Legyen szó elbizakodottságról vagy őszintétlenséghez kötött struccpolitikáról – az olyan utakat, amelyekre egyszer már ráléptünk, nem szívesen hagyjuk el. Kísérőnk marad a változás utáni vágy, melyet csillapítani csak úgy lehet, ha elszánjuk magunkat egy becsületes, olykor fájdalmas helyzetmeghatározásra.

Egyszeriben minden világos lesz számomra…

Képzelje el a következőt: Biciklivel csodaszép tájon halad át. Ön előzőleg tanulmányozta a térképet, de otthon felejtette. Így most emlékezetből tapossa a pedált a szemet gyönyörködtető országút mentén. Bizonyos abban, hogy emlékszik a helyes útirányra, és élvezi a kirándulást. Hirtelen azonban meglátja a láthatáron, mintha az útnak vége szakadna. Zsákutca? Az nem lehet. Hisz mindent jól az emlékezetébe vésett, ráadásul a térkép is újabb keletű. Tehát derűsen továbbkerekezik. De minél inkább közeledik az út végéhez, annál inkább elbizonytalanodik. Úgy tűnik, mintha az út közvetlenül egy sziklánál érne véget, amely mögött szakadék tátong. Mit tenne Ön ezek után: egyszerűen bízna az ösztönében, gyorsítaná az iramot, és továbbhaladna – mintegy erre a mottóra: „Szemet becsukni, és gyerünk!”

Feltehetően senki sem hajtana le vakon a lejtőn a biztos halálba… Mégis minduntalan ehhez hasonló módon cselekszünk! Lelkünk mélyén tudjuk, hogy jó néhány magunk választotta út helytelen, a kényelemszeretetünk vagy a büszkeségünk mégis megakadályoz abban, hogy megálljunk, és bevalljuk tévedésünket. Ha ezért a viselkedésmódért járna serleg, valószínűleg mindnyájan bajnokok lennénk.

Vállalni a hátraarcot

Adva van egy 45 éves családapa, hűséges férj, egy keresztény gyülekezet példamutató tagja, aki anyagilag jó körülmények között él. Minden a legnagyobb rendben. Hacsak nem lenne ott az évenkénti adóbevallás ügye. „Eltűnt” számlák, „feketén” ledolgozott órák, hiányos feljegyzések… nem nagy dolgok. Néha az egyéni vállalkozónak ugyan kétségei támadnak, de ezeket azonmód le is söpri az asztalról, mondván: „Úgyis mindenki ezt csinálja.”

Vagy ott van az a fiatal édesanya és feleség, aki gyakran pillant csüggedten és irigykedve a vele egykorú nőkre, akik még függetlenek és gyermektelenek: mindig csinosan öltözöttek, izgalmas foglalkozást űznek, és sok elismerésben van részük a házimunka, a koszos pelenkák és a szem körüli karikák helyett. Gyülekezete tagjai barátságosnak, kiegyensúlyozottnak, mintaszerű hívő feleségnek és szorgalmasnak ismerik őt. Milyen jó, hogy mások előtt rejtve maradnak rossz gondolatai és érzései!

Az egyetemista fiú igyekvő és kedves fiatalember, de rejteget egy kínos titkot. Mindenfajta számítógépes játék szinte ellenállhatatlan erővel vonzza őt. Egész egyszerűen nem képes felhagyni vele, hogy halomszámra tegyen el láb alól virtuális alakokat a lövöldözős játékai során. Ezáltal nem csupán sok időt veszteget el, hanem szabályos szenvedélyévé vált, hogy egyre magasabb szintet érjen el ezeknél az erőszakos játékoknál. Gyülekezetében ifjúsági bibliakört vezet, mint ilyen nagy népszerűségnek örvend, és példakép a fiatalok számára. Senki sem sejti, mennyire belegabalyodott játékszenvedélyébe.

Mind a családapa, mind a fiatal édesanya és az egyetemista olyasvalakik, akik már hosszú évekkel ezelőtt átadták az életüket Jézusnak, és ígéretet tettek, hogy teljesen alárendelik magukat az Ő vezetésének. Ennek ellenére kisebb-nagyobb „rókák” fészkelték be magukat náluk azzal fenyegetve, hogy elpusztítják a „szőlőjüket” (Énekeke éneke 2,15).

Hol állok?

Aki őszintén felteszi magának a következő kérdéseket, bizonyára saját magánál is talál egy s mást, ami újfajta irányultságot és visszafordulást követel:

• Van olyan dolog az életemben, melynél azonnal védekezésbe megyek át, ha szóba kerül?
• Vannak olyan engem személyesen is érintő témakörök, amelyeket gondolatban rögvest elhessegetek magamtól, ha eszembe jutnak?
• Ha tükröt tartanak elém (szó szerint vagy átvitt értelemben): nehezemre esik szembenézni önmagammal? Miért van ez így?
• Életemnek mely területét nem szeretném semmi szín alatt sem nyilvánossá tenni? Ha például meglátogatna egy riporter, hogy készítsen velem egy otthoni interjút? Mit mondanék el neki elsőként? Mit semmi esetre sem?

Felismerés

A legnehezebb lépés – mint annyiszor – vélhetően az első. Ha felismerem, hogy az életem egy bizonyos tekintetben rossz irányban halad, akkor meg kell állnom, és őszintén meg kell vallanom helytelen magatartásomat. Senki sem teszi ezt szívesen: mások, de önmaga előtt sem. Gyakran ódzkodunk attól, hogy beismerjük Isten előtt a bűnünket. Pedig ez az egyetlen esélyünk! Ráadásul lényegesen könnyebbé is teszi a dolgot, ha annak valljuk meg helytelen viselkedésünket, akinek egyedül van hatalma rá, hogy megbocsássa a bűnt.

Erre a felismerésre jutott a tékozló fiú is Lukács evangéliumának 15. részében: Miután minden apjától örökölt pénzt elherdált, a disznók közé jutott, amelyeket őriznie kellett, és még csak az eledelükből sem kaphatott. Figyelembe kell itt vennünk, hogy a disznók a zsidók számára tisztátalanok voltak. A fiú tehát nem egyszerűen csak lecsúszott, állapota szó szerint föld alatti volt!

De miként viszonyult ehhez? Talán szépítgette a helyzetét ezekkel a hasonló esetben nekünk olyannyira ismerős szavakkal: „Nincs is olyan nagy baj! Csak lesz majd megint valahogy! Mások is kerültek már posványba, de aztán egy idő után ismét kikecmeregtek belőle. A helyzetemnek semmi köze sincs a magatartásomhoz, egyszerűen szerencsétlenül jártam!”

Nem, nem így cselekedett. A Bibliában ezt olvassuk: „Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.” Fel is kerekedett, és elment az atyjához. Receptje ez volt: felismerni – megállni – megvallani – újrakezdeni.

Megállás és megvallás

A tékozló fiú megtorpant. Egyfelől kilátástalan helyzete okán kényszerűségből, másfelől ebből a felismeréséből fakadóan: „Magamnak köszönhetem a helyzetemet, én okoztam. Én magam tékozoltam el az örökségemet. Nem a barátok a hibásak, akikkel együtt szórtuk ki a pénzt az ablakon, nem is a nők, akik elcsábítottak, vagy a származásom, az otthoni követelmények, hanem csak és egyes-egyedül én!”

Kyle Idleman amerikai lelkipásztor és könyvszerző írja egy helyen (The God Moment That Changes Everything /A mindent megváltoztató isteni pillanat/) a tékozló fiúról: „Aki kitér az ilyen kíméletlen őszinteség elől, az megakadályozza a hosszú távú változásokat. Ha megértek valami döntő dolgot, anélkül hogy bűnbánatra jutnék, nem indul be az eszmélés-megértés-nekikezdés folyamata. Amikor a tékozló fiú észhez tért, becsületesen mérleget készített. Az eszmélésnek őszinteséghez kell vezetnie, a megértésnek megbánáshoz.”

Mi történik, ha észrevesszük, hogy bűnös módon viselkedünk?

„Gyakran olyan indulatos és barátságtalan vagyok másokkal, mert gyermekként nem kaptam szeretetet”, „Az adócsalás a családom javát szolgálta csupán”, „Azért puskáztam a felmérő írásánál, mert a tanárom annyira igazságtalan. Ráadásul magyarázni sem tud!” Időnként híjával vagyunk a megfelelő értékítéletnek. Olykor viszont gyenge pillanatainkban irgalmatlanul őszinték is tudunk lenni magunkkal, csak épp ennyiben marad a dolog. Egyszeriben már nincs meg hozzá az akaratunk vagy az erőnk, hogy másként tegyünk. Ahhoz viszont elégséges az erőtartalékunk, hogy sajnáljuk magunkat, vagy valaki mást okoljunk a helyzetünkért.

Ha viszont, akárcsak a tékozló fiú, felismerjük, hogy téves úton járunk, akkor legyen ez egyfajta belső stoptáblaként a lelki szemünk előtt. Vétkünk meglátása az a lépés, amely megelőzi a harmadik, döntő jelentőségűt:

Újrakezdés…

… vagy más néven megtérés. Milyen sokszor torpanunk meg a téves útjainkkal kapcsolatos rövidtávú felismeréseknél, vagy csak idáig jutunk az eszmélésünkben: „Rossz vagyok. Vétkeztem.” Aki leragad a bűn felismerésénél, azt az a veszély fenyegeti, hogy elmerül az önsajnálatban és a csüggedésben, vagy pedig egy önmagát gyászoló rövid időszakot követően megint visszatér a régi, helytelen életviteléhez, és kitart ugyanabban a bűnben. Az ebből a téves magatartásból eredő búskomor állapotokat mi magunk idézzük elő szükségtelenül!

A tékozló fiú csak akkor kapott esélyt rá, hogy megtudja, milyen valójában az atyja, amikor elindult hozzá haza. Irgalmas, szerető édesapja már messziről megpillantotta, eléje futott, és karjába zárta. Ügyet sem vetett fia javaslataira, melyek szerint „nem méltó többé”. Parancsot adott, hogy megfürdessék, új ruhát adjanak rá, és ünnepi lakomát készítsenek számára. Úgy gondolom, a tékozló fiú egész életére megjegyezte a leckét…

Hátraarc?

Vajon miért esik annyira nehezünkre, hogy elhagyjunk bejáratott utakat, rossz szokásokat, megszabaduljunk életünk „kölyökrókáitól”?

Talán azért van ez így, mert „meglett” hívő keresztényekként nem szeretnénk elveszíteni a tekintélyünket. Minél inkább „tiszteletben áll” egy hívő ember, és minél felelősségteljesebb feladatot lát el, annál inkább figyelik őt más keresztények, akik példaképüknek tartják, és szeretnének tanulni tőle. Milyen nagy ilyenkor annak a veszélye, hogy többnek szeretnénk látszani, mint amik valójában vagyunk!

Az önmagunkkal és másokkal szembeni őszinteség minden esetben a legjobb döntés. Talán egyesek majd megdöbbennek a saját soraikban lévő adócsaló, a megkeseredett, irigy feleség és a játékszenvedély rabjává lett ifjúsági vezető miatt. A bűnbánó megvallás és a hátraarc azonban sokkal nagyobb elismerést vált majd ki, vagy legalábbis arra biztat másokat, hogy maguk is megtérjenek helytelen útjaikról. Végső soron pedig éppen ez a fontos: hogy bizonyságot tegyünk Isten irgalmáról, megbocsátásáról, és arra buzdítsunk másokat, hogy őszintén, Istennek tetsző módon éljenek – az Ő segítségével, nem pedig önerőből.

Néha ugyanis teljességgel túlértékeljük saját lelki-szellemi képességeinket, miközben alábecsüljük Isten erejét és határtalan képességeit! Ő tesz mindent újjá, és Ő ad nekünk erőt a megtérés, a változás útján. Micsoda ajánlat!

 Roswitha Wurm, szül.: 1966, férjezett, három gyermek; legaszténiára és diszkalkuliára szakosodott fejlesztő pedagógus, cikkíró. Kedvtelései: olvasás, sport, zene. Bécsben él.

(Ismeretlen forrásból)

Létrehozva 2026. július 13.