Nem az ateizmus az igaz hit ellensége, hanem a “keskeny nyomtávú” vallásosság

Vallásos mezbe bújva megfeledkezni Istenről – minden időkben ez jelentette a legnagyobb veszélyt Isten valódi tiszteletére nézve. “Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon” – így szólította fel Áront Izrael közvetlenül azután, hogy Isten csodálatos módon kiszabadította őket Egyiptomból.

Jeremiás és Ámosz próféta idejében lenyűgöző, lüktető élettel teli istentiszteletek zajlottak, csak éppen az emberek nem tudtak már megrettenni Isten szentségétől. “Békesség, békesség”, minden rendben, Isten szeret, szeret és szeret… Ez volt az alapdallam. Közben pedig nem volt békesség, hiszen Isten már éppen készült hátat fordítani népének.

Ugyanez volt a helyzet a középkori egyházban is. Pompás miséket celebráltak, voltak bámulatos adományok, áldozatok, létezett odaadó kegyesség, segítőkész szociális munka, de ugyanakkor nagy volt a magabiztos önhittség. Mi kivetnivalót találhatna Isten az egyházon? Bolondoknak, sőt veszélyes kívülállóknak nyilvánították mindazokat, akik Lutherhez hasonlóan intették az embereket, és egy hamis békesség vélt biztonsága ellen emeltek szót: “Le mindazokkal a prófétákkal, akik azt mondják a népnek: ťBékesség, békességŤ, de nincs békesség!” Mert Isten célja a lelkiismeret felébresztése, a bűnbánatra való készség és a megtérés.

Amikor az Istenről való megfeledkezés vallásos mázt kap

Ma még inkább jellemző, hogy a vallásosság leple alatt valójában megfeledkeznek Istenről. Amikor például az emberek “keskeny nyomtávú” vallásos érzéseit megerősítik, sőt azokat még egyházi szentségekkel szentesítik is. Hiszen -amint oly sokszor hangoztatják, és még többször gondolják- az egyháznak az a feladata, hogy az embert szolgálja! A modern ember élete fordulópontjain -amikor felnőttkorba lép, a temetésekor és esetleg egy életközösség kezdetekor is- vallási rítusokat óhajt.

Ki merészelné napjaink emberét kérdőre vonni olyan elnyomorodott hitbeli nézetei miatt, miszerint

• Istennek meg kell akadályoznia minden bajt;

• nincs ördög;

• Isten minden emberhez jó;

• nem a templomba járáson múlik a dolog, hanem a minden emberben meglévő “jó magon”;

• valahogy majd csak lesz a halál után;

• a bűnről, vétekről, megtérésről, a Jézusba mint Megváltóba vetett hitről és Isten ítéletéről szóló beszéd nem más, mint fundamentalista félelemkeltés?

• Csak nem szabad az “ódivatú” Biblia nevében megkérdőjelezni, hogy az embernek joga van korlátlan szexuális tevékenységre (házasságon kívül vagy mellett, hetero- vagy homoszexuális módon)!

Ennek a nyomásnak engedni mindig is a kereszténység nagy kísértése volt. Mert Istennek valóban az ember a fontos. De ez abban jelentkezik, hogy ki akarja hozni őt élete maga választotta sekélyességéből, és be akarja vinni az Isten színe előtti világosságba. Valójában teljesen világos, mit akar Isten, mi fáj Neki, mitől szeretné megőrizni az embert, mit készített el a számára. Isten prófétái, Jézus és apostolai ezt örök érvényűen, feketén-fehéren tudatták velünk.

Aki “interpretál”, az átsiklik afölött, hogy “meg van írva”

Milyen gyakran tesszük azonban viszonylagossá mindezt. “Interpretáció”, azaz egyéni értelmezés a titkos vezérelve egy sok árnyalatú skála számos igehirdetőjének. Az “úgy vélem”, az “ez azt jelenti” a vakmerő igehirdetés káini jele.

Benne a “meg van írva” átértelmeződik azzá, ami az ember számára elfogadható, vagy ahogy az ember gondolná.

Sokaknak egyáltalán fel sem tűnik ez az alapvető változás, inert bibliai fogalmak – pl. angyal, békesség, kegyelem, irgalom, Isten jósága – szinte unos-untalan történő hangoztatásával jár együtt. Hogy van-e a szavak mögött valóság, az mellékes.

Fő dolog, hogy a ma emberének lelkét “felemelje, megérintse, megvigasztalja” a beszéd. Tetszést aratnak az olyan egyházi rendezvények is, amelyek így tartják szem előtt az embert, szükségleteire és elképzeléseire pedig segítőkészen reagálnak.

Ha a “hívőséget” egy zavaros néphit értelmében felértékelik és erősítik, akkor az egyház megfelel az elvárásoknak. Minden másra rásütik a fundamentalizmus bélyegét, s evvel félretolják: Ha ez “Isten színe előtt” igaz lehetne, megfelelhetne, akkor a próféták sok bosszúságot megspórolhattak volna maguknak, Jézusnak nem kellett volna az igazság tanújaként eljönnie a világba, és nem lett volna szükség reformációra.

Ne hallgassuk el az érvényes igazságot!

Mivel azonban létezik Isten színe előtt érvényes igazság, ezért azt ma sem szabad elhallgatni; akármilyen mostohák is a körülmények: Az erről tanúskodókat ugyanis manapság még inkább “ünneprontónak”, javíthatatlan ” keresztény károkozónak”, sőt ,;egyházi hírnévrontónak” bélyegzik, mi több egyre inkább kiutasítják őket az egyházi berkekből.

Ez azonban egykor majd nem ellenük fog szólni, hanem a ma is dühöngő, vallási köntösbe bújtatott istentagadás ellen.

(forrás: ethos, 2002/2)

Létrehozva 2017. július 22.