7. Tanúságtétel – a Kereszt titka

A három ifjú hálaéneke (Dán. 3,52-).Elimádkoztuk a három ifjú hálaénekét. Érdemes felidézni, milyen szituációban hangzott el ez a dicsőítés. Egy kisebbségi csapat, hívő izraelita ifjak vannak a nagy pogány, bálványimádó tengerben. A többségi irigység nem tűri azt, hogy „ezek” különböznek erkölcseikben, hűségesek vallási törvényeikhez, nem olvadnak be, és vallják, hogy az ő Istenük az ég és föld Ura. Le akarják rángatni őket a bálványimádás szintjére. Mutogatnak rájuk. Törvényeket csináltatnak az uralkodóval azért, hogy utána bevádolhassák őket.

A perzsa és keleti birodalmakban az volt a szokás, hogy ha az uralkodó hozott egy törvényt, azt nem lehetett visszavonni. Így csapdába kerülhetett az akár jó szándékú uralkodó is. Tehát vannak párhuzamok! Ami nagyon megfontolandó, hogy amikor odaidézik őket a hivatalosak elé, akkor az a válasz, hogy ”akár megsegít bennünket az Isten, akár nem segít meg, mi akkor is őt valljuk Urunknak, Istenünknek, és nem imádjuk a bálványt”. Na most ez az alapfeltétele a keresztény életnek.

Tehát nem az, hogyha MSZP_SZDSZ-kormány van, akkor nem lehet templomba járni, ha Fidesz –kormány van, akkor lehet, ha új –kormány van, akkor habozok, vagy kivárok.

Ha érzem a hivatás örömét, akkor van hivatásom, ha érzelmeim másfelé húznak, akkor nincs.

Vagy ha meggyógyulok, akkor elhiszem, hogy van Isten, ha nem gyógyulok meg, akkor nem hiszem.

Hanem, akármi történik, én megvallom az én Uramat, Istenemet, tudom, hogy hozzá tartozok, sőt azt is vállalom, hogy kiválasztott vagyok, akit néven szólított az Isten. A Katolikus Egyháznak megvan az az öntudata, hogy az igazság teljessége a Katolikus Egyházra van bízva, s ez a tévedhetetlenség ígérete. Ezt büszkén megvallom, és nem sumákolok, hogy persze ezt nem illik mások előtt hangosan kimondani. Akármi lesz a következménye, akár jó sors, vagy balsors, egészség, betegség, elítéltetés, munkahelyvesztés vagy dicséret, én ebben akkor sem változom. Hát nem egészen ilyen fából faragtak bennünket.

Most, amikor belemegyünk   a kereszt titkába, a tanítványság titkába, akkor   ki-ki gondolja át, hogy hol és mikor volt gyáva a hitében, megalkuvó hivatásában.. A hittagadásnak nemcsak olyan formája van, hogy jönnek a jehovisták és kijelentkeznek a Katolikus Egyházból. Ez minősített hittagadás. Németországban minden évben több ezer ember kijelentkezik a Katolikus Egyházból, mert az adó olyan, hogy neki kedvezőbb, hogyha kijelentkezik. Ez is hit-tagadás, akár félelemből, akár anyagi előnyből, ez minősített hittagadás, nem lehet azt mondani, hogy majd a Jóistenke megérti, hogy azért én a szívemben hiszek, ez a Szentszéknek fenntartott bűn. De az üldözéseket végigkísérték a „lapsik” az elesők, amikor vértanúságtól, állásvesztéstől, presztizs-vesztéstől való félelem, a „mit szólnak hozzá” gyávasága a kinevetés miatt sumákoltam. Meg lehet tagadni a kereszténységemet együttröhögéssel is egy parázna viccen. Nagyon fontos, hogy ezeket a sebeket is tárjuk föl az Isten elé, hogy gyógyítsa meg bennünk.

Tanítványság. Mit jelent ez a tanítványság. A Tábor-hegyi színeváltozáskor, beszél Jézus először a szenvedéséről. A Tábor hegynek a dicsősége, „Uram, jó nekünk itt lennünk” és ezzel szemben: „Uram ez nem történhet meg Veled!” A magyar szentírásfordítások, sajnos nem eléggé pontos fordítást adnak: „Takarodj tőlem, Sátán, vagy Takarodj előlem Sátán”. De az eredetiben nem ez van, hanem az, hogy „Térülj a hátam mögé!” Menj mögém, kerülj mögém, én vagyok az Úr, én vezetem azt, hogy hová megyünk, hogy mi az Atya akarata. Tehát nincsen meg benne ez a „tűnj a szemem elől!”, hanem az van, hogy „Menj a helyedre, menj mögém, én vagyok az Úr”! Ez a tanítványságnak tulajdonképpen a lényege.

           Azt mondjuk, hogy Isten, az én Istenem, és Jézus Krisztus az Uram, Őt akarom követi. De ha a megnézem a napomat, látom hogy a 24 órában mennyire vagyok jelen az én Uram számára. Döbbenetesek a statisztikák, hogy a magyar népesség 2-3-4 órát tölt átlag a TV előtt. Tehát akkor döbbenetes, hogy az Istenre nem jut idő. Ez nagyon alapvető dolog. A házasságok tönkremennek, a házastársi kapcsolatok tönkre mennek, ha nincsen élő kommunikácó. Azt gondolom, hogy azért különbség egy fényképet puszilgatnom, mint a házastársamat. Ideig-óráig felidézhet bennem jóleső emlékeket, de nem tartja meg a házasságot. Az Istennel való kapcsolatot a Biblia nagyon-nagyon sokszor a házassághoz hasonlítja. Az Ószövetségben is és az Újszövetségben is. Tehát a keresztény létem azt jelenti, hogy krisztusi vagyok, hogy tanítványa vagyok, barátja vagyok, hogy Ő az én testvérem lett, a Test és Vér által. Ha   nincs mindennap időm a Barátomra, Testvéremre, Jegyesemre,, ha nincsenek minden héten, minden hónapban, minden évben, nevezetes napok akkor nem vagyok képes kereszténynek lenni, mert a személyes kapcsolat időre épül, időt szentelek Neked.

Van ennek az idő odaszentelésnek egy bizonyos hierarchiája, bizonyos sorrendisége. ha ezt fölcserélem, akkor öncsalásba megyek. Az egyik hétvégén a Karitász munkatársaknak tartottam lelkigyakorlatot. Azt mondtam nekik, ne csináljanak „karitász-árvákat”! Ne csináljunk „mozgalmi árvákat”. Annak idején, serdülő korunkban volt egy jó lázadó periódus, amikor egyáltalában nem voltunk boldogok attól, hogy nyitott család vagyunk és a szüleink szeretete mindenkit odaölelt. Mert valahogyan úgy éreztük, hogy mi abból kiszorulunk. Ez gyakrabban előfordul, mintsem gondolnánk. Nagyon komoly veszély, hogy az “Isten-ügyére” címkézett nyüzsgésem miatt tönkremegy a kapcsolatom, tönkremegy a házasságom, tönkremegy a családom- tönkremegy a szerzetesi életem..

S ez vonatkozik arra is, hogy tönkremegy a közösségnek odaszenteltségem, ha beleveszek az apostoli szolgálatban és nincs időm a testvéri közösségre.

Tehát mi ennek a kapcsolatrendszernek a hierarchiája? Először Isten és én. És ezt a Zsinat se fordította fejetetejére. A személyes kapcsolat Isten és köztem, Jézus Krisztus és köztem, a Szentlélek Úristen és köztem. És ezen keresztül vonódok bele abba szeretésbe és kapcsolatba, ahogy Jézus Krisztust szereti az Atya, és Ő szereti az embert, a világot, engem, minket. Tehát első ez, hogy igen, „Jézus Te vagy az Úr, ura vagy az időnek, Te vagy a toplistámon az első”. És ezzel jó szembesülni.

Nekem komoly megszégyenülést okozott, amikor rájöttem arra, hogy az, hogy én sokat beszélek Istenről, vagy fordítok istenes dolgokat, vagy verset írok, az nem ima. Ezt sincs jogom összecserélni azzal, hogy odamegyek az eukarisztikus Krisztus elé, vagy kezembe veszem a Szentírást, és várom, hogy Ő mit akar tőlem, Ő mit mond nekem, Ő mit szól a mai napomhoz: Nagyon nagyokat tudunk csalni. A közösségben élő ember pedig azt mondhatja, hogy az „Isten szeretet” tehát én most belevetem magamat a mosogatásba, meg mindenbe, mert mindig van mit tenni, de nem szorítom ki azt a húsz percet, félórát az Istennek, ahol Isten és én vagyunk. És akkor nincs meg a „Szikla-alap”. Akkor nem épül föl a ház. Akkor nem épül föl a Szentlélek temploma bennünk.

Tehát a tanítványsághoz, a Jézussal való kapcsolathoz, éppen az kell, mint ami egy emberi kapcsolathoz: Idő, idő! Szokták mondani, hogy a lelkiélet az este kezdődik, hogy mikor fekszem le, mivel fekszem le, mivel alszom el, mi az utolsó, amit olvasok, az meghatározza az éjszakámat, és meghatározza másnapi fölkelésemet. És ezek apró döntések, amellett, hogy ki az én Uram. Érdemes ezeket átgondolni, mert ahhoz, hogy eltérjünk a világtól és megtérjünk Jézus Krisztushoz, aki az életét adta értem, ahhoz ezeken az apró döntéseken keresztül kell menni. Ezek a szeretet döntései és nem „egye fene, muszáj”. Volt egy ilyen szólás-mondás, talán a Patrónában halottam, volt egy jelölt, akit pillanatok alatt kivágtak, mert akármit mondtak neki azt válaszolta, hogy „Egye fene, ha muszáj, megteszem!” Nem túl sokáig maradt ott. Nem lehet az Istennel való személyes kapcsolatunkat egy „Egye fene, ha muszáj” habitusra építeni. Nem lehet, törvényteljesítésre építeni, hanem szeretet–kapcsolat kell. De ehhez pedig növekedni kell az életben. És mi az élet? Az hogy „megismerjenek Téged egyedül igaz Istent, és akit Te küldtél, Jézus Krisztust”. Az ismeretben való növekedéshez pedig az Ige, az Egyház tanításának az ismerete szükséges, és az hogy Igét úgy értsem, és úgy engedelmeskedjek neki, ahogyan azt Krisztus az Egyházra bízta, és ne az én egyedi értelmezésemnek megfelelően.

Régen az Élet és Tudományban volt egy olyan rovat, hogy „Félremagyarázósdi”. Nem tudom emlékeztek–e rá. Ilyen félre-magyarázósdi családokban, meg nálunk is, a közösségben is előfordul. Olyan jó hosszú asztal van, és amikor vacsorakor együtt vagyunk, valaki elkezd valamit mondani. De nem elég hangosan, és amíg így szájról-szájra végigmegy az asztal mentén, hogy mit is mondott, akkor már valami egészen más sül ki. „Tessék? Mit mondtál?” És akkor jön visszafelé az egész játék. Begyakorolni, hogy az Igét érthetően kell mondani, ellenőrizni, hogy az volt-e a szándéka az illetőnek. Mert különben iszonyúan félre tudjuk egymást vezetni. Egészen más dolgok sülnek ki a megbeszélésből. Addig nincs baj, amíg jókat tudunk mulatni ilyeneken..

A tanítványsághoz dialógus, párbeszéd kell. Az Ige, magyar szó csodaszép: ige, igen, igéz, megigéz, ígéret, ezek a leg-lényeget fejezik ki. Gondolom, hogy vannak itt olyanok is, akik nem fújják még kívülről a tejes Szentírást. Persze én sem tudom még betéve. De úgy szokott az lenni, hogy ahhoz, hogy megszólítson, ahhoz többször el kell olvasni, ahhoz fontolgatva, ízlelgetve kell imádkozni. Kiemelni azt, ami itt és most engem érint. Ott megállni, mert nem az a fontos, hogy végigolvassam, hanem az, hogy válaszoljak rá. Tehát megszólított például engem ma az a rész a három ifjú történetéből, hogy „akár megsegít minket a mi Istenünk, akár nem, mi akkor sem leszünk bálványimádók”. Ha ez engem megérintett, akkor Jézus szólt hozzám ezen keresztül. Én erre azt felelem, „Bocsáss meg Uram, ha nem volt meg bennem ez a radikalitás, és segíts meg azért, hogy holnap meg legyen. Szeretném ezt megtenni a Te segítségeddel, add meg hozzá a lelki szabadságot. A tanítványság dialógus, odahallgatás. Szent Benedek Regulájában a latin szövegből jön ez nagyon szépen ki az auscultabo – odahallgatódzásból, az engedelmesség. Az engedelmesség nem azt jelenti, hogy megtöröm az akaratomat, hanem a szívemmel figyelek. Szent Benedeket és Szent Ferencet jó nagy, elefánt füllel szokták ábrázolni, a figyelmes odahallgatás jeleként. Ha a szívemmel hallgatom, akkor a szeretetem elindít arra, hogy kövessem az Urat, hogy engedelmeskedjek annak, amit a szívemre beszélt.

Tanítványság, tehát idő, ige. És „Igen” – mondás, válaszadás és engedelmesség az Igének. Ha engem megszólít egy ige, akkor válaszolok rá, és fölteszem azt a kérdést, is, amit Péter apostolnak tettek föl a pünkösdi beszéde után, hogy „Mit tegyünk testvérek?”. Valahányszor szíven talál engem Isten igéje, meg kell kérdeznem az Urat, hogy mit tegyek. Uram, mit kívánsz, hogy cselekedjek? Mert a szíven találó ige mindig változtat rajtam, valami apróságot. Most, amikor a tanítványságról gondolkoztam, akkor az jutott az eszembe, hogy milyen nehéz nekünk megtanulni, hogy Jézus érzülete legyen bennünk, például akkor, amikor kimondjuk Istennek azt, hogy „legyen”. Azon gondolkoztam, miért is olyan nehéz kimondani. Azt gondolom, hogy azért mert abban gondolkozunk, hogy ha ezt kimondjuk, akkor Getszemáni-kert és vérrel verejtékezés vár ránk, és hát az, borzalom. Ha én azt mondom Istennek, hogy „legyen meg a Te akaratod”, akkor jön a nagy szenvedés, és mi ettől félünk. És nem gondolunk bele abba, hogy hány boldog „legyen” hangzott el a Teremtés kezdetétől kezdve. Hogy a boldog Istennek a teremtés miatti öröméből van az, hogy „legyen” „és látta Isten, hogy jó” Vagy, hogy Jézus életének a 33 évéből az utolsó három évnek a második felétől vannak az elutasítások. A Tábor-hegy és Jeruzsálem között van az, hogy „legyen”, de még mindig ott van, hogy „vágyva vágyom elkölteni veletek a Húsvétot. Ahol a cél, az Isten szeretete, mint cél, az lenyűgözőbb, mint az, hogy mi van útközben.   Már a Szentírás is ezt állítja elénk a vajúdó asszonyra utalva:   az asszony, amikor vajúdik, akkor jajgat, mert itt van az ő órája, de aztán örvend, mert ember született a világra. Senki nem azért akar szülni, hogy egy jót vajúdhasson. Ehhez hasonló az, hogy mi nem szenvedés-központúak vagyunk. Még Nagyhéten sem szenvedés-központúak, hanem Megváltás-központúak vagyunk. Ahhoz, hogy Jézus tanítványai legyünk, ahhoz ez a „vágyva vágytam, hogy elkölthessem veletek a Húsvétot”, ez tartozik. Vágyni a Húsvétra. A mi esetünkben ez a föltámadott Krisztussal való találkozás, ha esik, ha fúj, végső soron találkozás Vele a halálban. Jézus életében ez a „vágyva vágytam” az Atya akaratának teljesítése, az Eukarisztia alapítása, hogy itt maradok ezekkel.

Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa, a Hittani Kongregációnak a prefektusaként   nyilatkozott arról, hogy   hogy az európai hit hanyatlásának egyik oka, hogy az eukarisztikus hitet elvesztették. Ezért részben beteljesedik rajtuk az, amit szent Pál mond, hogy „sokan közületek méltatlanul veszik az Úr testét, és azért van olyan sok beteg köztetek” Bűnbánat nélkül, súlyos bűnökkel, „nekem jár, hogy én is magamhoz vegyem az Eukarisztiát”, Vagy egyszerűen közömbössé válnak az emberek. A közös esti TV fontosabb, mint egy esti szentmise. Pedig azért helyezte az Egyház estére a szentmisét, hogy a korán munkába menő emberek is el tudjanak menni, és mégis kiürülnek a templomok. „Ha ismernéd Isten ajándékát” mondja Jézus nekünk is, mint a Szamáriai asszonynak. Ha megsejtenénk azt, hogy Ő mennyire közel jön hozzánk azért, hogy tanítványai lehessünk, barátai lehessünk.

Testvérek én éppen ma hallottam megint, hogy fiatalok esnek vissza depresszióba a világ helyzete miatt. Betegek súlyosabb beteggé válnak a szorongás, a név nélküli, ismeretlen félelem, a holnaptól való félelem miatt. De hát, tudnom kell azt, hogy az én holnapom a Krisztus. Nagyon jó lecke volt az, amikor 1964-től 1988-ig folyamatosan a kihallgatások árnyékában éltem. 1988-ig jártak ki a munkahelyemre, zaklatni engem. Ezt nem lehetett másképpen ép idegzettel kibírni, amint ahogyan azt egyszer tréfásan meg is mondtam, amikor kérdeztek, hogy „nekem jelenem van és örök életem, nekem nincs holnapom”. Ezért nem is féltem a holnaptól. Jézus erre tanít: „elég a mának a maga baja, a holnap majd megfelel magáért”. De ez idegalkat kérdése is, hogy milyen módon szorongok be. Ez jelenség, ezért nem bűn a szorongás. De leterhel, és nagyon gyakran a Gonosz Lélek kihasználja. Irracionálisan naggyá nő, tehetetlen vagyok vele szemben, elborít, és nem okvetlenül orvosi eset ez, hanem egész egyszerűen lelki jelenség lehet. Ezzel szemben a Hitvallásom az, hogy dobbantok egyet, és azt mondom: „Jézusom bízom Benned” amint az Irgalmas Jézus képére van írva. Ezt aztán begyakorolom. A világ fölfedezte a pozitív gondolkodás erejét. Könyvek jelentek meg, hogyan lehet begyakorolni a pozitív gondolkodást. De hogyan lenne annak ereje, hogy egy negatív gondolattal szembe szegezek egy pozitív gondolatot. Hiszen 1-1, kioltják egymást. Nekem jogom van, indokom van arra, hogy döntsek az élet mellett, mert van Krisztusom, aki föltámadt, van holnapom, aki az élő Isten. A holnap-utániért már nem szorongok – nem élek tervgazdálkodásban. Istené a jövő. A szorongás, a Getszemáni-óra egyesít engem azzal a Krisztussal, aki ezt magára vette, és átélte, hogy ebben én ne legyek egyedül, de kérem hozzá ezt a képességét a bizalomnak. Hit, remény és szeretet. A szeretet a bizalomnak a másik neve, ez a Szentlélek ajándéka ez, belénk öntött erény, ezért imádkozni kell, és be kell gyakorolni.

A másik kedvenc szorongásunk, félelmünk, az emberi tekintetektől való félelem. Hogy mit szólnak hozzá? Mit szól hozzá az, akit szeretek, mit szól hozzá az, akit nem szeretek, mit szól hozzá az, aki tekintély előttem, mit szól hozzá az, aki nem tekintély előttem? Mit szólnak hozzá? Ha napról-napra visszamegyek arra, hogy „Uram Jézus Te mit szólsz hozzá”, akkor az Istenfélelem ajándéka, ami a Szentlélek ajándéka, kiüti az emberfélelmet. Akkor belül van a saját identitásom, és nem kívülről irányított ember vagyok, akit különböző diktatúrák úgy rángatnak, ahogy akarnak.

A második stáció is úgy kinyúlik. A második stációhoz nekem hozzátartozik, a választott tanítványok elalvása, a Péter árulása. Az, hogy János kihasználta az összeköttetéseit, mint a főpap unokaöccse, és szépen ott volt, háborítatlanul a főpap udvarában. Odatartozik Júdás, odatartozik a köznép, aki tehetetlennek érezte magát. Tehát ha ezt elvonatkoztatom, és azt kérdezem, hogy ez engem hogyan érint, akkor feljönnek az emlékezetemben olyan emlékek, amikor engem árultak el. Csalódások, azok az emlékek, amelyek így kezdődnek, hogy „hát ezt róla nem gondoltam volna, hogy pont ő…”. Ne gondoljátok, hogy olyan könnyű ezekből kilábalni. Pontosan ezért is jó egy ilyen átfogó gyónás, hogy ezeket újra meg újra odategyük. Éppen most szembesültem azzal, hogy a nyáron találkozni fogok egypár olyan emberrel, akik úgy jó tíz évvel ezelőtt alaposan belém gázoltak. Egy folyamat volt, lezárult, és azóta jól együtt is dolgozunk. Azt hiszem, hogy egy nagyon kegyelmi kiengesztelődés történt, csak… Ismétlődni fog egy olyan szituáció, mint amikor ők belém gázoltak. Azzal szembesültem, hogy nekem most lehetőséget adott az Isten, hogy most másképpen reagáljak. Mert tény, hogy ők 52-es bakanccsal belém gázoltak, de én meg vinnyogtam, mint egy sebzett macska. Tehát nem szentül reagáltam, csak úgy, ahogyan akkor tudtam. De most egy hasonló szituációban, ha nem vigyázok, pillanatok alatt felidéződhetnek azok az emlékek, és akkor megint kezdhetem a játszmát, hogy én megbocsátok, mert én vagyok a hős, én vagyok a mártír, és én megbocsátok, de akkor ilyen horizontális marad a dolog, és nem veszem észre, hogy Isten azért adja ezt a helyzetet, hogy most másként, jobban, hozzá hasonlóbban tudjak reagálni.

Aztán idetartoznak a megbocsátások, bocsánatkérések. Azt gondolom, hogy az a bizonyos levél, amit Nagyszombatra írhatunk, hogy a zsebünkben legyen, amikor megyünk megújítani a keresztségi fogadást, az arra is jó, hogy Jézusnak leírjuk, hogy ez nekem nehéz, kérlek, hogy bennem Te bocsáss meg. Imádkozom azért, aki engem elárult, és Jézusra bízom. Házastársak között nagyon sokszor van ilyen elárultság, vagy barátok között, vagy szerzetesközösségben. Bizalmas, őszinte voltam vele, és tovább fecsegte, vagy én voltam indiszkrét, és ezzel megkarcoltam egy kapcsolatot.

A harmadik stáció a klasszikus keresztútban a kereszt elfogadása. Mik az én életemnek a nehézségei, terhei? Ez életkoronként változhat. Mi a neve? Ha van neve, akkor már könnyebb. Amikor Ádám nevet adott a Paradicsomban a krokodiloknak, akkor az már krokodil volt. Akkor már nem volt hatalma Ádámon. Mi a neve? A szorongás a névtelen nagy sötét félelem, ha nevet adok neki, ha fölfedezem, hogy mi a neve, akkor elveszti fölöttem a hatalmát. A kereszt, ha tudom, hogy kereszt, akkor tudom, hogy ez az a kereszt, amit Krisztus hordoz velem együtt, ami egyesít az Úrral, és ez az élet fája a számomra. Lehet, hogy nagyon nehéz, a súlya nem fog megváltozni, de egyszerre értelme, célja van. Ez a kereszt lehet az emberi adottságaim, körülményeim, képességeim, helyzetem, életállapotom, özvegységem, fiatalságom, idősségem, akármi, amit hordoznom kell.

Aztán itt van a negyedik stáció: az eleséseim, és én ide venném a kudarcaimat is. Néha nagyon nehezen látjuk be, nagyon fájón megbélyegez bennünket az, amit kudarcként élünk meg, a sikertelenség. Néha egyszerűen nem vagyunk képesek elfogadni, hogy valamiben nem kaptam annyi tehetséget, adottságot, mint a másik, és ez akkor sebzi az életemet.

Ahhoz, hogy a kudarcaimat, az eleséseimet el tudjam fogadni, arra van szükség, hogy elfogadjam, hogy az Isten irgalmára szorulunk, és egymás irgalmára is rászorulunk. Ez nekünk nem tetszik. Nekem se tetszik! Amik azt átérzem, hogy éppen csak elviselnek engem a testvéreim, mert ők jó keresztények, az, nagyon megaláz.

Vannak az életemnek olyan területei, amelyekről azt mondhatom, hogy halottak. Halottságok, élettelenségek. Ha ezekkel elkezdek foglalkozni, akkor elcsüggedek, és nem támad bennem öröm. A mai fiataloknak ez nagyon sokszor közérzete: „Minek?   Nem érdemes!” Tengnek-lengenek, időnként agyvérzést lehet kapni, hogy nem lehet őket vasárnap délig kiszedni őket az ágyból „Minek?” E mögött nagyon súlyos motiválatlanság van. Az életcélnak a hiánya, és ezért az életörömnek is a hiánya. E mögött ott van, hogy a saját adottságaikat nem tudják hálával elfogadni. Egyébként ez igaz lehet középkorúra és idősre is. Az időskori depresszió is nagyon terjed.

De aztán itt vannak a pozitívumok, hogy kik az én Veronikáim? Kik voltak életem során a Veronikák? Vagy ki volt életem során olyan, mint Jézusnak a Szűzanya? Vagy hogyan lépett be a Szűzanya az én életembe segíteni. Nekem Torontóban volt egy ilyen esetem. Tíz hónapot voltam kint Amerikában egy jezsuita főiskolán. Azért eléggé árva voltam a nagy „entellektüel” főiskolán. Enyhén szólva hitetlenséggel találkoztam ott. Az, hogy metodista, baptista, éppúgy vette az Eukarisztiát, mint a katolikus, ugyan kit zavart? – engem persze igen, mást nem. Szóval csak a színes bőrű karizmatikus imacsoportban voltam otthon. Volt egy helyzet, amikor ellopták a pénztárcámat minden pénzemmel együtt, és éppen egy szentmise alatt. Enyhén szólva nehéz volt. A kiszolgáltatottságot addig sohasem éreztem meg ennyire. Ez már úgy a hatodik hónap táján volt, de akkor egyszerre ott a teljes kiszolgáltatottság. A vendéglátóimnak megmondtam, hogy miért vagyok kiakadva, de nem tudtam, mihez kezdjek. A Szent Mihály székesegyházban meghirdették, hogy életvédő körmenet lesz a Guadelupei kegykép jelenlétében. Elmentem oda, és azt gondoltam, hogy az életvédőkkel itt nekem Magyarországon kapcsolatom van, és majd ott ezekkel kapcsolatot teremtek, legalább nem leszek egyedül. Hát senkit sem érdekelt ez a Magyarországról odaszédelgett valaki. Egymást érdekelték, velem nem törődtek. Így aztán teljes sértettséggel visszamentem a templomba, Leültem és elkezdtem perelni, hogy hát én itt nem érdekelek senkit, velem nem törődik senki, és morogtam, mint a rühes kutya. Egyszerre, hihetetlenül szelíden, ez valami egészen rendkívüli kegyelem volt, az szólalt meg bennem, hogy „hogyan mondhatsz ilyet?” Aztán egy perc nem telt el, és odalépett hozzám az imacsoportból valaki, hogy „jaj de jó hogy lát, menjünk el sétálni”. Elmentünk sétálni, gondoltam, ez is jobb, mint a semmi. Ezután, azt mondta, hogy a piacon vegyünk valamit. „De hát én most nem” –válaszoltam. „Valami ajándékot, csak akarsz hazavinni?” Mire én: „hát izé, inkább most nem.” A végén kiszedte belőlem, hogy miért nem. Kinyögtem, hogy ellopták a pénztárcámat az összes pénzemmel együtt, egy fillérem sem maradt. Erre ott bámészkodunk még, aztán térül-fordul, bemegy egy üzletbe. Utólag kiderült, hogy bank volt. Visszajön és a kezembe nyom egy borítékot azzal a szöveggel, hogy én neki most Isten-élmény vagyok, mert minden hónapban szokott egy bizonyos összeget jótékonykodásképpen valakinek odaadni. Ma reggel azért imádkozott, hogy olyannal találkozzon, akinek erre valóban szükséges van. Mert előző alkalommal az illető, akinek odaadta, drogot vett belőle. Amikor kinyitottam a borítékot, abban centre annyi pénz volt, mint amennyit tőlem elloptak. Szóval itt volt ez a belső megszólítottság, vigasztalás, amivel a Szűzanya odafordult hozzám, „hogyan moroghatsz így, mint a rühes kutya” Persze ő nem így mondta, mert Neki ez nem stílusa. És akkor a külső igazolás, hogy odalép valaki, és egészen materiálisan leperkálja az ellopott összeget. Azt gondolom, hogy ez életemnek az egyik nagy csodája. Nem világrengető, de az én életemben ez döbbenetes volt.

Hogyan lépett be Mária, az életembe, kin keresztül? És kinek voltam én a Veronikája vagy kinek voltam én a Máriája? Nagyon jellemző, hogy Máriája lehetek egy szenvedőnek egy tekinteten keresztül. A Szűzanya nem törölgette a keresztúton Jézust. A hagyományos keresztút csak a találkozás tényét rögzíti. A tekintetek, a lélek találkozása, megoldhatja valakinek a krízisét.

Kinek voltam én Veronika érintése? Kiben tudtam meglátni a Krisztus arcot, hogy úgy tudtam megérinteni? Kik voltak életemben a sorsfordító emberek, akikért most illene hálát adnom? És esetleg kik voltak azok, akik elsodortak ideig-óráig az Istentől? Akár a szeretet, vagy a szerelem látszatával? Akár a hitemben ingattak meg a cinikus kritikájukkal. Ezeket fontos most engedni napvilágra jönni, hogy odatehessem Jézus kezébe, mert Ő az én életemnek az Ura. Én ezeket az embereket most őrá bízom hálaadással, vagy megbocsátással.

Az én Cirenei Simonom, maga Jézus Krisztus. Minden szentmisében imádkozzuk, hogy „Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit” Aki elveszed rólam a bűn terhét, aki hordozod életemnek a keresztjét, sorsát, múltját, jelenét és jövőjét. Jézus az én Cireneim. És nem nyögve-nyelve lép oda, és nem katonák verik oda hozzám, hanem örömmel mondja a mennyei Atya akaratának, hogy „Íme, eljövök Atyám, hogy teljesítsem, amit kívánsz”. Ezzel az örömmel lép oda mellém, hogy átvegye a terheimet a szentgyónásban, a vigasztalásban, a Szentírás megszólító szavain keresztül. Hogyan lépett be Jézus az életembe?

Aztán a szenvedés titka, ami egybeesik, nagyon-nagyon egybeesik az Eukarisztia titkával, nagy-nagyon egybeesik az Isten-jegyes ember titkával, a búzaszem titkával, az „élek én de már nem én, hanem Krisztus él bennem” titkával. A Nagycsütörtök titka a búzaszem titka, az Eukarisztia titka. És nekem be kell gyakorolnom, és a mi generációnk már nem gyakorolta be a szeretetből való apró lemondásokat. Habzsoló generáció vagyunk. Nagyon közel van a szájunkhoz a kezünk. Torkosak vagyunk, és minden a mienk. Olyan bekebelező. Jó kövér vagyok én magam is. De a búzaszem titkától kell megtanulni, hogy meghaljunk magunknak, hogy éljünk másiknak, a nagybetűs Másiknak és azoknak, akikhez küld az Isten. Nem kellemes meghalni! Be kell gyakorolni! Nem véletlen, hogy a zsolozsma záró imaórájában mindig ez az ima szerepel, amit Jézus a kereszten mondott, hogy „Atyám kezedbe ajánlom a lelkemet”. Ez a bizalom imája, a 30. Zsoltárból idézve, és nem a rettegés szava az Egyház szájából.

Az lenne a cél most, hogy fölismerjük életünk egészét, mint Krisztus útját az emberrel. Ez Örömhír. A Nagypénteki liturgiában ez van, hogy „Ünnepeljük a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedését. Egy felnőttkori megtérő mondta egyszer, hogy „Ti nem vagytok normálisak! Hogyan lehet a kereszthalált ünnepelni?”

A Zsinat előtt Nagypénteken csak a haldoklóknak vitték ki a viaticumot, mint szent útravalót, az Eukarisztiát. Különben nem volt szentáldozás. Ennek nagyon mély tanítása volt. Nagypénteken a megfeszített Krisztussal kell egyesülni, – a szent csókkal, a kereszt-hódolattal. Van olyan szerzetesközösség – az UNUM, mely éppen ezért nagypénteken teszi le a fogadalmakat.  

S az Egyház évről évre és hétről hétre adja számunkra, hogy átéljük a mi Urunk életének, szenvedésének halálának és föltámadásának útját! Ezért fontos – a csütörtöki szentségimádás, a pénteki bűnbánati nap, a szombati készület ideje és hogy minden vasárnap Húsvét!

Talán már megtapasztaltuk, mit jelent együtt imádkozni, ahogyan Mária volt az apostolokkal, amikor várták a Szentlelket, amikor megszületett az Egyház. Szükségünk van Egyház-élményre.   Szükségünk van   közösség-élményre, de ez csak akkor igazi, ha egészen személyes döntések hordozzák.

Az én édesanyám generációjának fájdalmas tapasztalata volt, hogy 1938-ban az Eukarisztikus Kongresszus alkalmával, húszezer férfi tartott a Hősök terén éjszaka szentségimádást, három évvel később mégis teret nyerhetett a nemzeti szocialista ideológia, és aztán embereket hurcoltak el a szemük láttára, nem sokkal később pedig bekövetkezett a kommunista diktatúra. Az a kérdés fogalmazódott meg bennük, hogy „Akkor nem volt igaz, amit átéltünk”?

Pedig hiszen egy diktatúra jött, egy leigázott, háború-vesztes népre. Mégis szó van arról is, mennyire személyes döntések hordozzák az augusztus 20-i Szent István bazilikai körmeneteket, vagy csak zászlókat lobogtatunk, és közben perecet eszünk, és senki sem vallomásból énekel. Csak a személyes döntés alapján kialakuló kisded nyáj, vagy nagy sokaság, a belülről növekedő, tanúságtevő erő tudja megjeleníteni a Krisztust. És akkor, ha ez igaz, akkor nagyon nagy ajándék, ha sokan vagyunk. De nem baj az sem, ha kisded nyáj vagyunk. Mert a kovászból kevés kell, különben fura íze lesz a lisztes kenyérnek.

Hogyan tanulunk meg Egyház lenni? Hogyan tanulunk meg közösség lenni? Hát igen, ehhez vissza kell menni a Szűzanyához. II.János Pál pápa nagyon jellemzően, minden megjelent enciklikájának a végén egy Szűzanyához való fohászkodást, imát írt. A Szentatya, Krisztus utódja, helyettese, aki éli azt a tapasztalatot, hogy a „Szentlélek veletek marad, megtanít titeket mindenre”, Krisztus tekintélyével szól, és újra meg újra Máriához fordul a biztos tanítások végén, amikor azt körbeadja. Miért? Azért, mert Isten Fia, a názáreti Máriácska méhében öltött testet, lett emberré. Krisztus Titokzatos Teste is valahol Szűz Mária szeretetének a méhében fogant meg. Emlegettem, azzal indítottunk, a Jánosi Golgota képpel: Mária és János a kereszt alatt, Jézus átszúrt szívéből kiárad a Lélek, a víz és vér. És ott van Mária és János. A víz a keresztség vize, a vér az eukarisztikus vér, és a Lélek, aki a megelevenítő, közösséget teremtő kapocs. A kommunikáció, a kommunió Lelke.

Ezt megelőzően hangzik el az a bizonyos krisztusi szó, hogy „Asszony, íme a Te fiad” És Jánoshoz, hogy „Íme a Te anyád.” Sokszor szoktak erről elmélkedni, és sokszor elhangzik az, hogyan fájhatott a Szűzanyának, hogy nem édesanyámnak szólította, hanem úgy, hogy asszony. Hogy mennyire lehánt, elidegenít magától a halál pillanatában Isten Fia mindent és mindenkit, még az édesanyai szeretetet is. És biztos, hogy ez is igaz. A szervita rendnek a fájdalmas olvasójában ez egy külön titok, mint Mária fájdalma, amikor Jézus a keresztről így mintegy elutasítja őt.

Én azt hiszem, hogy sokkal többről van itt szó. Asszonynak szólítja, ahogyan a Teremtés-történet Évát, minden élő anyját. A kereszt az új Teremtésnek a helye. Ádám, az új Ádám, az emberiség elseje, elsőszülötte, aki a Mindenható Isten elsőszülötte. Nincs is több. Ez jogi kategória. Nem azt jelenti, hogy utána testvérek sorakoznak. Akinek egyetlen gyermeke volt, fiúgyermeke, az is elsőszülött volt. Ha csak lánygyermek volt, annak nem volt elsőszülöttje. Mert ez jogi kategória volt Izraelben. Elsőszülött, akinek hatalma, joga van az Atya hatalmát képviselni, folytatni.

Jézus az új Ádám, az emberiség új elseje. És akkor „Asszonynak” szólítja az édesanyját, és ezzel az új emberiség anyjává teszi. Minden élőknek anyjává. Az már ennek a folytatása, hogy rábízza a tanítványra, rábízza az Őt követőkre „Íme, a Te anyád”, „Íme, a Te Fiad”.

De ez tulajdonképpen Mária helyének a kijelölése, az Egyházban. Nagycsütörtökön megtörténik az Eukarisztia alapítása az Egyházban, és itt megtörténik az Egyház további alapítása.   Kicsoda Mária az Egyházban? Ő a minden élők anyja. Ha ebből értelmezzük a kereszt–eseményt, a Piétát, ahogyan az ölébe veszi Jézust, akkor értjük meg azt, hogy a Lorettói litánia miért mondja őt az Irgalmasság Anyjának.

Egyébként a Lorettói litániában, amelyik májusban különösen aktuális, kimutatták a néprajzosok, hogy olyan ősi megszólítások vannak, amelyek egészen biztos, hogy Jeruzsálem pusztulása előttről valók. Mert például „ékes kapunak”, „elefántcsont toronynak”, „aranyháznak” nevezi Máriát, pedig Jeruzsálem pusztulása után erről nem volt tapasztalata a híveknek, egészen addig, amíg a régészet, egészen a legutóbbi időkben föl nem tárta ezeket a régészeti leleteket. Ez hallatlanul szép dolog, hogy ennyire ősi a Mária tiszteletünk. Jeruzsálem pusztulása előtti időkre utaló jelzőket használ a jámborság arra, hogy megszólítsa Máriát.

Mária az Egyház anyja, a kereszt alatt és egészen természetes, hogy Mária együtt imádkozva várja a Szentlélek kiáradását, amit Krisztus megígért. És Mária nincs ott a „tapizó” tanítványok között, akik nem veszik a Szentlelket, csak fogdossák Jézust, hogy „Jaj de jó, hogy itt vagy” Ez is mutatja, hogy Mária volt a hitnek az örökmécse a kereszt alatt. A tanítványok világgá mentek bánatukban meg hitetlenkedésükben, Mária volt az örökmécs. És Mária ott van a Szentlélekváró közösségben.

És az a Mária, aki senki máshoz nem volt hasonlítható, úgy tapasztalta meg a Szentlélekkel való betöltetést, hogy fogant és Isten Fiát szülte, valamilyen egészen páratlan kapcsolatba került így Isten Szentlelkével, személyes szeretetével, és ezért mintegy a Szentlélek kiáradásának a forrása. Igen, jön a Szentlélek a magasból, mert Jézus Krisztus küldi az Atyától. És jön a Szentlélek Máriától. Szentlélek jegyesének nevezi Máriát az Egyház. A Szentlélek forrása, továbbadója, a Szentlélek hajléka, a Szentlélekkel kötött szövetségnek a frigyládája, a Szentlélek kiárasztója.

Az ikonokon ez így szerepel, hogy Mária van középütt, Mária szívéből, vagy feje fölött látszik a Szentlélek kiáradása, és az apostolokon van a lángnyelv. És ez nagyon fontos.

Ez egyben modell arra is, hogy a nők hogyan lehetnek jelen az Egyházban – nem kell irigyelnünk a papokat. A férfi belenő a Krisztusba, a Krisztus Testének sajátos módon szentségi hordozójává tud lenni a szolgálati papságban. A nő pedig hivatott arra, hogy Lélek-hordozó legyen. Máriás jelenléttel legyen közösség-teremtő, közösség-formáló, „ekkleziolát”-gondozó, legyen az család, legyen az plébániai közösség, legyen szerzetes közösség, munkahelyi közösség – Máriaként legyen jelen benne.

Mi jellemzi ezt az Egyházat Mária körül? Ezt a tanítványi közösséget? Jellemzi az egység a krisztusi tanításban, amit az apostolokra bízott. Jellemzi a kitartás és a hűség az imában. Jellemzi a szeretetben való hűség, a diakoniában való hűség a rászorulók iránt. Ennek egyik formája volt, hogy mindenük közös volt, és ezután jellemzi a kenyértörésben való egység.

Ezért nem lehet megfordítani a sorrendet. Nem lehet interkommunióval látszat egységet teremteni. Az eukarisztikus egységnek a föltétele az, hogy az apostoli tanításban egyek legyünk, és ez még azért messze van ám. Az apostoli tanításban legközelebb a görögkeletiekhez vagyunk, a pravoszlávokhoz, nem a protestánsokhoz. A pravoszláv egyházakban, legyen az, bizánci rítusú vagy melkita rítusú, mind a hét szentség él. A protestánsoknál, egy, maximum kettő: a keresztség, az unitáriusoknál az se, és a házasság, amennyiben szabad állapotúak egymásnak kimondják, mert azt egymásnak szolgáltatják ki.

A nyolcvanas években, az Alexanderdorfi bencés nővéreknél egyszer, nagyon mélyen érintett, hogy a nagycsütörtöki szertartást végigsírja egy hölgy. Utána megkérdeztem – olyan jó direkt magyar módon – (nyugaton ez nem illendő, de akkor ezt még nem tudtam), hogy mi baja, miért sírt a szentmisén. Mondta, hogy azért, mert nem áldozhatott. Kérdeztem, hogy miért nem, – abszolút illetlenség, ilyet csak egy magyar képes csinálni. Erre azt mondja, hogy azért nem, mert ő evangélikus lelkipásztor. Életemben akkor találkoztam először nő evangélikus lelkipásztorral. Ezek után én a nagyokos, azt mondtam, hogy hát én úgy tudom, ha ennyire vágyódik utána, hát miért nem kért engedélyt. Rendkívüli alkalmakkor a Zsinat után ezt meg lehet tenni. És erre megrendítően szép volt, amit válaszolt, hogy „az nem lett volna igaz, hadd fájjon a szakadás bennem”. Ő még nem tart ott, hogy levonja a konzekvenciát, de már a küszöbön van, és tudja, hogy át kell lépni a küszöböt. De tudja azt is, hogy sokan vannak az evangélikus lelkipásztor kollégái között olyanok, akik ezen a küszöbön állnak. Tudja, hogy botrány is lenne a gyülekezetével szemben. Ő a küszöbön áll, vágyódik az eukarisztikus egység iránt, de még a szívében nem egészen teljes az apostoli tanítás elfogadása. És akkor ez nem lenne igaz. Egy életre megjegyeztem.

Hamis dolog, lefedni azt, ami sebzett. Az nem a gyógyulást szolgálja. Ebből lehet megérteni II. János Pál pápa   körlevelét az Eukarisztiáról. A sajtó persze próbálja egymás ellen uszítani a történelmi egyházakat: „micsoda maradi az a pápa, micsoda lemerevítése ez az ökumenének”!

A valódi ökumené az, hogy tudom, ki vagyok, tudom, hogy mik az ajándékaim, tisztelem a másikat és dolgozunk azért, hogy mindenki fölismerje a teljes Krisztust. De ezt nem lehet látszat-megoldásokkal lefedni. És szeretetből sem tehetem meg azt, hogy protestáns testvérekkel Úrvacsorát veszek. Én sem tehetem meg, és nem hívhatom meg őt se, hogy ezt megtegye. Ha valaki erre személyes engedélyt kapott valamilyen okból, az az ő lelkiismerete, a papé, aki engedélyt adott és az Úristen dolga, nem az enyém, hogy ítélkezzek. De én ezt nem tehetem meg.

De egységben lehetek keresztény testvéreimmel a diakóniában, a szeretet szolgálatban. Tehát a praxis szintjén, az imádság szintjén fog először létrejönni az egység. Ha merem vállalni, igen az én hitemhez alapvetően hozzátartozik, hogy azt az ajándékot, akit a szenvedő Krisztus a halála előtt adott nekünk, az Ő Édesanyját, nem állítom a sarokba, és nem rejtem el egy koszos függöny mögé, mert mit szólnak a protestáns testvérek. Ha vállalom azt, hogy igen Mária az Egyház anyja, Mária Jézus Krisztus Anyja és a mi anyánk. Akkor ez az igazság, építi az Egyházat, és tanít bennünket Egyházzá épülni, Egyházzá nőni. Egyébként Darmstadtban van egy karizmatikus, evangélikus Marien-schwesternschaft, „Mária nővérek” akik nagyon is a Szentlélekből élnek. Tehát azért vannak ilyen csodái az Úristennek.

Igen, Mária Krisztus anyja, Mária az Ősegyház anyja, a Pünkösd forrása, a Szentlélek Jegyese és azt is lehet mondani, hogy Mária kimenőt kapott, egy olyan százötven éve. Mária nagyon a modern kornak az édesanyja, ezt tapasztaljuk. Nem véletlen, hogy a pápák annyira a szívünkre bogozzák a rózsafűzért. Közösséget teremt, a szentekkel, közösséget teremt az együtt imádkozók között.

Mindannyian, mint az Egyház tagjai, mint Krisztus Titokzatos Testének tagjai, Lélek-hordozók vagyunk, Lélekkel felkentek vagyunk. De nagyon praktikus úgy imádkozni, – én nagyon megtapasztaltam ennek az erejét, – hogy kérjük az Urat még egy Miatyánk előtt is, hogy „Áraszd ki rám a Szentlelkedet, kapcsolj össze mindazokkal, akik szerte a világon, mennyben és a földön és a tisztítótűzben tudnak imádkozni”! Tehát, a szentek közösségének ebbe a hatalmas, térben és időben élő testébe, öleljen bele engem, és akkor az ő imájukkal együtt mondom a Miatyánkot, vagy a zsolozsmát, vagy a spontán imámat, és nem vagyok egyedül. Időnként, ha egyedül imádkozom, úgy érzem, hogy a plafonon túlra nem, megy az imám. Biztosan mindannyiunknak volt ilyen tapasztalata. De ha kérem a Szentlelket, hogy kapcsoljon össze a nagy imádkozókkal, égen és a földön, a szentekkel vagy azokkal, akiket ismertem és tudom, hogy tudnak imádkozni, vagy azokkal, akik most a földön imádkoznak ebben az órában, valami egészen hallatlan erős közösségélmény, Egyház-élmény történik. De ez azt is jelenti, hogy ki kell lépnem a vallási individualizmusomból is: Az Én Istenem, az én imám, az én karizmám stílusból..

A Szentlélek közösséget teremt. A szíriai Szent Efrém nevezi a Szentlelket az Atya és a Fiú csókjának, kicsattanó csókjának. A szerelmes boldog Isten kiáradó szeretete, amely életet hív elő, és beleölel minket az Ő életébe.

Az új teológiai áramlat a hangsúlyt a Szentháromság teológiájára teszi, ami a közösség teológiája. Ez azt jelenti, hogy az egyén, hordozza Jézus Krisztus képmásiságát. – Heufelder bencés apát szerint, az angyalok a Szentlélek képmásiságát hordozzák. – De az emberi közösség, legyen az a „ketten-hárman együtt vagytok”, legyen az a szeretetkapcsolat, legyen az a házastársi, családi, plébániai vagy szerzetesközösség, az a Szentháromságos Isten képmásiságát kell, hogy hordozza, kell, hogy tükrözze, kell, hogy megélje, és így épül föl Isten országa az emberek között. Ez a mennyből alászálló Új Jeruzsálem képe.igen nagy ajándék, hogy a Szabályzatunk minden fejezetének a belső teológiai struktúrája szentháromságos.

Már említettem, de most újra csak ezt említem, mert ezt nagyon fontosnak tartom, ami az esztergomi Lelkipásztori napokon volt. Az, amit a „prérire” visszamenő somogyi papok mondtak, ahol 8-10, sőt 16 faluja van egy papnak. Azt mondták, hogy amit itt megtapasztaltunk, az a valóság, a valódi valóság – nem a „valóságshow” a TV-ben – hanem a valódi valóság, és az a látszat, ahová mi visszamegyünk a „prérire”. Mert itt megtapasztaltuk, hogy él az Egyház, él a testvéri közösség, hogy a Szent Isten közöttünk van. A látszat az a diaspóra, a látszat a magányom, a látszat a hétköznapi küzdelmem. Hiszen ezt a csatát már megnyerte az élő Isten a kereszten. Mi egy győztes küzdelemnek az előretolt helyőrségei vagyunk. A mi hazánk a mennyben van, és az Egyház képünk, ez a Szentháromságos, kinyilatkoztatott Egyház kép, ez a mennyből alászálló, ez a szűz és szeplőtelen és Krisztus jegyes. Amit meg mi tudunk produkálni, hát Istenem az a bűnbánó bűnös Egyház képe és a kettő együtt igaz.

Olyan hálaadással imádkozzunk azért, hogy az Egyházba hivattunk, hogy az Egyház által jóváhagyott apostoli élet társasága vagyunk! Hogy ez meghívás, méltóság. Keresztény ismerd föl méltóságodat, és ebből fakad aztán a krisztusi küldetés, hogy „tegyetek tanítványommá minden népet”, hogy legyetek az én kezem, szemem, lábam, járjatok körbe jót tenni, hogy imádkozzatok a betegekért, hogy meggyógyuljanak, a megkötözöttekért, hogy megszabaduljanak, hirdessétek, hogy közel van az Isten országa. Mert bennetek él ugyanaz a Lélek, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halálból, és aki Pünkösdkor kiáradva megalapította a látható Anyaszentegyházat. Dicsőség neki örökre. Amen.

Létrehozva 2015. szeptember 26.