Jézus tanítványi közösségét minden korban prófétai felelősség terheli a világban. Az egyház megkérdőjelez megrögzött szokásokat, elfogadott trendeket, divatos ideológiákat. Szembe helyezkedik társadalmi konszenzusokkal, évezredes meggyőződésekkel, vagy éppen új eszmékkel, amelyek az évezredes meggyőződéseket váltják fel.

Valószínűleg erre a prófétai szerepre is utal János két tanúról szóló képe a Jelenések könyvében: „Az én két tanúmnak pedig megadom, hogy ezerkétszázhatvan napig prófétáljanak zsákruhába öltözve.” (Jel 11,3) Az Úr Jézus Krisztusról tanúskodó egyház olyan, mint a fáraó elé álló Mózes, vagy mint Illés, akinek prófétálására három és fél évig bezárult az ég, olyan, mint Jósúa és Zerubbábel, Péter és Pál, Luther és Kálvin, Whitefield és Kierkegaard, Bonhoeffer és Wurmbrand, Francis Schaeffer és Päivi Räsänen. Az egyház Isten két megbízható tanúja egy tőle elfordult világban.

A megrögzött szokásokkal való szembe helyezkedés önmagában azonban nem prófétai gesztus, lehet egyszerű nyugtalanság, lázadás vagy megkeseredett lélek gyümölcse is. Van, hogy maga a világ nyugtalan, lázad és megkeseredett, és az egyház csak ebben a nyugtalanságban osztozik. Van, hogy a világ nyugtalansága része az egyház prófétai hangjának, van, hogy éppen az egyház prófétai hangja okozza a világ nyugtalanságát, mint Luther vagy Wilberforce idején.

De ha pontosan abban az irányban vagyunk próféták, amerre a világ halad, egyáltalán nem próféták vagyunk, nagy eséllyel inkább csak világiasak lettünk. A régivel való viszony felrúgása önmagában nem prófétaság. Ennek az ellenzése sem az. Nem attól leszünk próféták, ha mindig az ellenkező irányba mutatunk, mint amerre a világ halad, és attól sem leszünk próféták, hogy osztozunk a világ nyugtalanságában és lázadásában.

Próféták akkor vagyunk, ha Isten szavát közvetítjük, bárhogy is viszonyul az a világ aktuális haladásához. A tanúk „a föld Ura előtt” állva kapják üzenetüket, azt adják tovább (Jel 11,4). Üzenetünk nem a világtól, hanem Istentől van, időnként korszerű, máskor ijesztően korszerűtlen. Azt kell elmondanunk, amit az Úr előtt állva kaptunk. Isten szavának vagyunk a sáfárai. Az élete végéhez közeledő Pál apostol így ír erről a prófétai szerepről tanítványának és utódjának, Timóteusnak: „Kérve kérlek Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak. Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (vö. 2Tim 4,1-5).

Ez az egyenes kiállás az egyház prófétai küldetése. Isten szavát hirdetni akkor is, amikor alkalmas az idő, és akkor is, amikor alkalmatlan. Az evangélista munkáját végezni és elszenvedni az ezzel járó bajokat. Józannak lenni egy folyton változó világban.

Forrás

Létrehozva 2023. december 3.