A tizenkettedik szabályban megtanultuk, hogy a Sátán ereje a mi gyengeségünkön múlik, ami azt jelenti, hogy a kísértés kezdetén szilárdan kell állnunk. A tizenharmadik szabályban Szent Ignác arra tanít bennünket, hogy minden kétséget és zavarodottságot bölcs tanácsadó elé kell tárnunk, hogy Isten rájuk világíthassa az igazság fényét – tisztaságot hozva zavarodottságunkba és erőt gyengeségünkbe.

Tizenharmadik szabály: Az ellenség úgy viselkedik, mint az álnok szerető. Titokban akar maradni s fél a lelepleződéstől. Az álnok ember ugyanis, hitegetéseivel valamely jó apának a leányát vagy jó férjnek a feleségét elcsábítani próbálja, azt akarja, hogy szavai és rábeszélései titokban maradjanak. Azért nagyon nincs kedvére, amikor a leány apjának vagy a feleség a férjének feltárja az ő álnok szavait és gonosz szándékát, mert könnyen átlátja, hogy nem hajthatja végre megkezdett művét. Ugyanígy az emberi természet ellensége, amikor belopja cseleit és rábeszéléseit az igaz lélekbe, azt akarja és azt kívánja, hogy azokat titkon fogadja be és titokban tartsa. Nagyon nincs tetszésére tehát, amikor a lélek feltárja azokat jó gyóntatójának vagy más lelki embernek, aki ismeri a kísértő csalárdságait és gonoszságait. Megérti ugyanis, hogy megkezdett gonoszságát nem viheti véghez, mert nyilvánvaló csalárdsága lelepleződött. (Forrás)

A tizenharmadik szabályban Szent Ignác egy másik hasonlatot használ, hogy felnyissa a szemünket az ellenség taktikájára.

Azt mondja nekünk, hogy az ellenség úgy viselkedik, mint egy hamis szerető, aki alattomos és titkos közeledéssel próbál egy tisztességes nőt erkölcstelen kapcsolatra csábítani. Ez a férfi nemcsak titokban teszi meg a közeledését, hanem megpróbálja meggyőzni a nőt, hogy szégyenből, félelemből vagy lázadásból tartsa titokban. Ez a romlott „szerető” tudja, hogy ha a nő elmondja a derék apjának – vagy mivel férjnél van, elmondja a becsületes férjének -, akkor őt megvédik, és aljas tervei kudarcot vallanak. Így viselkedik velünk szemben az ellenség.

A kísértésben a Sátán valamilyen gondolatot vagy eszmét javasol, amely ellentétes Isten igazságával. Az ellenség gyakran a tudatalattink „titkában” vagy az elhagyatottság „sötétségében” suttogja ezt a kísértést, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk. Amikor meggyőz minket ez a gondolat, gyakran megtapasztaljuk a szégyen, a félelem vagy a lázadás kísérő érzéseit. Ezek az érzések azt az érzést keltik bennünk, hogy valami rosszat tettünk, még akkor is, ha nem cselekedtünk a kísértésnek megfelelően. Attól is félhetünk, hogy elveszítünk valamit, amire vágyunk, ha felfednénk a küzdelmünket. Így kísértésbe esünk, hogy titokban tartsuk ezeket a gondolatokat és eszméket, ahol az ellenség tovább csavarhatja őket a pusztulásunk érdekében, ahelyett, hogy „világosságra” hoznánk őket egy bölcs lelkivezető vagy jó gyóntató előtt – mert ha ezt tesszük, Isten rájuk világíthat isteni igazságával, és elhozhatja a szabadságot.

Miért nem hozzuk ezeket a gondolatokat egyedül Isten elé imádságban? Emberként test és lélek vagyunk; ezért nagyon hasznos számunkra, ha testünk érzékszerveit bevonjuk az igazságba, amint azt lelkünkkel közlik. Egyedül könnyebben esünk áldozatul az ellenség folyamatos előre nyomulásának, és gyorsan elveszhetünk. Még ha objektíven tudjuk is, hogy kísértésnek vagyunk kitéve, könnyen előfordulhat, hogy gondolataink visszhangkamrájában eltorzul és összezavarodik az érvelésünk.

Ha azonban hangosan kimondjuk a látszólag ostoba vagy szégyenteljes kísértéseket, akkor kezdjük meghallani, hogy valójában mennyire szemtelenek. Isten igazságának hallható válaszát is megkaphatjuk egy másik bölcs, tapasztalt tanítványán keresztül. Gyakran könnyebben és mélyebben fogadjuk be az igazságot, ha egy névvel, arccal és tekintéllyel társíthatjuk. Valószínűleg mindannyian tudunk olyan pillanatra gondolni, amikor egy bölcs ember szavai átvágnak a ködön – ez maradandó, értelmes emléket teremt. Pontosan fel tudjuk idézni szavait az ő határozott hangján, és emlékszünk a mély meggyőződés, a tisztánlátás vagy a bizonyosság válaszára, amelyet elménkben és lelkünkben éreztünk. Ezért bátorít bennünket a jó szellem arra, hogy hozzuk a világosságra a kételyeket, míg az ellenség azt szeretné, ha azok rejtve és titokban maradnának.

Az ellenség „titkos” kísértései gyakran olyan nagy és súlyos döntések körül jelentkezhetnek, mint a hivatás, vagy olyan fontos napi mérlegelések, mint a szolgálat és az imádság. Az ellenség hamis „suttogása” a hívő lelkek számára nem mindig a nyílt rosszra való kísértés, hanem gyakran valamilyen olyan cselekedetre való kísértés, amely csökkenti a jót, amit az ember Isten szolgálatában elérhet.

Egyszer egy olyan szolgálatot választottam, amely az egyház javára fordítaná az Istentől kapott különleges ajándékaimat. Szándékkal imádkoztam és nyitva tartottam szívemet az Úr szándékára, miközben ezt kidolgoztam és előkészítettem, és kértem, hogy ha nem az Ő akarata, akkor szakadjak el tőle, vagy záruljanak be az ajtók. Az ajtók folyamatosan kinyíltak, és úgy döntöttem, hogy belevágok. Azonnal pozitív visszajelzéseket kaptam több embertől, és igazi vigaszt éreztem a munkámban. Néhány héttel a kezdés után azonban egyetlen személy egy elhaló megjegyzése egyetlen beszélgetés során arra késztetett, hogy mindent megkérdőjelezzek – beleértve az indítékaimat, a képzettségemet és a szolgálat ezen területére való hívásomat.

Tudtam, hogy ezeket a kételyeket a lelki vezetőmnek kellene elmondanom, de annyira igaznak és vádlónak éreztem őket, hogy féltem; meg voltam győződve arról, hogy ha megosztom a félelmeimet, a gyanúm beigazolódik, és fel kell adnom a munkát, amit szeretek. Ugyanakkor tudtam, hogy ha nem osztom meg a kétségeimet, akkor továbbra is azon fogok töprengeni, hogy becsaptam-e magamat, és közvetve azokat a lelkeket, akiket szolgálok.

A következő találkozásunk alkalmával csüggedten mondtam el kételyeimet lelki vezetőmnek. Feltett néhány egyszerű, de lényegre törő kérdést, és én a lehető legőszintébben válaszoltam, annak ellenére, hogy védekezőnek éreztem magam, és aggódtam, hogy becsapom magam. Mégis, ahogy beszélgettünk, segített kibogozni a torzulás fonalát, melybe olyan szorosan be voltam csavarodva. Bizonyosságot és megerősítést adott az adottságaimról, valamint néhány információt és megfontolást, amelyekért imádkozni fogok, amikor tovább keresem a szolgálatnak ezt a területét az Úrral. Amikor legközelebb imádkozni mentem, az Ő üzenete hangos és világos volt: csak azért, mert vágysz erre a dologra, még nem jelenti azt, hogy ez nem az Én akaratom. Tétován folytattam. A következő szolgálat során a lelkemet elárasztotta a béke, az öröm és a cél, olyan megerősítésekkel, melyek tagadhatatlan tisztaságot hoztak a kételyeimre adott válaszként. Az Úr megerősítette az Ő akaratát.

Valóban, felfedeztem, hogy az ellenség mennyire szeret minket ezzel a félelemmel megkísérteni: Isten akarata valószínűleg nem fog egybeesni a vágyaimmal, még ha azok jók is. Az igazság az, hogy néha a vágyaink és Isten akarata megegyezik, néha pedig különböznek. Isten azért ad nekünk vágyakat, hogy beteljesítse azokat – néha másképp, mint ahogy mi várnánk, de mindig Ővele együtt. Az igazi megkülönböztetés magában foglalja, hogy kérdéseidet, kétségeidet, vágyaidat komolyan a bölcs tanács világosságába hozd, így tisztábban meg tudod különböztetni, hogy vágyaid és akaratod hol egyezik meg közvetlenül az Úréval, és hol tisztítja meg vágyaidat és akaratodat, hogy mélyebb, teljesebb módon válaszoljon rájuk.

Az Úr gyakran bölcs és szent lelki vezető által munkálkodik, hogy éppen ezt tegye, értékes értelmes hangot adva a zűrzavarban. Egy másik erőforrás a „jó” gyóntató, ahogy Szent Ignác mondja. Talán megtapasztaltál már olyan szentgyónást, ahol a pap mélyen szolgálta a te lelkedet, megdöbbentő tisztaságot hozott, és úgy tűnt, hogy messze az egyszerű szavaidon túl is megérti a szükségleteidet. Az a fajta jó gyóntató, aki miatt Szent Ignác bennünket arra bátorít, hogy keressük fel, amikor a kétségek és a zavarodottság nyomasztani kezdenek bennünket.

Nemrégiben egy 19. jegyzetnek nevezett elkötelezettséget vizsgáltam – a szentignáci lelkigyakorlatok gyönyörű formája, amely sok hónapon át tartó, jelentős imakötelezettséget igényel. Fél évvel előtte kezdtem el imádkozni erről a lehetőségről: elmélkedve forgattam, megbeszéltem a lelki vezetőmmel, igyekeztem elhatárolódni, ha nem Isten akarata, és nyitottságra törekedtem, ha igen. Újra és újra békességgel töltött el; éreztem, hogy Isten a szívembe helyezi, hogy a 19. jegyzet igazi ajándék az Úr szívéből az enyémnek.

Végül, a lelki vezetőmmel folytatott több hónapos megbeszélés után megerősítettük, hogy ezt a következő hónapban el kell kezdenem. Nagyon lelkes és izgatott voltam – de csak rövid ideig. Aztán a kétségek elkezdtek eluralkodni rajtam:

Talán önző vagyok, hogy elkötelezem magamat, és elveszem a lelki vezetőm idejét.

Mennyire tiszták a szándékaim valójában? Mi van, ha csak szentebbnek akarok tűnni azzal, hogy vállalom ezt a kötelezettséget? Valószínűleg ez mind büszkeség.

Miből gondolom, hogy megvan bennem a kitartás egy ilyen hatalmas elkötelezettséghez? Már annyi mindenben cserbenhagytam Istent – nyilvánvaló, hogy ebben is kudarcot fogok vallani.

Ezek a gondolatok szüntelenül jártak bennem. Abban a pillanatban, amikor megpróbáltam az egyiket érveléssel és a hónapok óta tartó megkülönböztető képességem szilárd bizonyítékaival elvetni, egy másik torz gondolat vagy kétség vette át a helyét. Mélyen legbelül tudtam, hogy valószínűleg kísértésbe estem, de nehéz volt egyedül átvágni magam ezen a zajon.

Végül a gyóntatószék elé vittem gondolataimat és kétségeimet. A bölcs pap kedvesen azt mondta: „Bátorító, hogy hónapokig tartó béke után ezek a kétségek csak akkor gyötörnek ilyen erősen, amikor éppen készülsz elkezdeni ezt. Azt mutatja, hogy az ellenség mennyire meg van rémülve és elkeseredett, hiszen éppen azon vagy, hogy teljes szívvel elkötelezd magad Isten akarata mellett, és annyi kegyelmet kapj… saját magadnak, és ezáltal Krisztus Testének”. Ezek a hallható szavak lehetővé tették számomra, hogy határozottan visszaszorítsam a kétségeket, amíg el nem kezdtem az elköteleződésemet. Még arra is ihletet kaptam, hogy a 19. jegyzet elköteleződését a Szűzanyának szenteljem. Abban a pillanatban, amikor elkezdtem, a kegyelmek elárasztottak.

Mindegyik példában megfigyelhetjük, hogy mennyire fontos, hogy „megtörjük a lelki csendet”, amikor a csend kísértésbe esik, ahogy Timothy Gallagher atya mondja. Ez is megerősíti, hogy egyikünk sem arra való, hogy egyedül vagy kíséret nélkül járja végig a lelki életet. Bár soha nem könnyű segítséget kérni vagy beismerni, hogy szükségünk van rá, de ezt meg kell tennünk, ha meg akarjuk tapasztalni a szabadságot, a reményt és a vigasztalást, amelyre Isten teremtett minket.

Abban a folyamatban, ahogy megalázzuk magunkat és hagyjuk, hogy kísérjenek bennünket, Isten igazságának világossága megadja az erőt, amelyre szükségünk van a kitartáshoz. Ez az erő segít abban is, hogy kiépítsük védekezésünket az ellenség ármányaival szemben, amit Szent Ignác hamarosan megtanít nekünk a megkülönböztetés utolsó szabályában – a tizennegyedik szabályban.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. december 12.