Székely János püspök gondolatai Brenner Jánosról

Brenner János rábakethelyi káplánt, aki 1957 decemberében, két nappal 26. születésnapja előtt halt vértanúhalált, holnap, május 1-jén avatják boldoggá Szombathelyen. A szentként tisztelt szombathelyi egyházmegyés papról Székely Jánosnak, az egyházmegye mostani vezetőjének gondolatait adjuk közre.

II. János Pál pápa Szombathelyen járva kijelentette, hogy a város a szentek földje. Utalt ezzel a mondattal elsősorban a számtalan itt megölt ókeresztény vértanúra, köztük kiemelten Szent Kvirinre. Gondolt azután Európa egyik legismertebb szentjére, Szent Mártonra, aki itt született, gondolt Szent Leonianusra és Batthyány-Strattmann Lászlóra, a szegények orvosára. De gondolt a kommunizmus számtalan üldözött, börtönbe zárt, megalázott papjára, hitoktatójára, az elmúlt évtizedek nagy tanúira, a mártírsorsú Mindszenty bíborosra és Brenner János vértanúra is. Öröm és hála van a szívünkben, hogy Egyházunk Brenner János atyát a boldogok sorába iktatja.

Egészen különleges az a családi háttér, amelyből Brenner János élete kisarjadt. Az édesapa, Brenner József minden nap részt vett a Szentmisén, minden nap elimádkozta a rózsafüzért. A hitét soha nem szégyellte, mindig büszkén megvallotta, abban a korban is, amikor ez komoly veszélyt jelenthetett. Sok nagyon kedves vallásos könyve volt, amelyekből gyakran felolvasott a három fiának. A fiúk pedig szívesen hallgatták, mert az édesapa hiteles, szeretettel teli alakja vonzó tekintély volt a számukra. Az édesanya, Wranovich Julianna kedves, szeretetet és jóságot sugárzó szíve volt a családnak. A gyerekek egyetlen esetre sem emlékeztek, amikor a szüleik veszekedtek volna. Béke, derű, jóság uralkodott a családban. Békességben éltek, mert a szívük tele volt Istennel, az Ő szeretetével. Az édesanya – főként a II. világháború után – időről időre segített egy-egy szegényebb sokgyermekes családot, noha ekkoriban ők maguk sem álltak jól anyagilag. A család havonta együtt ment el gyónni, együtt élték át a megtisztulás örömét, csodáját. Nem véletlen, hogy mind a három fiú meghallotta Krisztus hívó hangját, és papnak ment.

Ha szeretnénk, hogy legyenek olyan nyílt tekintetű, egyenes, tiszta lelkű, mosolygós, hívő fiataljaink, mint amilyen Brenner János volt, akkor kellene hogy legyenek ilyen családjaink. Olyan családok, ahol együtt imádkoznak, együtt mennek gyónni, ahol az édesapa a család papja, ahol segítik a szegényt, ahol soha nincs veszekedés. Ez Brenner János életének első nagy üzenete mindannyiunk számára.

Brenner János kisdiákként egy színdarabban nagyon nagy átéléssel játszotta el Tarzíciusz szerepét. Talán sejtette már, hogy egykor ő lesz a magyar Tarzíciusz?  Mély hatással volt rá a pécsi ciszterci gimnázium, ahol sok időt tölthetett szakkörökben, délutáni foglalkozásokon a szerzetes atyákkal. Megragadta a ciszterci jelmondat: „Ardere et lucere!” (Lángolj és világíts!) Mennyire fontos, hogy egy fiatal találkozzon az iskolában is az élő Istennel. Egy fiatal legfőbb nevelője az Isten. Nagyon sok mindent, amit a szülei és a tanárai soha nem fognak tudni elérni egy fiatal szívében, azt az Isten meg tudja tenni.

Huszonéves fiatal papnövendékként már a lelki élet nagy mélységei nyílnak meg számára, erről tanúskodik a lelki naplója.  Azt írja: „A te útaid annyira az enyémek, hogy nem tudok magamtól élni.” Másutt ezt olvassuk: „Nélküled nem tudok élni… Csak tenálad érzem jól magam… Szívemben a csend ritmusa kalapál… Uram, szeretnék elégni szívem oltárán! Fogadj el. Azt akarom, hogy életem folytonos imádság legyen!” Jól tudta, és átélte, hogy az emberi szívet csak Isten tudja egészen betölteni, csak odafentről lehet betölteni.

Egy látomásszerű álomban egy alkalommal egy magas hegyet látott, az életszentség hegyét. Látta, hogy egyesek a lenti mocsarakból kiszabadulva elindulnak felfelé. De azt is látta, hogy igazán magasra csak azok jutnak, akik az Istentől lebocsátott kegyelemszálakat megragadják. Beöltözése előtt ezt írta: „Szívem legnagyobb hálájával és szeretetével köszönöm meg Neked azt az igen-igen nagy kegyelmet, hogy szolgálatodra rendeltél. Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek, mert én egyszerre mindent és egészen, fenntartás nélkül akarok adni és kapni.” Egész lényével vágyik Istenre. Keresi Őt, bele akar kapaszkodni az Ő kegyelmébe.

Sokat ír arról is, hogy Isten szeretet, és minket is szeretetre teremtett. „Isten tűz” – írja, és azt kéri: „Add a Te tüzedet!” Majd így folytatja: „ezen az életúton vezess végig a szenvedés tüzes kohóján… vezess a szeretet izzó folyosóján keresztül, ahol én is áttüzesedem, és így érkezem e folyosón át a Te lángoló, isteni trónusodhoz.” Szeretne „repülni örök Atyánk felé”. Egy alkalommal arról prédikált, hogy az élet iskolájának legfontosabb tantárgya a szeretet. Arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, odaadni az életünket.

Bár egészen fiatal, rengeteget ír a szenvedésről: „Akár jó sorsot adsz, akár rosszat, az mindenképpen ajándék tetőled, melyet hálás szívvel fogadok és ajánlok fel Neked a bűnösökért, és megcsókolom gondviselő kezed mialatt reám sújtasz az ostorral… Sebezz meg és égess, égess ki, mint az agyagedényt, hogy tiszta legyek, alkalmas táplálék tartására.… A szenvedés taktusa égeti a szívbe a szeretet ritmusát.” Vajon mi tudunk-e így szenvedni? Vagy állandóan tele vagyunk panaszokkal, állandóan le akarjuk dobni vállunkról a keresztjeinket?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. május 1.