Felnőttek, épelméjűek

Nevezetesen a mai egyházi fegyelem szerint az Eucharisztiát csak a felnőttek, vagyis azok fogadhatják, akik már eszüket használni tudják (854. kánon).

A csecsemők, kicsi gyermekek ugyan magukban véve nagyon is méltók s alkalmasak, hogy Krisztussal a szentáldozás által egyesüljenek, de mégis, minthogy lelkük üdve s épsége enélkül is biztosítva van, az Egyház jobbnak látja csak akkor nyújtani nekik az angyali kenyeret, mikor ők azt már öntudatos tisztelettel, fogadhatják (vö.: Az Anyaszentegyház öt parancsa. 134. lap.)

Egyáltalán ne áldozzanak továbbá azok, kik soha életükben sem voltak épelméjűek. Megszentelő malasztjukat ezek sem veszthetik el, másrészt az Eucharisztiát kellő tisztelettel amúgy sem vehetnék. Azért is az új egyházjog őket az áldozás szempontjából a kisdedekkel egy kategóriába sorozza (88. kánon).

Süketnémák

Ugyanezt kell állítanunk a süketnémákról, annál inkább, ha még vakok is, feltéve, hogy szakszerű oktatásban nem részesültek. Ezek ugyanis nem tudnak eljutni azoknak az igazságoknak ismeretére, amelyek a szentségek felvételére szükségesek s így a szent keresztséggel be kell érniök. Ha az ilyen süketnéma térdet hajt, összeteszi kezét, keresztet vet, még magában véve mitsem bizonyít. Másokat utánoz csupán, anélkül, hogy meg volna a nélkülözhetetlenül szükséges tudása.

Őrültek

Ha az őrültnek esze használata után, felnőtt korában borult el elméje s megelőzőleg jámborul élt, a halálos veszélyben megáldozhatik, feltéve, hogy tiszteletlenségtől a Szentség iránt nem kell tartani. Az ilyeneknél előbb egy-két nem konszekrált ostyával kell kísérletet tenni.

Eszelősek, hülyék

A félbolondok, eszelősek, hülyék stb. szentáldozáshoz bocsátandók, mikor erre isteni s egyházjog alapján kötelesek, sőt többször is – elméjük erejének foka szerint – s ha a Szentség nem forog a tiszteletlenség veszélyében.

Önkívületi állapotban levők

Az önkívületben, delíriumban levőket a kellő óvatossággal meg lehet áldoztatni; azoknak azonban, kik érzékeiket nem tudják használni, az Eucharisztiát nem kell nyújtani. Az ily haldoklókat a pap csupán feltételes feloldozásban s az utolsó kenet szentségében részesíti.

Halálra ítéltek

Hajdanában, főleg Francia- s Spanyolországban a szentáldozást a halálra ítélt bűnösöktől is megtagadták. A pápák azonban nem szűntek meg tiltakozni a megokolatlan s szűkkeblű szigor ellen s megparancsolták, hogy a szent útravalóban a megtért kivégzendőt is részesíteni kell.

Eretnekek, szakadárok

Végül megemlítjük, hogy az új törvénykönyv értelmében az eretnekek és szakadárok, bármily jóindulatúak s jóhiszeműek legyenek is, az Eucharisztiában nem részesülhetnek, míg csak a katolikus Egyházzal forma szerint is ki nem békülnek (731. kánon).

Jegyzet: Hogy a szentáldozás mily értelemben szükséges az üdvösségre s Egyházunk mire kötelez ebben a tekintetben, már elég bőven letárgyaltuk „Az Anyaszentegyház öt parancsa” című könyvecskénkben. (Lásd 128. s 132. lapon.) Itt csak azt óhajtjuk hangsúlyozni, hogy Egyházunk beérve a szorosan kötelező évenkint egyszeri szentáldozással, a hittudósok megokolt véleménye szerint elment az engedékenység végső határáig. Ennél is ritkább szentáldozás nemcsak az ő törvényébe, hanem magába az isteni jogba, Krisztus kifejezett parancsába ütköznék.

Előkészület a szentáldozásra

Midőn az ember a föld hatalmasai elé járul, avagy őket saját otthonában vendégül láthatja, bizonyára megtesz erre minden lehető előkészületet. Még sokkal inkább elvárhatja az ég és föld királya tőlünk, hogy az ő fogadására, erre az igazán eseményszámba menő kitüntetésre kellőleg felkészüljünk. Ennek az előkészületnek lényünk mindkét felére, a lélekre s testre egyaránt ki kell terjednie. A lelki előkészületben ismét van, ami lényeges és ami esedékes. Az előbbinek feltétlenül meg kell lennie, az utóbbi jó, ha megvan és pedig minél nagyobb mértékben.

Lelki előkészület. Megszentelő malaszt állapota

Lelkünkre nézve lényeges a megszentelő malaszt állapota. Ez az a menyegzős ruha, amely nélkül a királyi lakodalmas asztalhoz nem telepedhetünk, ha magunkat a legborzasztóbb lelki veszélyeknek kitenni nem akarjuk. A méltatlan áldozó szíve ugyanis, főleg ha gyakran esik e bűnbe, lassankint teljesen megkeményedik s a kegyelem behatásaira minden fogékonyságát elveszti. Mi lehet ennek a vége, mint „a külső sötétség, sírás és a fogak csikorgatása?” (Vö. Mt 22,1–14) Megrendítő példák bizonyítják az elmondottak valóságát.

Egy ifjú olasz leány – mint e sorok írója szóbelileg értesült – naponkint áldozott s külsőleg oly jámborul élt, hogy falujában általában csak „la szantának”, „a szentnek” nevezték. Hirtelen rosszul lesz; a házbeliek a plébánosért szaladnak. Ez a beteget kétségbeesetten találja. „Plébános úr! – kiáltja kínosan vergődve – én életemben csak egyszer buktam súlyosan, de azt sohasem gyóntam meg. Rákövetkezett annyi szentségtörés! Isten ezt nekem meg nem bocsáthatja.” Kikel ágyából s szörnyű lelki gyötrelmében körmeivel a falat kaparja. Visszahanyatlik s holtan terül el a földön…

A lelki írók nem ritkán a méltatlan áldozás bűnét Judás árulásával hasonlítják össze és méltán. Ha e két gonosztett nem is egyformán súlyos, de sok tekintetben feltűnően hasonlatos. A méltatlan áldozó is külsőképpen nagy tisztelettel közeledik az Úrhoz s csókra nyújtja ajkát, miközben a szívében honoló pokoli farkasnak, a gonosz léleknek szolgáltatja ki az Isten Bárányát. Nem csoda tehát, hogy mind a két bűn következménye is azonos: kétségbeesés és kárhozat. Szépen mondja ez ügyben Aranyszájú Szent János: „Judás zúgolódik és Jézus Krisztus eltűri. Judás fösvény és tolvaj és Jézus Krisztus eltűri. Tervet készít Urának elárulására, Jézus Krisztus eltűri. Amint azonban méltatlanul áldozik, nyomban a sátán hatalmába kerül”.

„Vizsgálja meg azért magát az ember és úgy egyék azon kenyérből és igyék ama kehelyből. Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, meg nem különböztetvén az Úr testét” – mondja az apostol. (1Kor 11,28.29) És a keresztények közötti gyakori betegséget, korai s hirtelen haláleseteket a méltatlan áldozás számlájára írja: „Azért van köztetek sok beteg és erőtlen és sokan alusznak” (uo.). Annak tehát, ki halálos bűnnek van tudatában, mielőtt az Eucharisztiát venné, meg kell gyónnia s nem elég a tökéletes bánat felindításával beérnie. Ettől a valószínűleg isteni, de minden bizonnyal egyházi törvénytől (856. kánon) csakis az érezheti magát felmentve, akinek áldoznia szükséges, paphoz pedig, aki őt érvényesen feloldozhatná, egyáltalán nem juthat. Ez az eset nagyon ritka. Leginkább apácazárdákban, nevelőintézetekben fordulhat elő, midőn valaki sajátságos körülmények folytán a szentáldozást becsületének kockáztatása nélkül el nem hagyhatná. Ugyanebből az okból annak is szabad, sőt kell áldoznia, aki csak akkor emlékezik vissza halálos bűnére, mikor már ott térdel az áldoztató asztalnál. Végül az is magához vehetné halálos bűn állapotában az Urat, aki csak ilymódon tudná őt szentségtörő tiszteletlenségtől megóvni. Ily esetekben azonban lehetőleg az áldozás előtt, vagy ha ez már lehetetlen, nyomban utána tökéletes bánatot kell felindítani (856. kánon). Minthogy ugyanis az Eucharisztia addig fejt ki szentségi hatást, míg a szent színek bennünk fel nem oszlottak, ha sikerül ezt a tökéletes bánattal megelőznünk, még a szentségi malasztokban is részesülhetünk, amelyeknek a halálos bűn megsemmisülése folytán nincs már akadályuk. Sőt még a méltatlan áldozóról is ugyanezt állíthatjuk, amennyiben szörnyű merénylete után tökéletes bánatot tud indítani, mialatt az annyira megsértett végtelen isteni Szeretetet személyesen szívében őrzi.

Kétséges esetben

Mit tegyen az, aki csupán kételkedik, hogy követett‑e el halálos bűnt, avagy a bűn, amelyet elkövetett, bizton halálos‑e? Az ilyen, már csak lelkiismeretének derűje érdekében is, hacsak teheti, menjen gyónni. Nem beszélünk itt az aggályosokról, akiknek lelkiatyjuk utasítása szerint kétségeiket meg kell vetniök.

Szorosan véve azonban kétség esetén a gyónás nem kötelező. Mert egyrészről a méltatlan áldozás veszélye ily esetben nem fenyeget. Hiszen méltatlanul – Egyházunk tanítása szerint – csak az áldozik, aki a halálos bűn tudatában veszi az Eucharisztiát. Ámde aki kételkedik csupán, az nem tudja magáról, hogy halálos bűnben van‑e vagy sem; s így nem a bűnnek, hanem legfeljebb kétségének van tudatában. Másrészről jogi elv az, hogy „a kétséges törvény nem kötelez”. Arra tehát, aki nincs bizonyosan halálos bűnben, nem terjed ki a gyónás törvénye, amelynek csak a bizton halálos bűnben levők vannak szükségképpen alávetve. Aki tehát nem tudja eldönteni, hogy halálos bűnben van‑e vagy sem, feltételesen bánja meg vétkeit, hogy így, ha netán mégis súlyos bűn terhelné lelkét, a szentségi kegyelmeknek ezt az akadályát a tökéletes bánat által elhárítsa. Aztán így felkészülve, nyugodt lelkiismerettel lépjen az Úr asztalához. Igen, nyugodt lelkiismerettel! mert hiszen ő megtette azt, amit ily esetben tőle Isten s Egyház követel. Rosszul, nagyon rosszul tenne ellenben az, aki nyugtalan, háborgó lelkiismerettel fogadná az Úr Jézust, nem tudva, hogy most méltatlanul áldozik‑e avagy sem. Az ilyen ugyanis – ha eddig nem lett volna súlyos bűnben – éppen azáltal beleesik, mert rászánja magát az esetleges méltatlan áldozásra is s kész Istennek súlyos megbántására. Itt megint nem az aggályos lelkiismeretűekről szólunk, akik mindig, de főleg a szentáldozáskor nyugtalanoknak s bizonytalanoknak érzik magukat, de viszont azt is tudják, hogy nekik engedelmességből meg kell vetni nyugtalanságukat.

A kifelejtett bűnök

Bátran megáldozhatik az is, akinek – egyébként lelkiismeretesen elvégzett – gyónásából súlyos bűn feledékenységből kimaradt. A kifelejtett bűnök ugyanis a bevallottakkal együtt meg vannak bocsátva. Fennmarad azonban a kötelezettségünk, hogy az ily kifelejtett bűnöket a legközelebbi szentgyónásunkba – melyet akárhány áldozás után végzünk – belefoglaljuk s azokat az Egyház kulcshatalmának alávessük.

Bocsánatos bűnök

A szentáldozásra való lelki felkészültségnek egyik – bár esedékes, de fontos – kelléke, hogy a bocsánatos bűnöktől is lehetőleg tiszták, mentek legyünk.

A bocsánatos bűnök ugyan nem tesznek minket az Eucharisztia fogadására méltatlanokká, de mégis, ha főleg megszokottak, csökkentik bennünk a szeretet hevét, a segítő kegyelmek bőségét s általában véve tiszteletlenséget jelentenek az isteni Vendéggel szemben, aki mérhetetlen leereszkedésében hajlékunkba tér.

Frigyes császárt vadászat alkalmával bizonyos főúr vendégül látta. A császár a számára kijelölt terembe lépve körültekint s itt-ott rendetlenséget, sőt a falon pókhálót vett észre. Haragosan kijelenti a háziúr előtt: „Ez a lakás jó lehet vadászkutyáknak, de nem a császárnak”. És nyomban otthagyta a kastélyt.

Bizonyára a szelíd s alázatos szívű Jézusnak is rosszul eshetik, ha őt pókhálós, rendetlen, szóval bocsánatos hibákkal nagyon beszennyezett lélekbe hívják meg, főleg ha ez az elhanyagolt állapot az illető egyénnek nem annyira emberi gyengeségéből, mint közömbösségéből s nembánomságából ered.

Erényindulatok

Ámde nem elég, ha a vendéglátó lakás csupán tiszta. Kellőleg berendezve s felékesítve is kell lennie. Lelkünk berendezkedése s dísze az erényélet s a szívnek buzgó indulatai. Főképpen a hit és imádás, alázatosság s bűnbánat, remény, szeretet s a vágyakozás azok az indulatok, amelyek az Eucharisztia fogadására legalkalmasabban felkészítenek. Szinte önként fakadnak lelkünkből, ha magunknak a szentáldozás előtt felvetjük ezt a három kérdést: Ki jön hozzánk? Kihez jön? Miért jön?

Hálaadás a szentáldozás után

A jól megmunkált, előkészített földje lelkünknek, mihelyt az isteni mag beléje hull, nyomban kezdi meghozni a százszorosát. Ezt a termést a megfelelő hálaadás aratja le, gyűjti be. A hálaadás indulatai az álmélkodó csodálkozásból eredő mély imádás, amely körülbelül erőt vehetett az apostolok lelkén, midőn a feltámadott Üdvözítő nekik húsvét estéjén zárt ajtók mellett megjelent. Ezt kövesse a hálálkodás, önfelajánlás s a könyörgés. A szent búcsú oly könnyű elnyeréséről sem szabad megfeledkeznünk.

Az előkészület s hálaadás módja nincs meghatározva. Inkább használjuk hozzájuk szívünket, mint az imakönyvünket. A hálaadás időtartamának hossza sincs előírva. Mindenki addig időzzék benne – s pedig saját jól felfogott érdekében –, ameddig a körülményei megengedik. Azonban a hálaadás semmiesetre se legyen oly rövid, hogy az áldozó a benne még személyesen jelenlevő Üdvözítőt, mint valami eleven Krisztus-koporsó, az utcák s piacok zajában magával hordozza. Igazán méltó volna, hogy az ilyen előtt az Úr Jézus iránti tiszteletből s az ő megszégyenítésére égő lámpát hordozzanak, miként ezt tenni szokták, midőn a szent útravalót a beteghez viszik.

Létrehozva 2023. augusztus 13.