin neve (temulentum =részeg). Az ellenség földjeinek szabotálása konkoly vetésével gyakori taktika volt az ókori világban, Palesztinától Indiáig mindenhol bizonyított. Az egymásba fonódó gyökerek nem békésen nőnek a hasznos növények mellett, hanem átveszik az uralmat. A konkoly vetése évekre tönkre tehetett egy földet, és még az olajfákat is megfojtotta. Az ellenséges mezőre konkolyt vetni annyira rossznak számított, hogy a római jog kifejezetten tiltotta, ez Jézus idejében bizonyára még érvényben volt, hiszen Jusztiniánusz császár (+565) joggyakorlat-gyűjteménye, a Digesta egy 2. századi ügyben tanúsítja.

Az Úr tehát nem egy fiktív forgatókönyvet talált ki: emberek megtették ezt a szörnyűséget egymással. Hallgatói azonnal felfogták volna a támadás súlyosságát. Ezért akarták a szolgák azonnal kigyomlálni a konkolyt. De a mester azt mondja – és ez az a példabeszédbeli csavar, amely erőt ad az üzenetnek -, hogy hagyják a búzát és a konkolyt egymás mellett nőni. Aratáskor szétválasztják őket, a búzát összegyűjtik a raktárba, a gyomot pedig összegyűjtik és elégetik.

A liturgikus év végéhez közeledve az Anyaszentegyház a hagyományos szentmiséin mély megfontolásokkal táplál bennünket az Úr második eljöveteléről és a négy utolsó dologról: a halálról, az ítéletről, a mennyországról és a pokolról.

A példabeszédről szóló saját magyarázatában Jézus azt mondja, hogy a szántóvető az Emberfia (Isten), a szántóföld az egész világ, az ellenség az ördög, a vetés pedig a “gonosz fiai”. Az aratás ideje a “világ vége, és az aratók az angyalok”. A búzát imitáló mérgező konkoly elégetése a pokol örökkévalósága. Ismét az Úr az, aki az örökké tartó tűzben égés képét használja, ahol lesz majd „sírás és fogcsikorgatás.” (42. v.).

A nehéz és hosszan tartó donatista vita idején, amely darabokra tépte az ókori Egyház egységét Észak-Afrikában, Hippói Szent Ágoston (+430) a konkoly és a búza példázatát használta, és az Egyházat úgy jellemezte, mint corpus permixtum malis et bonis… egy test, amelyben alaposan össze van keverve jó és rossz. Ezek legvégül fognak szétválni. A test, az Egyház maga jó, szent és szeplőtelen, de tagjai lehetnek gonoszok is, az igazak mellett.

A donatisták csak a tiszták egyházát akarták létrehozni. Az a tény, hogy a papok és püspökök Diocletianus üldözése alatt beadták a derekukat, és átadták a szent könyveket, valamint tömjénáldozatot mutattak be a császár képének, a donatisták számára azt jelentette, hogy ezek a “traditores” („átadók”) örökre beszennyeződtek. A rituális tisztaság ószövetségi fogalmainak megszállottjai, a donatisták úgy vélték, hogy ezek a bukott püspökök fizikai érintkezés útján átadhatják bűnüket egy másiknak a felszenteléskor. Azok a traditorok, akik visszatértek az egyházi szolgálatba, érintkezés útján adták tovább a szégyenfoltjukat. Ennek következtében a donatisták megszállottan ügyeltek a szentség látszatára purista egyházuk tagjaiban. A katolikus egyházban azonban voltak nyilvánvaló bűnösök, traditorok. A donatisták számára ezeken a bűnös papokon keresztül az összes laikus átvette a papoktól a fertőzést és a bűnt, olyannyira, hogy az egész egyház bűnös és megfertőződött.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. november 9.