Krisztina (Bécs)

Tavaly elhalasztottuk az esküvőnket a járvány miatt, és idén is szeretnék a vőlegényem szülei elhalasztani. Most ha várok még egy évet, akkor még később szülök? Most már bánom, hogy akkor nem házasodtunk össze mégis, s hallgattam rájuk. Keressem a családi békét, s áldozzam fel a meg nem született gyerekemet?

Ne hibáztasd magad, hogy akkor olyan döntést hoztatok. Ilyen járvány még soha nem volt a történelemben, nagy járvány is elég régen: szóval nem voltak jó cselekvésminták, hogy mit is kell csinálni. Aki átélt már egy háborút sok mintát megtanult a túléléshez, mire jött a következő; vagy ha nem is a saját tapasztalataira támaszkodott, de még „kézközelben” voltak a nagyszülői tapasztalatok, akik tudták, mi a teendő. Én is mindig azt tanítom, hogy a fontos döntéseknél az elit után kell menni, a legjobbakat kell követni, nem a tömeget, az átlagot, a „mindenkit”. Ám most annyira új helyzetben voltunk, hogy még az elit is lassan jött rá, mit is kell tenni. Lassan jöttek rá a tudósok, a politikusok, az egyházi vezetők, és így a mindennapi emberek is, hogyan is küzdjünk meg a járvánnyal. Az a nagyon sok indulat is, ami özönlik az orvosokra, a politikusokra, a vezetőkre meg a védőoltásra is, innen eredeztethető: az ember elveszítette biztonságérzetét, és veszélyeztetettségében, tehetetlenségében, tudatlanságában ontja az indulatokat. Ne hibáztasd visszamenőleg önmagadat és a családodat azért, mert abban az ismeretlen élethelyzetben a halasztást választottátok.

Ám igazad van abban, hogy az idő megy.

Ha valamire, hát erre nagyon megtanított a járvány: nem vagyunk időmilliomosok. Bármikor bejöhetnek olyan külső események, betegség, munkahelyi változások, ami könnyedén elvesz hónapokat, s akár éveket. S ez húsbavágóan annak kínos, aki tényleg szeretne saját életpályát felépíteni, családot alapítani, elköltözni otthonról, gyerekeket szülni, saját vállalkozást indítani. Én nagyon remélem, hogy nem a régi felelőtlen életünkhöz térünk vissza, hanem komolyabban vesszük időbeliségünket: alázatosan és céltudatosan kell tervezni az életpályánkat, s nem felelőtlenül szórni a féléveket, halasztani a nagy döntéseket. Minden józan ember beláthatja: irreális volt az a könnyedség, liberális lazaság, vagy öntelt kivagyiság, ahogy nem vettük alázatosabban tudomásul kereteinket, lehetőségeinket. Nagyon remélem, hogy nem az irreális felelőtlenségbe térünk vissza, hanem egy sokkal reálisabb életvezetéshez.

Mindez benned már talán megérlelődött: a kérdés, mit szól a vőlegényed? A házassági döntés elsősorban a kettőtök döntése. Nektek kell átbeszélni és egyetértésre jutni a döntésekben, s aztán győzködni a szülőket (mindenki a sajátját). Nyilván a jelen helyzetben valamit el kell engedni: talán a sok vendéget, talán a túl nagyszabású ünneplést, talán azt a helyszínt – hiszen még egy év, esetleg a születendő gyermek, az önálló élet elkezdése prioritást élvez. Összeveszni biztosan nem szabad a családdal: be kell vonni a győzködésükbe olyanokat, akikre hallgatnak, érdemes lehet kompromisszumot keresni, s az indulatok bástyái helyett professzionálisan kommunikálni. Krisztus szerint még a mennyek országát is valamennyire erőszakosan kell megragadni – a saját életpályánkat is!

Tibor (Keszthely)

Hihetetlen lelkiismeret-furdalásom van, mert meghalt a nagypapám, és el sem tudtam tőle búcsúzni. Gyáva voltam, hogy hozzá elmenjek, féltettem a kis életem. Most a temetésére készülünk, és ordítani tudnék, lesütöm a szemem anyám előtt, nem tudom, hogyan viselkedjek.

Neked is azt írom, amit az előző kérdezőnek: olyan új helyzetben vagyunk, amihez nem kaptunk jó cselekvésmintákat – mindenki tapogatózott, mit lehet tenni, és mit nem. Minden gyászmunka keserves, hiszen elveszítettük szerettünket, ám a szakirodalom „nehezített gyásznak” nevezi, amikor mázsás terhek még tovább nehezítik az amúgy is nehezet: ha nem sikerült elbúcsúzni, ha a mentő hátulját láttam utoljára, ha egy urnában kaptam vissza, ha én fertőztem meg, ha nem mertem hozzá bemenni, ha több családtag is meghalt, ha nagyobb temetést érdemelt volna… Ehhez a mostani nehezített gyászhoz a szakkönyvek még nem tudnak hozzászólni, néhány saját gondolatot szeretnék javasolni.

Mindenekelőtt imádság: Isten az élet, és szeretteink az Ő életében részesülnek – nem a halálé az utolsó szó. Az imádság a helyzet legeslegtágabb átkeretezését adja, nem veszi el a fájdalmat, de nem kilátástalan sötétben sírunk, hanem az odaát reményfényében. Sokat megértünk most a zsoltárok lelkületéből: milyen sokszor beszélnek a körülvevő szorongattatásról, a tehetetlenségről, milyen erős érzelmeket engednek kitörni az ég felé – ám a végén mindig eljutnak (és eljuttatnak) egy elvehetetlen bizalomig.

Isten is az élet egészét nézi, nem egy-egy tettet. Nekünk sem azt kellene csak nézni, vajon a végén milyen gesztusokat, szavakat, érzéseket adtam a másiknak – hanem az élet egészét. Bár az utolsó idő most szembeszökőbb, mégis valahogy Isten szemszögéhez kellene felemelkedni, s azt látni, hogy egész életében mennyi örömet, szeretetet adtam.

Nagypapád is inkább azt nézi.

Beszélgess a legközelebbi szeretteiddel a gyászotokról. Hogy mennyire beteges tud lenni a modern individualitás, az ilyenkor lepleződik le: a gyászmunkához (főleg a nehezítetthez) nagyon fontos beszélgetni, s nem magunkba fojtva „individuálisan” megpróbálni megoldani. Jó dolog újra és újra elmondani a fájdalmunkat, emlékezni a múlt eseményeire, felidézni maradandó szavait, gesztusait. Hordozzuk egymást. Úgy őszinte, ha nem félsz most megterhelni a barátaidat, szeretteidet, s őszintén kimondod a fájdalmad, mersz most „rosszul lenni”. S az is felszabadító lehet, ha kimondod a lelkiismeret-furdalásod, talán másoknak is van, s ők is kimondhatják, s együtt hordozhatjátok.

A lelkiismeret-furdalás az lelkiismeret-furdalás. Azt kellene higgadtan leülepíteni, hogy ebből mi a jogos. Amiről az ember valóban nem tehetett, azon ne eméssze magát. Az ember nem isten, lehetetlent sem Isten, sem a haldokló betegeink nem várnak el. A járvány miatt eléggé beszűkültek a cselekvési lehetőségeink, minden szakirodalom arról beszél, hogy „lefagytunk”, alig találtuk-találjuk a jó viselkedést. Ám ha a szűk lehetőségeid közül semmit sem használtál, ha semmit sem tettél, akkor lehet valami jogos bűntudatod. Kérd Isten békítését: bűnbocsánatunk Krisztus sebeiben van, akár élők-élők, akár élők-elhunytak közötti bűnről, mulasztásról van szó. Krisztus sebeire tekintve bocsátunk meg egymásnak, bocsátja meg neked is nagypapád, ami valódi mulasztás volt.  

A jó gesztusok, rítusok olykor többet mondanak, mint a szavak. A haldoklás, a halál összesűrűsödött, torokszorító helyzetében kisegítenek minket az évszázados keresztény gesztusok. Ha ezeket személyesen nem is tudtad a nagypapád felé megtenni, most is megteheted. Igenis fontos a méltó temetés (amennyire lehet), fontos gyertyát gyújtani, a sírjához kimenni. Fontos a legközvetlenebb gyászolók felé gesztusokat tenni, hívni őket, engedni, hogy ők is kimondják fájdalmukat. Jó dolog lehet nagypapádtól egy-egy karakteres tárgyat emlékül megőrizni, ami kicsit ereklye is neked, ami „megidézi” az ő lelkét, szeretetét. Fontos érte misét mondatni, hiszen a Liturgián ér össze az élők és másként élők közössége.

Szeretteink egyetlen egyszer halnak meg, s nagyon ügyelnünk kell arra, hogy elsőre a lehető legjobban részt vegyünk a folyamatban. Ám Krisztus történetében van valami nagyon vigasztaló: nem azonnal támad fel, hanem harmadnapon. Mintha a halála után adott volna időt a pótlásra: akik eddig titokban keresték fel (Nikodémus, aremateai József), most nyíltan vállalhatják a zsidók és Pilátus előtt. A tanítványok többsége hiányzott a kereszt alól, most időt kaptak, hogy szétszélednek vagy együtt mégis várnak. Az asszonyok többsége sem lehetett a kereszt alatt, kenethozó asszonyokként kaptak még időt, hogy pótoljanak. Valamiképpen nagyon irgalmas Krisztus temetése: ad időt a feltámadás előtt a pótlásra. A feltámadásig mindannyian kaptunk időt a pótlásra, s bízhatunk benne, hogy vigasztalásunkra lesz.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. május 6.