„Erre ő ezt a nevet adta az Úrnak, aki vele beszélt: »Te vagy az Isten, aki lát!«” (Ter 16,13a)

Hazafelé tartottam kocsival az áruházból, mikor megláttam. Két szutykos, olvadó hókupac között állt egy forgalmas kereszteződés sarkánál. A kezében tartott kartontábla felirata tette közhírré elkeseredését, s a felfirkált szavakat olvasva összeszorult a gyomrom a szánalomtól. De mit tehetnék? Három rekesz tej van a csomagtartóban, két egydolláros bankjegy a pénztárcámban, és egy doboz rózsaszín rágógumi a műszerfalon.

Ahogy a lámpa zöldre váltott, elfordítottam a fejem a sarki látvány keltette dilemmáról, és hazafelé kormányoztam az autót. Alig egy mérföld után úgy éreztem, szent suttogás szól hozzám újra meg újra: Menj vissza, és jelezd neki, hogy észrevetted.

Visszagondoltam, hogyan fordítottam el a fejemet, mikor befordultam a sarkon, mintha az asszony ott se volna. Mintha láthatatlan lenne. Értéktelen. Vagy mindkettő. Vajon mi fáj jobban – kérdeztem magamtól, – a nincstelenség, vagy az, hogy levegőnek néznek?

Egy forgalmas kereszteződésnél vonakodva megfordultam, és megállítottam a kocsit egy közeli parkolóban. Fogtam a két gyűrött bankjegyet, és bár minden lépéssel egyre jobban zavarba jöttem, odamentem az asszonyhoz. És ha megbántom, hogy ilyen keveset adok? Ha ezzel csak tovább rontok a helyzeten?

„Asszonyom, segíthetek valamit?” – kérdeztem az asszonytól, aki arcán viselte a zord időjárás nyomait. „Munka kellene” – felelte higgadt határozottsággal. De aztán megtört a jég, és őszintén elbeszélte gondjait.

Nem ajánlottam megoldást bajaira, és nem mondtam véleményt gondjairól. Csak álltam a szélfújta sarkon, és hallgattam. Néha a legegyszerűbb módja, hogy megmutassuk valakinek, számít nekünk, az, ha időt szánunk a meghallgatására.

Ami ez után következett, nem illene bele egy megrendítő Hallmark film forgatókönyvébe, de még egy gondosan megtervezett vasárnapi iskolai óravázlatba sem.

„Nem igazán tudom, hogy segíthetnék”, ismertem be könnyes szemmel. „De tudom, hogy Jézus él, és hogy Ő nagyon szereti önt.”

Vágyakozón a kocsim felé pillantottam, de mielőtt elindultam, megkérdeztem: „Megengedi, hogy imádkozzam önért?”

Meglepetésemre, az asszony bólintott, és lerakta a kartontáblát.

A Teremtés könyve 16. részében is hallunk egy kétségbeesett asszonyról, aki több fájdalmas körülmény fogságába került. Hágár nem állt egy utcasarkon kartontáblával, hanem megfogant gyermekével a hasában elhagyatva kóborolt a pusztában. Amikor már reménytelennek látszott a helyzete, Isten egy küldönce érkezik hozzá biztató szavakkal.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. augusztus 23.