Sokszor az akadályoz meg bennünket a jócselekedetekben, hogy azt hisszük, nekünk nincs semmink, amivel segíteni tudnánk. De miért is gondoljuk, hogy azt kell adnunk, amink nincs? Miért nem adjuk azt, amink van?

Van szemünk, hogy észrevegyük, ki az, aki segítségre, vigasztalásra szorul. Van kezünk, hogy felemeljük, hogy segítsünk neki hordani a terhet, amely alatt görnyed. Van időnk, hogy meghallgassuk panaszát, hogy gyógyírt adjunk lelki sebeire. Van szívünk, hogy szeressük.

A szentmise nem a csengetéssel és az introitus éneklésével kezdődik. Hosszú-hosszú út előzi meg, amelyen járva újra meg újra szembetaláljuk magunkat testi-lelki nyomorúságban szenvedő embertársainkkal. Ha nem tekintünk rájuk, ha elmegyünk mellettük, mint a pap és a levita az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, hogyan léphetnénk az irgalmas Isten jelenlétének terébe? Ha úgy lépünk be a templomba, hogy észre sem vesszük azokat, akik a mi segítségünkre várnak, miért csodálkozunk azon, hogy az ünnepek üresek és csalódást okoznak, s a szentmisén szórakozottság, unalom vesz erőt rajtunk? Hiszen hiába léptük át a templom ékes kapuját, ugyanabban a világban maradtunk, ahol addig is voltunk: önzésünk sivár és terméketlen pusztaságában.

Szeretnél olyan „élményben” részesülni, mint az emmauszi tanítványok, akiknek szíve lángolt az örömtől, míg Jézus beszélt hozzájuk? Vágyakozol te is arra, hogy felismerd őt a kenyértörésben, a szentmisében? Ismerd fel őt még az úton, mindazok képében, akikkel jót tehetsz! Gyakorolj irgalmasságot a názáreti Jézus nevében, nem teátrális gesztusokkal, hanem a figyelmesség és részvét mindennapi cselekedeteivel. Legyen tekinteted olyan, mint Péteré és Jánosé: biztató, vigasztaló, megerősítő. Engedd, hogy szentáldozásaid következményeként maga az Úr Jézus Krisztus tegyen általad jót, így dicsőítsd meg Istent és kinyilvánítva az ő szeretetének hatalmát.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)