P. Tilmann Beller (1938-2012) schönstatti atya

Tilmann atya 2012-ben ünnepelte pappá szentelésének 50. évfordulóját. 2007 óta évről évre látogatta a magyarszéki Mindenszentek Kármelt. A 2011 őszén tartott lelkigyakorlata alapján osztjuk meg az Olvasókkal a kincseket, amelyeket kaptunk.

Az éjszaka mint a Jóisten gyöngéd érintése

Ő más, mint mi vagyunk

Ha Isten nagyon közel van, Ő számunkra sötétség, mert más, mint mi vagyunk. Ez a véges ember tapasztalása a Végtelen Istenről. „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket…” (1Jn 4,10) Nem én teszek valamit először, hanem a Jóisten akar megérinteni, akarja, hogy tapasztaljam Őt. Nem lehet megmondani pontosan, mikor, hányszor és milyen erővel történik. Nem érthető, nem kiszámítható – Ő nagyobb, mint én. Ő tudja, mit, miért és hogyan tesz. Különbség van a véges és a Végtelen között, ezért Ő sokszor nem érthető.

Amikor Isten közel van, sötétséget élek meg, egyfajta ürességet: minden más már nem fontos. Tovább végzem a feladataimat, de a szívemben üresség, éjszaka van, ami gyöngéden és finoman körülölel. Most nem én dolgozom, csupán elidőzik a szívem Istenben. Ez a szárazság nagy kegyelem, amikor Isten mindent elvesz, és ezáltal növekszik bennünk a szeretet.

Elérhet ekkor az a kísértés, hogy újra én kezdjek el tenni valamit és átvegyem az irányítást, kilépjek ebből az áldott, Isten adta sötétségből. A többiek esetleg elismeréssel adóznak nekem, én pedig ál-alázatossággal – mint aki ismeri Isten mélységeit – azt felelem: „Ilyen dolgokról nem lehet beszélni, nem lehet azokat szavakba foglalni…” – És máris a küszöbön áll a büszkeség, ami mindent megmérgez. Tudnom kell a sötétségben, szárazságban, ürességben egyszerűen megmaradni – minden cselekvés nélkül. Egyetlen akcióm a szeretet nem hallható sóhaja lehet a szív mélyén. Nem kell világfájdalommá nagyítani, ami bennem történik, csak szeretni mindennek ellenére vagy éppen mindezért. „Örökké így maradok, ha akarod. Nekem az a mennyország, ahol Te vagy, legyen az akár fölfoghatatlan sötétség a számomra.”

Nem beszélünk másoknak Isten édességéről, amikor kimondhatatlanul jó Vele lenni. Ez titok, misztérium, amibe nem kell másokat beavatnunk. Őrizzük a Király titkát!

Isten azzal mutatja meg szeretetét irántunk, hogy nehéz testvéreket küld nekünk. Szabad szeretettel tárgyalni a Jóistennel, és kérdezni Őt: „Miért?” Nem azt kell kérnünk, hogy vegye el tőlünk a nehéz testvért, hanem: segítsen, hogy szentek lehessünk. A nehéz testvér az én feladatom, ő a szentség eszköze számomra.

Legyen meg a Te akaratod!

Ha bevezet minket az Úr a szemlélődés kegyelmébe, sokkal erősebb a harc a szívünkben. Mindent oda kell adnunk Istennek és mindent el kell fogadnunk Istentől. Nem szabad válogatnunk: ezt igen, azt nem. Fiat voluntas tua – mindenben. Istenre rátalálni nem pusztán jó feltételekkel lehet, hanem: „Tégy velem, amit akarsz.” Ez súlyos küzdelem, amelynek tétje az ember maga, hogy mivé válik, engedi-e, hogy Isten bevezesse őt az Életbe. A valódi szárazságban lévő imája: „Tiéd vagyok, mert megteremtettél, Tiéd vagyok, mert hívtál és vártál…”(Avilai Szent Teréz) „Várom, mit teszel velem. Kérlek, add nekem, amit adni akarsz!”

Jó feltételeket tenni, dolgozni, törekedni azért kell, hogy megtapasztaljuk: nem sikerült.

Mély titok az emberi szív

Szövevényes a lélek útja, halló szív és látó szem kell hozzá, hogy újra meg újra leleplezzük önmagunkat, álszent, büszke énünket. Megfogalmazatlanul élhetnek a szívünkben, alig észrevehető torzulások, amelyek kiindulása lehet egy jó szándék, vagy egy ártalmatlannak tűnő hangulat.

Például, ha fölüti bennünk fejét a szomorúság, ez idővel elharapódzhat, és szomorú hiúsággá fejlődhet bennünk: „A többiek boldogok, de ők nem tudják, mi az igazi mély élet…”

Azután jöhet egy hangulat, amely ezt sugallja: „Én mindent jobban tudok másoknál; engem mindenki elfelejtett, elfelejtették, hogy mindenkinek tudok segíteni.” Ez a személyiség előbb-utóbb mérges lesz, pedig minden úgy kezdődött, hogy a jót akarta: segíteni másoknak. A többiek viszont nem vették észre, hogy ő zseniális.

Tovább menve olyan is lehet, hogy valaki erősebb, okosabb a többieknél, és mindenkit lenéz, amit önmagának sem vall be.

Hasonlóan rosszat szülhet a reménytelenség: „Vajon mi lesz velem, hogyan folytatódik majd az életem, ki lesz ennek vagy annak a területnek a felelőse?”

Nehéz tetten érni a lassan szívünkbe lopódzó büszkeséget: „Nem vagyok zseniális, és a közösség tagjai is mind jók. De ha én leszek a felelős vezető, akkor minden a legnagyobb rendben lesz.” Persze a jövőnek erre a csillagára még öt-tíz évig várni kell.

A fiatalabbak kísértése lehet: „Jók ezek az öregek… De ha egyszer majd mi jövünk…”

A testvér az én szentségem eszköze

Mit lehet tenni ebben a végeláthatatlan labirintusban, amilyen az emberi szív? – Szeretni. Keresni egy nővért, aki nehéz nekem, és újra meg újra magam elé képzelni őt, és szeretni, újra csak szeretni. Úgy nézni őt a szívemben, mint aki számomra a szentség eszköze Isten kezében. Harcolni a szeretetért, mert mögötte áll az igazi Jézus, akit keresek.

„Krisztussal együtt nézem, és a másiknak ezért többet tudok adni, mint a külsőleg szükséges dolgok: a szeretet pillantását, amire annyira szüksége van.” (Deus caritas est I/18.), és amire nekem is oly nagy szükségem van.

(forrás: karmelita.hu)

Létrehozva 2016. február 9.