Az apostolok ettől kezdve nagyon gyakran, talán mindennap is kérték királynéjukat, hogy mielőtt szertemennének a világba, megtudjanak tőle mindent, amit ő a szívébe zárva rejtegetett. Fiúi bizalommal és napról-napra növekvő tisztelettel ostromolták meg Máriát kérdéseikkel. A szeretet érdeklődésével igyekeztek bepillantani harminc boldog esztendő történetének meghitt részleteibe, amelyeket ki őrzött volna meg a számukra, ha nem az édesanya hűséges szíve?

És ő, megértve, hogy az Egyháznak joga van ezekre a kincsekre, áldozatos anyai lélekkel adta közre szívének féltve őrzött emlékeit; titkokat fedett fel az apostolok előtt, szavak, eseményrészletek jelentését magyarázta nekik s szavai nyomán mindegyre ragyogóbb világosság, lelkesebb szeretet lángja gyűlt fel a galileai férfiak szívében.

Szűz Mária elbeszélése nyomán az apostolok és evangélisták sok olyan adatnak jutottak birtokába, amelyek, mint pl. a megtestesülés misztériuma is, feltétlenül elvesztek volna az utókor számára, ha maga a Szűz közre nem adja azokat.

Ezek egynémelyikét, mint pl. az angyal márc. 25-i látogatásának történetét, mint drágagyöngyöt beleszőtték az evangélium foglalatába. Nagyrészük azonban csak mint szájhagyomány élt tovább az ősegyház tanításaiban, amelynek hibátlan sértetlensége fölött féltékeny gonddal őrködött az Egyház ébersége.

Mi, akik közel húsz évszázad patinájával hitelesítve ismertük meg ezeket az igazságokat, elképzelni sem tudjuk a boldog meglepetésnek azt a szinte mámoros örömét, amely az apostolok lelkében fellángolt, mikor Mária szavai nyomán feltárultak előttük Betlehem, Názáret, a nyilvános élet, majd a Golgota titkai. Új távlatok nyíltak meg előttük, amelyekről mindeddig sejtelmük sem volt a lelkek leendő hódítóinak. Ujjongó boldogságukban is megszégyenülve gondoltak gyarló rövidlátásukra, amellyel három éven át élhettek a Nap közvetlen közelében, anélkül, hogy isteni ragyogását felismerték volna.

Gyorsan, nagyon is gyorsan repültek az órák, amelyek alatt szomjas lélekkel itták a szót Mária ajkáról a tanítványok. Szerettek volna mindent, de mindent megtudni tőle: minden részletét az istengyermek első éveinek, az egyiptomi számkivettetésnek, a názáreti hétköznapoknak. Reszkettek arra a gondolatra: mi lesz, ha Mária elmegy közülük? Ha ő sírbaszáll, ki fedi fel előttük a két nagy szív: a Fiú és az Anya szívének rejtelmes mélységeit? Milyen fenségesen bájos emlékeket vonultatott fel Mária az apostolok könnyfátyolos szeme előtt, mikor a názáreti élet harminc esztendejének ismeretlenségében leélt szerény részleteiről beszélt, de amelyek ragyogóbbak voltak a földi élet minden nagyszerűségénél.

A Lélek ajándékaival töltekezve, Mária tanításaiból merített ismeretekkel felerősítve indult el világot hódító útjára a tizenkettő. Hányszor történt meg, hogy fárasztó, veszélyekkel teli útjukon, olyan nehézségekkel szemben, amelyek emberi számítás szerint legyőzhetetleneknek látszottak, a Mária szavaira való visszaemlékezés és a belőlük kisugárzó erő segítették őket előre és mindig előbbre az áldozatok és a vértanúság útján.

Ezzel el is érkeztünk azokhoz a következtetésekhez, amelyeket az előzményekből levonni szeretnék. Jézus Szívének apostolai, ha komolyan vágyódnak utána, hogy ebbe az isteni Szív mélyébe behatoljanak, azt megismerjék, szeressék és másokkal is megszerettessék, közelegjenek először a Királynőhöz, akinek a tanításai nyomán formálódtak az Egyház legnagyobb tanítói.

Kopogtassanak Mária szívének ajtaján, kérjenek bebocsáttatást, hogy megtanulják azokat a dolgokat, amelyekre csak az utolsó Vacsora terem Nagyasszonya taníthatja meg önöket. Egyedül csak ő ismeri a Király Szívének titkait és csak ő hivatott rá, hogy azokat kiválasztott gyermekeinek közreadja. Igyekezzünk mi is ezek közé tartozni.

Kövessék ebben, ha nem is az én gyarló tanácsaimat, de a szentek példáját. Ha ezek eljutottak a Testté lett Ige megismerésére, azt nem a saját igyekezetüknek köszönik, de annak a világosságnak, amely Szűz Mária iskolájában áradt a lelkükre.

Különösen szentáldozásaikban, a kegyelem e kiváltságos perceiben kérjék a Kegyelmek Osztogatóját, hogy fedje fel lelkük előtt azokat a mennyei szépségeket és misztériumokat, amelyeket annyira vágyik Ő megismertetni a jószándékú lelkekkel, különösképpen pedig azokkal, akik tovább viszik azokat és kiosztják a gyengék és tudatlanok közt, mint a lélek kenyerét.

Menjenek hozzá a pásztorok elragadó egyszerűségével és kérjék: adja önöknek Jézust, az ő Jézusát, aki a mienk is, nyújtsa őt önöknek úgy a saját, mint azok lelkének a táplálására, akiket szeretnének elvezetni az isteni Kisded szeretetére.

Boldogító tudat lesz azt a hiteles Jézust nyújtani a szomjas lelkeknek, akit maga az édesanya, Mária bízott ránk.

Ha Jézus teljes egészében Máriáé is, van lényének egy kincse, amely kiváló módon egyesíti magában annak minden értékét: az ő Szíve. És Mária minden királyi, anyai hatalmával ennek a Szívnek az uralkodója. Nem abban az értelemben, mintha Mária bármily tekintetben is fölötte állna isteni Fiának, de annak a mindent túlszárnyaló szeretetnek a jogán, amellyel Jézus Szeplőtelen Anyját e királynői hatalommal felruházta. Nincs senki a világon, aki mélyebben hatolt volna bele Jézus Szívének titkaiba, mint Mária, nincs senki, aki a Fiú szívét jobban ismerte volna, mint a Szeplőtelen Anya. Bizonyos, hogy amint Mária saját hasonlatosságára nevelte gyermekét, úgy a Testté lett Ige is a saját isteni szívének és lelkének képmására formálta annak a szívét-lelkét, aki hozzá legközelebb állt a világon.

Méltán kiáltott fel Szent Bernát: „A te szépséged, Mária, nem a sajátod, de hűséges visszfénye Jézusod szépségének.” Vagyis: a szeretet érzelmei, amelyek Jézus Szívét Isten és emberek iránt eltöltötték, teljes mértékben átmentek az anya szívébe és mindazt a szépséget és jóságot, amelyet a Fiú szívében megbámulunk, csorbítatlanul megcsodálhatjuk az Anya, a Királynő szívében is. Isten kegyelmeinek túláradó gazdagságával ruházta fel e legtökéletesebb teremtménye szívét, amelyet arra alkotott, hogy végtelen szeretettel tudja szeretni Istent és az embereket és éppen azért bízta rá kizárólagosan kegyelemkincseinek kiosztását is, mert Mária „dilexit multum”, nagyon szeretett.

Mikor Jézus a földre leszállt, hogy az Atya bocsánatát és az ég és a föld szövetséglevelét hozzánk elhozza, tehetetlen, aprócska gyermek képét öltötte magára; a trón azonban, amelyre leszállt, a legragyogóbb, legtökéletesebb remeke a teremtés művének. Egyébként egyszerű asszony, olyan asszony, mint a mi anyáink, csak ezerszerte szebb, jobb, gyengédebb, mint ők valamennyien együttvéve. És ő, az Üdvözítő anyja szívéhez simulva mosolyog rá először erre a bűnös világra, itt sírja el első könnyeit és innen, erről az oltárról, amely nem más, mint Mária, kínálja fel Atyjának megváltó áldozatainak zsengéjét.

Az áldozati adomány ma is Jézus. Az oltár, a trón: Mária.

Rámutattunk már előzőleg is, hogy senki Máriánál jobban Jézus tanításának szellemét, a megváltás művének lényegét meg nem értette. Hozzátesszük még, hogy mint Jézus anyja, Mária nemcsak megértette isteni Fiának megváltó szenvedéseit, de azokban teljes mértékben részt is vett. És éppen ez az, ami őt méltóvá tette arra a küldetésre, amelyet Isten rábízott: hogy közvetítője legyen Isten kegyelemkincseinek, szószólója az emberek kéréseinek. Röviden összefoglalva: hogy a Keresztények Segítsége legyen.

Mennyire fájhat ennek a jó anyának a szíve, mikor látja, hogy az áldatlan janzenista szellem mennyire pusztít ma is, és pedig olyan körökben is, ahol senki sem gondolná. Hogy a kötelező tisztelet jelszava alatt távol tartják Jézus irgalmas Szívétől a gyengéket, az eltántorodottakat, akiknek Jézus megbocsátó irgalmasságán kívül semmi menedékük, semmi vigasztalásuk nincs. Mennyire fájhat ez neki, aki olyan jól ismeri Betlehem és Golgota minden titkát; aki egész lelkével átéli Fiának forró vágyát, hogy lehetőleg minden embert szerető Szívének közelébe, az üdvösségre vezethessen. Milyen fájdalma lehet ennek az anyai szívnek, mikor látja, hogy hamis jelszavakkal távoltartják Fiától azokat, akik gyengeségükben és elesettségükben is hozzá igyekeznek és tőle várnak erőt és gyógyulást.

„Monstra te esse matrem”, mutasd meg, hogy anyám vagy. Így fohászkodott valaki a szorongattatás órájában Máriához.

Mire ő a szelíd szomorúság hangján ezt felelte: „Te pedig mutasd meg, hogy gyermekem vagy.”

Valóban: a Szeplőtelen Királynő gyakran intézhetné ezeket a szavakat hidegszívű gyermekeihez, önök, kedves apostolok, remélhetőleg soha sem fognak erre a szemrehányásra rászolgálni, mert hiszen önök nagyra tartják azt a kegyelmet, hogy ilyen anyának lehetnek a gyermekei. Igyekezzünk minél méltóbbakká lenni arra a kitüntetésre, hogy Szűz Mária gyermekei és így Jézus testvérei lehetünk. Tiszteljük, szeressük Szűz Máriát, mert aki őt szereti és tiszteli, az tisztelni és szeretni fogja Jézust is. Ha egészen a Szeplőtelen Királynőnek szentelem magam, ezzel nem fogom megrövidíteni Jézusnak kijáró szolgálatomat. Ellenkezőleg: megkettőzöm adományom értékét, ha szívemet Szűz Mária, a kegyelmek és szeretetem közvetítője útján nyújtom át neki.

Gyakori eset, hogy némelyek virágokkal, jámbor énekekkel akarják Szűz Mária kultuszát elintézni, holott komoly keresztény élet nem épülhet fel külsőségeken és érzelmi fellendüléseken. Inkább mondjunk le tehát ezekről s virág helyett gyümölcsöt, jelkép helyett valóságot nyújtsunk mennyei Anyánknak; elmélet, szép szavak helyett az ő szeretetére beállított élet áldozatos szolgálatkészségével kedveskedjünk neki.

Vigyázzunk tehát, nehogy pusztán érzelmi vágányokra terelődjék Szűz Mária-tiszteletünk; legyen az komoly munka, céltudatos előretörtetés, hogy Márián keresztül annál biztosabban eljussunk Jézushoz. Kétség sem fér hozzá, hogy örül az ő anyai szíve a virágnak, a dicsérő éneknek is, hiszen gyermekei adják neki ezeket is, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ennél értékesebb, lényegesebb ajándékokat vár ő mitőlünk.

Már pedig mi lehetne értékesebb ajándék az ő szemében, mint a szentségi Jézus iránt tanúsított hódoló szeretetünk?

A virágok elhervadnak, az ének elnémul, egy egyetlen méltóképpen végzett áldozásnak azonban örök az értéke. Ezt várja mitőlünk Mária.

Engedjék meg, hogy mielőtt ezt az elmélkedést lezárnók, felelevenítsem gyermekkoromnak egy emlékét, amellyel a helyesen értelmezett Szűz Mária-tisztelet hathatós voltát és a Szűzanya jóságának, hatalmának nagyságát szeretném dokumentálni.

Fiatal gimnazista koromban betegen feküdt egy velünk szoros baráti viszonyban élő családnak egy tagja, egy katolikusgyűlölő szektának a hozzátartozója. Gyakran megfordultam a család körében s mikor kissé jobban volt a beteg — három éve őrizte az ágyat — beküldtek hozzá, hogy szórakoztassam kissé. Még a tagadhatatlanul jó gyermekszobája sem tudta megakadályozni az öregurat abban, hogy egy-egy kirohanást ne rögtönözzön az Egyház ellen és valami formában nevetségessé ne próbálja tenni egyik vagy másik tanítását, noha tudta, hogy hívő katolikusok vagyunk és én magam is szerzetesi intézetben nevelkedem.

Nagyon sokat imádkoztak ebben a házban ezért a szegény betegért. Május hónap folyamán, iskolából hazajövet mindennap bementem hozzájuk, s mert a ház úrnője, éppen a beteg miatt nem járhatott el májusi litániára, az ő szobájában, a Szeplőtelen Királynő képe előtt gyűlt össze a két család, hogy együtt végezze el a májusi ájtatosságot, amelyet különben a betegért, az ő megtéréséért szoktunk felajánlani. Későbbi hivatásomnak az előrevetett árnyéka volt ez: én voltam ugynis az előimádkozó, amit mindenki természetesnek talált, mert úgy tekintettek, mint a család hozzátartozóját.

Egyik este, a közös ájtatosság alatt felhangzott a beteg hívó csengetyűje. Az öreg cseléd, aki állandóan a beteg mellett szokott lenni, szó nélkül felkelt és kiment, de egy perc múlva sápadtan, reszketve jött vissza:

—Tessék gyorsan jönni. A nagyságos úr rögtön meghal.

Persze késedelem nélkül siettünk a beteg mellé, akit szerencsére még teljes öntudatánál találtunk. Körültérdeltük az ágyát és buzgón imádkozni kezdtünk a megtérés csodájáért. Alig mondtunk el egy Üdvözlégy Máriát, mikor nagy erőlködéssel felemelte fejét a beteg és ennyit mondott: mint katolikus akarok meghalni. Kereszteljetek meg, de gyorsan.

Elképzelhetik a boldogságunkat. Egy cseléd rögtön a közeli plébániára futott, de sajnos, nem találta otthon a plébánost. A beteg pedig esengve sürgetett bennünket. Mit tegyünk? Egyikünk bemártott egy szivacsot és a szertartás szavai mellett megkeresztelte a haldoklót.

Ez hálás, boldog tekintettel nézett ránk, azután ennyit mondott:

— Nagyon boldog vagyok. Imádkozzatok most egy Szűz Mária-imádságot. Mindegy, hogy melyiket.

Persze mindnyájan letérdeltünk és izgatottságtól reszketve ekkora csoda láttán, fennhangon, lassan szótagolva, hogy a beteg is megérthesse, imádkozni kezdtük a Salve Reginát. A beteg pedig üvegesedő szemmel is mondta velünk az imádság minden szavát. Mikor elhangzott Szent Bernát szeretetfohásza: Ó irgalmas, ó kegyes, ó édes Szűz Mária, a haldokló erőinek végső megfeszítésével ajkához emelte a Szűz Mária képét, amelyet az egész imádság alatt a kezében tartott, azután kiesett kezéből a kép és ő holtan hanyatlott vissza párnáira.

Igen, ha lángszívű apostolok akarnak lenni, legyenek nagyon szerető szívű, nagyon ragaszkodó gyermekei a Szűzanyának.

Amilyen mértékben nő a helyesen értelmezett Szűz Mária-tisztelet, olyan mértékben fog elmélyülni a lelkekben az eucharisztikus buzgóság, a szentségi Jézus szeretete. Szűz Mária-kultusz és eucharisztikus kultusz: végeredményben és kihatásaiban mindkettő ugyanazt a szeretetet jelenti. Igyekezzünk tehát megdicsőíteni a szeretet Királynőjét, hogy annál jobban megdlcsőíthessük magát a Királyt is.

Jézus Szívének apostolai: ápolják Szűz Mária tiszteletét azokban a családokban, amelyekben trónraemelték a Szeretet Királyát. Tanítsák rá őket, hogy kiesdekeljenek Szűz Máriától egy kegyelmet: azt, hogy napról-napra jobban megértsék és értékeljék Isten végtelen értékű ajándékát, amely egyúttal Mária ajándéka is: az Eucharisztia csodáját.

Szűz Mária eleven tabernakuluma a Szent Fiának. Kérjük tehát bensőséges, áhítatos lélekkel: Ó, Szűzanyám, Jézus a tied; tedd meg anyai szereteted erejével, hogy az enyém is legyen az Eucharisztia isteni ajándéka által. Jöjjön el hozzám az isteni Vendég a te kezed által, mint a te szíved ajándéka, ó Mária, anyám és királyném.

Mi nekünk a pápa?

Közvetlenül Szűz Mária, a Szép Szeretet Királynője után a római pápáról, Jézus Krisztus földi helytartójáról és kormányzó hatalmának letéteményeséről szeretnék még néhány szót szólni.

A pápa Jézus irgalmas szeretetének drága, nagy ajándéka. Üdvözítőnk csak akkor bízta rá Péterre az Egyház kormányzását, akkor ruházta fel teljes hatalommal a lelkek világában királyok és alattvalók felett, miután ez háromszor egymásután hűséges szeretetéről biztosította Jézust. Az Egyház fejének tekintélye tehát magának Jézusnak a rendelésén nyugszik és magasan fölötte áll minden földi nagyság tekintélyének. Hegycsúcs a Vatikán, az Újszövetség Sinai hegye, amelyen maga Isten trónol és az új Mózes, a pápa útján közli velünk parancsait.

Krisztus Király barátai és alattvalói, szociális királyságának apostolai, hallják és fontolják meg mindazt, amit a pápa iránt tartozó kötelességeinkről elmondani szükségesnek tartok, azokról a kötelességekről, amelyekét még mindig nem értékel eléggé nagyra a katolikus világ, noha fontosságuk minden kétség felett áll.

A Királyok Királya után a helytartó magasztos személye az, akinek — majdnem azt mondhatnám: az övéhez hasonló — szeretettel, tisztelettel tartozunk, és akinek a rendelkezéseit olyan megalkuvás nélküli engedelmességgel kell fogadnunk, mintha magától Jézus Krisztustól vennénk azokat. Nem mintha Isten Fiának, tehát magának az Istennek a személyét azonosítani akarnánk földi helytartójának személyével, ami távol legyen tőlünk, azt azonban hangsúlyozva állítjuk, hogy a pápa iránt tanúsított tisztelet mindig magának az Istennek szól. Nem magának Üdvözítőnknek a szájából hallottuk-e ezeket a szavakat: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket vet meg, engem vet meg.” E szavak értelméből természetszerűen következik a folytatás: „Aki titeket szeret és tisztel, az engem szeret és tisztel.” Ebben a vonatkozásban nem egykönnyen eshetünk a túlzás hibájába, mivel a pápa isteni jogon Jézusnak látható képmása, amint ezt az evangéliumból is tudjuk. Igen, kedves apostolok: a pápa személyében a külső színek leple alatt Jézus lakik, és szavain, rendelkezésein keresztül maga Isten Fia szól hozzánk. Szent Péter utódának a személye, a neve változik: hívhatják Piusnak, Leónak, Benedeknek, ez csak külsőség, amely elmúlik; a lényeg azonban, Jézus szelleme mindig ugyanaz marad, hogy a világ végéig kormányozza egyházát, melyet alapított.

Boldogok önök, kedves apostolok, hogy megvilágosított hitük fényénél nehézség nélkül felismerhetik Jézust a pápa fehér alakjának derengésében, s Jézus szavaiból: „Legeltesd juhaimat, legeltesd bárányaimat”, „amit megkötsz a földön, meg lesz kötve az égben is”, megértik, hogy az Üdvözítő akarata szerint Jézus és a pápa személye szorosan egyet jelent, úgy a neki átadott teljhatalom, mint a részünkről neki kijáró gyermeki engedelmesség szempontjából.

Boldogok a jó katolikus családok, amelyek ezt megértik és odaadó tisztelettel, szeretettel adóznak a pápának, mert ha Jézus örök jutalmat ígér már azoknak is, akik az ő nevében akárha egy gyermekkel is jót tesznek, mennyivel nagyobb jutalom vár azokra, akik gyermeki érzelmekkel veszik körül a pápát és mellette minden körülmények közt kitartanak.

Mindez az Egyház tanítása és elemi követelménye a katolicizmusnak. Egy hegy — a Vatikán — választ el minket a szakadároktól és protestánsoktól, mert Krisztus Egyházának a próbaköve mindig Péter volt. Tekintélye mindig és mindenben kétség, minden emberi kritika fölött áll. A pápa méltán vonatkoztathatja magára Szent Pál szavait: „Qui judicat me, Deus est.” Igen, az Úr az egyetlen bíró, aki a pápa fölött áll, és aki előtt tetteiért felel. Itt a földön a megfellebbezhetetlenség jegyében állnak a cselekedetei és éppen azért mély igazság rejlik ebben a mondásban: „Roma locuta, causa finita.” Róma beszélt, nincs többé helye a kétségnek.

Kedves apostolok, legyenek szószólói ennek az igazságnak, hangsúlyozzák újra meg újra, hogy legalább is kötelesssége mindenkinek, aki a katolikus névre igényt tart, hogy törvényt lásson még a pápa egyszerű tanácsaiban és kívánságaiban is, amelyektől nem illik és nem szabad az engedelmességet megtagadni. Hiszen tudják nagyon jól, hogy ez tantétele katolikus hitünknek és szegletköve az egyházi fegyelemnek.

Tegyenek meg mindent, hogy szeressék a pápát mindenütt, ahol Jézus Szívét, mint a keresztény családok királyát trónra emelik. Mikor azt mondom: szeressétek a pápát, ezen nem érzelmi fellendülést értek, de értem azt a szeretetet, amelyről szentemlékű X. Pius pápánk ezeket írta: „Aki szereti a pápát, az nem kritizálja a rendelkezéseit, sem azt nem mérlegeli: mennyire, milyen dolgokra terjed ki az iránta való engedelmességünk kötelezettsége? Aki a pápát szereti, az ne várja, hogy külön-külön mindenkinek az elméjébe vésse a tilalmait és rendelkezéseit, de vegye magának azt a fáradságot, hogy azokat megismerje azokból az apostoli körlevelekből és pásztorlevelekből, amelyeknek a tartalma, ha másképp nem, már a szószéken keresztül is eljuthat minden katolikus hívő tudomására. Nagyon gyakran használt kifogás, amely különösen azok részéről hangzik fel sűrűn, akik kibúvót keresnek az engedelmesség kötelezettsége alól, hogy a pápai rendelkezések nem magától a Szentatyától, de a környezetétől erednek. Ne igyekezzünk szűkebb korlátok közé szorítani azt a területet amelyen ő a legfőbb kormányzói jogokat gyakorolhatja. És főképp: ne próbáljunk idegen tekintélyeket a pápáé fölé emelni, már csak azért sem, mert mindazok, akik a pápáétól eltérő véleményen vannak, lehetnek ugyan nagyon nagyeszű, művelt emberek, szenteknek azonban semmiképp sem monhatjuk őket.” Ezek az Eucharisztia pápájának saját szavai. A magam részéről még csak a következő figyelmeztetést kívánom hozzájuk fűzni: hívják fel a katolikus családok figyelmét azokra a borzalmas következményekre, amelyeket a Szentszék tekintélyének és a neki tartozó engedelmességnek mindenfajta megcsorbítása von maga után. Régi francia közmondás, hogy „aki kikezdi a pápát, beletörik a foga”. Valóban: aki Krisztus földi helytartóját megtámadja, az Isten haragját vonja magára. Ha Üdvözítő Urunk Szent Margit Mária előtt tett kijelentésében már azokat a szerzetesrendeket is keményen elítélte, akik elöljáróik ellen zúgolódnak, mennyivel szigorúbb lesz az ítélete azokkal szemben, akik annak a tekintélyét kezdik ki, akit Ő földi helytartójául rendelt és legfőbb jogainak letéteményesévé tett. Aki e tanítással szemben fenntartásokkal él, az máris lejtő szélén áll és nagy a veszély, hogy le is csúszik a mélységbe. Az ilyen lecsúszás pedig többnyire halálos kimenetelű, de legalább is veszélyesebb, mintha valakit a teste és vére visz bukásba. Az engedetlenségnek és a lázongás szellemének ugyanis kevélység a kútforrása, ezzel szemben pedig a végtelen irgalmasság is elzárkózik, amint ezt azoknak az elriasztó példájából is látjuk, akik Péter kőszikláján zúzták halálra a magasan hordott fejüket.

A trónraemelés apostolai, legyen gondjuk rá, hogy a Jézus Szívének szentelt családok körében megbonthatatlan törvény legyen a pápa tisztelete és a vele szemben kötelező engedelmesség.

Senkinek eszébe ne jusson, hogy a Főpásztor szavait, cselekedeteit vagy éppen rendelkezéseit bírálgassa. Olyan időket élünk, amikor a kritizálás szellemét szinte a levegővel szívjuk magunkba és szertelen szabadságvágy fűti minden cselekedetünket. Jézus Szívének családjai azonban kell, hogy törhetetlen hűséggel ragaszkodjanak a pápához és feltétlen engedelmességgel hajoljanak meg rendelkezései előtt. Mert Jézus szava életben és halálban, évezredek múltán is kötelező erejű marad: „Aki engem szeret, megtartja szavaimat.”

Jézus Szívének családjai, tiszteljétek tehát a pápát, szeressétek a pápát, engedelmeskedjetek a pápának, a „szelíd Krisztusnak itt a földön”, amint Szienai Szent Katalin nevezte őt.

Alkalmazzuk iránta tartozó szeretetünkre Szent Pál szavait; „Sem élet, sem halál, sem angyalok és hatalmasságok, sem mélység, sem magasság, sem semmiféle teremtmény nem szakíthat el minket Krisztustól,” sem földi helytartójától, a pápától.

Tartsunk ki mellette életben és halálban.

Létrehozva 2018. december 30.