„Volt a hallgatóságban egy Tiatíra városából való, Lídia nevű, istenfélő bíborárus asszony. Ennek megnyitotta szívét az Úr, hogy figyeljen arra, amit Pál mond.” ApCsel 16,14

Reggelente, mikor kint még sötét van, lelopózom a konyhába, és készítek egy jó erős kávét, mielőtt elhelyezkednék a kedvenc fotelemben.
Az óra ketyegve méri az időt, én beburkolózom egy könnyű takaróba, belegömbölyödöm a fotelba, és a Bibliámért nyúlok. Veszek egy mély lélegzetet, lassan fújom ki a levegőt. Egy dolog biztos: ez az én időm. Ez az Ő ideje. Ez a mi együtt töltött időnk.

Találkoznom kell Jézussal, mielőtt a többiek felébrednek, és a napi nyüzsgés beindul. Néhány csendes perc erejéig Ő csak az enyém.

A rutin lehet megszokott, de a szavak mindig újak. Egy másik részlet a Bibliából. Vajon ma mit fog üzenni Isten?

Van úgy, hogy egyből értem a szöveget. Máskor kevésbé. Elolvasom egyszer, kétszer, akár háromszor is. Aztán megállok, és így suttogok: „Uram, nyisd meg a szívem, hogy felfogjam Igéd tartalmát. Segíts megértenem, amit mondani akarsz.”

Nem akarok semmit kihagyni, amivel Isten talán meg akarja határozni a napomat.

Nem akarom, hogy az óra ketyegése vagy a napi feladatok súlya elterelje Róla a gondolataimat.

Azért vagyok itt, hogy Jézussal találkozzam. Hogy egy röpke percre csak ketten legyünk. Hogy imádkozzam, elmélkedjem, megértsem és válaszoljak.

Mai alapigénkben egy Lídia nevű asszonnyal találkozunk. Más asszonyokkal együtt összegyűltek a folyóparton imádkozni. Ott talált rájuk Pál apostol és útitársai.

A Szentírás szerint Lídia már istenfélő asszony volt. De ahogy Pál Jézus örömhíréről és a kereszten történt megváltó haláláról beszélt, „megnyitotta (Lídia) szívét az Úr, hogy figyeljen arra, amit Pál mond” (ApCsel 16,14b).

Nagyon, de nagyon szeretem ezt a mondatot. Ne lépjünk tovább anélkül, hogy minden ízét magunkba ne fogadnánk!

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. augusztus 21.