Az intenzív imacsoportban intenzív bizalmi kapcsolatnak kell lennie! Nem titkolódzás kell, hanem bizalom. Világosan szólva, olyasvalamire van szükség, mint a gyónási titok esetében, vagyis ha valaki a személyes dolgairól szól, megbízhat a jelenlévőkben. Biztosnak kell lennie abban, hogy amit mondott, azt másnap nem fogják gúnyolódva és nevetve dobra verni. Ebben mutatkozik meg az igazi életközösség. Házastársunktól is nagyon közönséges eljárásnak tartanánk, ha az utcán bárkinek, akinek semmi köze sincs a családhoz, személyes dolgokat mondana el rólunk, olyasmit, amit bizalmasan mondtunk el ne ki. Ez a bizalommal való visszaélés lenne a közösségben.

Tehát nem titkolódzás az, ha összetartunk és ilyen dolgokról hallgatunk. Ez minden életközösségre érvényes. A szerzetesi közösségekre is. Ha vannak ott olyanok, akik kimennek az utcára és elmesélik, hogy mi történt a közösségben – és hol nem történik valami? – úgy az a bizalommal való visszaélés. Pontosan ugyanez áll az imacsoportokra is. Jegyezzük meg, nem titkolódzás kell, hanem megbízhatóság! Ezzel jól megkülönböztethetjük, hogy az imacsoport galambdúc avagy igazi életközösség, hívők elkötelezett életközössége, akik valóban egyek Krisztusban és egymásra hagyatkozhatnak. Ez kell, hogy előfeltétel legyen. Egy galambdúc esetében nincs meg ez a feltétel. Ott nem lehet azt, aki éppen belépett, mindjárt hallgatásra kötelezni. Az illető ezt teljesen helytelenül fogná fel és azt gondolná, hogy valami titkos szövetségről van szó. Ez megint csak visszás dolog lenne. Itt a személyes bizalomról van szó. Ha az megvan, akkor azt is megengedhetem magamnak, hogy hibázzam.

Akkor senki sem fog kinevetni, hanem segítenek nekem, hogy megvizsgáljam magam. Ezért a Lélek adományainak elfogadásához hozzátartozik a Krisztusnak való teljes odaadás és az a készség, hogy hagyjuk magunkat mások által megvizsgálni és akarjuk is, hogy mások megvizsgáljanak. Azonban nem mindenki akarja megengedni, hogy adománya valódiságát megvizsgálják. Sokan megsértődnek, ha azt mondják nekik: „Ezek a szavak, amiket most te hallottál, tőled vannak és nem az Úrtól, ez egészen a te gondolatod, amit már többször hallottunk tőled és most azt akarod érvényesíteni.”

Nemrégen valaki egy nagyobb összejövetelen egy papírlapot nyomott a kezembe és a véleményemről érdeklődött. Én így válaszoltam: „Ez teljesen emberi, semmi köze sincs a Szentlélekhez.” Ez egy prófétai szó akart lenni. A cédulán az állt: azok, ott elől csak olyat tesznek, ami nekik jó, és mást nem.

Pál világosan kijelenti a korintusi levélben: „Aki viszont prófétál, az emberek épülésére, buzdítására és vigasztalására beszél” (1Kor 14,3). Ez nem ítélkezés abban az értelemben, hogy valakit ,,kikészítsünk”.

Ebből láthatjuk, hogy azoknál az embereknél, akik megsértődnek, ha kijelentésüket megvizsgálják, nincsenek meg a feltételek a Lélek adományainak az elnyeréséhez. Ezért kell kölcsönösen biztosnak lennünk egymás iránt. Ha ezt mindenki megérti, ha mindenkinek az a kívánsága, hogy előbbre jussunk az Úrban – és ehhez hozzátartozik az is, hogy hibákat is követhetünk el –, akkor az egyes emberek sokkal előbb képesek lesznek prófétálni vagy nyelveken szólni. Elsősorban pedig bátorságot kapunk ahhoz, hogy kimondjunk valamit, hiszen meg lehet vizsgálni, hogy igaz-e.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a Lélek adományai igen sok félék, gyakran azonban egészen egyszerűek és szerények. Sokszor nem is gyanítjuk az első pillanatban, hogy itt vagy ott a Lélek adományáról van szó. Isten sokszor igen kemény dolgokat az alázatos, kicsiny és egyszerű embereken keresztül közöl. Ezért segítenünk kell egymásnak és buzdítanunk kell egymást, hogy ezeket a dolgokat egyszer jól kibeszélhessük magunkból. De ehhez szükségünk van egy olyan körre, ahol ezt meg lehet tenni.

Sokat számít, ha tudjuk, hogy a csoportban szeretet uralkodik, ahol mindenki szívesen megtanulja, hogy hogyan kell a Lélek adományaival bánni és mindenki kész abban az együttműködésre. Ez tehát az első segítség ahhoz, hogy a Lélek adományai az imacsoportban helyet kapjanak.

Törekedjetek a Lélek adományaira! A szó legigazibb értelmében: Törekedjetek a Lélek adományaira! Oly módon, amint mondtam: a tagokat ösztönözzük, hívjuk, éreztessük velük, hogy kívánjuk az adományokat, hogy milyen hálásak vagyunk azért, amit Isten általuk cselekszik.

A szeretet tehát az első előfeltétel az imacsoportban. „Törekedjetek a szeretetre!”

1. Legyetek szabadabbak az imádásban és a dicsőítésben!

Ez is fontos feltétel a Lélek adományainak elnyeréséhez, mert hiszen az imádás és a dicsőítés nem más, mint a teljes odaadás folytatása, annak imádságos elmélyítése: „Uram, már nincs semmi, ami elválasztana Tőled, Te vagy az én Istenem.” Ez az imádás „Te vagy a minden, én a semmi.”

Éppen az imacsoportban szerzett tapasztalatok kezdetén tanuljuk meg ismételten, hogy a Lélek adományai abban a közösségben válnak a leggyorsabban láthatóvá, amely az Urat imádja és dicsőíti. De gyakran ezekben az imacsoportokban éppen hogy azt tapasztaljuk, hogy ott csupán könyörgés és koldulás hangzik el. Így természetesen nehezen jelenik meg a Lélek valamely adománya. Olyan közösségre lenne tehát szükség, amely képes az imádásban vagyis az Istennek való odaadásban időzni és ezáltal figyelni az Úr szavára.

Eszembe jutott most valaki, aki úgy érezte, hogy szüksége van a Léleknek egy konkrét adományára. Ez a kívánsága bizonyára nem volt indokolatlan. Ami azonban most következik, az talán túlzásnak hangzik, de úgy mesélem el, ahogy nekem is elmondták. Ez az illető másokkal együtt többszáz kilométeres autóutat tett meg Isten dicséretében szüntelenül nyelveken imádkozva. Az út végén azután ez a férfi hirtelen megkapta Istentől az annyira óhajtott adományt. Ezzel egyidejűleg határozottan felismerte, hogy mi az, amit eddig fordítva, azaz rosszul csinált. Ez jelezte azt is, hogy az adomány valódi volt.

Az imádásban és a dicsőítésben tehát ki kell tartanunk. Isten leginkább akkor tudja megadni nekünk Lelke adományait, ha teljes odaadásban élünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy most üljünk autóba, vezessünk néhány száz kilométert, imádkozzunk nyelveken és az adomány megérkezik. Ez megint csak egy olyan típus-eset lenne, mint egy automata működése. Ez csak példa volt arra, hogy egy imádásban élő csoportban a Lélek adományai gyorsabban jelentkeznek, feltéve hogy engedik azokat.

Megállapítható az is, hogy ahol kevés a dicséret, a Lélek adományai vagy teljesen hiányoznak, vagy nagyon gyengék, vagy csak nagyon mellékesen jelentkeznek. Észre sem veszik, hogy vannak. Valaki mond valamit, de nem törődnek vele.

Ha a Lélek adományai a közösség szívéből származnak, akkor az egység atmoszférájából jönnek, mert imádás csak egységben lehetséges. Az Úrra való figyelésből támadnak, ami az imádás lényege. Imádásban lenni annyi, mint az Urat szemlélni.

A Lélek adományait egyedül Isten képes nekünk ajándékozni! Egyedül Isten tudja megadni, az ember nem szerezheti meg. Ha kívánjuk azokat, akkor magasztalással kell az Úrhoz fordulni. Nagyon szeretném ezt mindenkinek melegen ajánlani! A Lélek adományainak fogadására a dicséretben vagyunk a leginkább képesek. S a legkisebb belülről jövő rezdülésnek is adjunk teret ott, ahol kölcsönösen biztosak vagyunk egymásban, hogy azután a többiek megvizsgálják azt. Megvizsgálni annyit jelent, mint az ajándék hatásáról megkérdezni magunkat és a többieket. Előfordulhat, hogy pillanatnyilag semmit sem érzünk, a csoportból senki sem érzi magát megszólítva, de a következő héten valakinek, utólag, eszébe jut az előző heti kijelentés értelme. Annak jeleznie kell ezt a legközelebbi alkalommal, hogy az, akitől a kijelentés jött, bizonyosságra jusson és tudja, hogy ez nem a saját gondolata volt. Az illetőnek így legközelebb is lesz bátorsága ahhoz, hogy továbbadjon egy hasonló indíttatást. Érezzük már, hogyan kell egymást segítenünk? Közölnünk kell, hogy milyen hatást gyakorolt ránk a kijelentés. A lelkigondozói munkában ez valami hihetetlenül fontos. A Lélek ilyen adományai nélkül nem folytathatunk lelkigondozást. Vagy pedig nagyon sok időre van szükség, rengeteg időre és mégsem jutunk célhoz.

Egy példát szeretnék mondani, hogy legyen bátorságunk ezekben a dolgokban és hogy felismerjük: itt valóban egy test felépítését segítő adományokról van szó. Nekünk el kell fogadnunk ezeket az adományokat, így áll ez az egyházról szóló zsinati dekrétumban. El kell fogadnunk a Lélek adományait, mert azokat Isten az egyház meghatározott szükséghelyzeteire adja itt és most, ezen a helyen. Kell, kötelező!

Szeretném ezt megvilágítani még egy élményemmel. Megkérdezték tőlem, hogy eljöhetne-e hozzám egy beszélgetésre egy mélyen hívő háziorvos és a felesége. Az asszony fél évig járt kezelésre egy ideggyógyászhoz. Van több belső, lelki problémája. Erre azt mondtam nekik: „Mit kezdhetnék én ezekkel az emberekkel? Ha már szakembernél is voltak, többet tudnak, mint amit én mondhatok nekik. Hiszen maga az orvos férj is sokkal tapasztaltabb ezen a területen, mint én. Hiszen én nem vagyok szakember.” „Talán mégis tudna segíteni!” – hangzott a válasz. „Nos, rendben van – mondtam –, ha jönni akarnak nem ellenezhetem.” Ez volt a válaszom, azt remélve, hátha mégsem jönnek el. Egy órával később azonban megérkeztek. A szívem erősebben dobogott, mert nem tudtam, mit kell tennem. Az asszony elkezdett beszélni, elmondott mindent, amit a pszichoterapeuta előhozott, a férj pedig ismételten közbeszólt és elmagyarázta nekem, mit hogyan kell érteni. Én meg csak arra gondoltam állandóan: „Ember, minek beszéled ezt el nekem most, mit tehetek, semmi közöm az egészhez, szent ég!”

Ilyen helyzetekben azután mindig meg kell adnom magamat. Ezt tanácsolnám másoknak is, mondják ki teljes odaadottságban: „Uram, nekem itt nincs mit mondanom, semmit sem tudok. Ha Te nem adsz ajkamra szót, hazaküldöm őket. Mit mondjak hát?” S ekkor kinyújtom mindkét antennámat: az egyiket Isten felé, a másikat az emberek felé. Egyszerűen figyelek, hogy mit mondanak és ugyanakkor Istenre is figyelek, hogy mond-e nekem valamit, amit többnyire imában fejezek ki.

Miután befejezték, rámnéztek. Akkor ezt mondtam: „Mi keresztények vagyunk, az Úr közöttünk van, ha összejövünk. Szabad most az egyszer önökkel egyszerűen imádkoznom?” A válasz bátortalan igen volt. Nem azt foglaltam össze szépen formába öntve, amit hallottam, hanem imádkoztam, amint szoktam, ahogy jött. Ilyenkor persze számolnom kell a leégéssel, hogy a mondat közepén esetleg minden eltűnik és nem jön tovább semmi. Imádkoztam tehát és az egész imádság alatt ez volt a benyomásom: „Ember, miket mondasz, semmi értelmes nem jut az eszedbe, minden olyan szokványos, olyan…” Majd ezt gondoltam: „Semmi, folytasd tovább.” De nemsokára vége is volt. „Amen.” Más semmi nem jött az ajkamra.

Alig mondtam ament, a feleség megszólalt: „Úgy érzem, most gyónnom kellene.” „Ó, te jóságos ég!” – gondoltam. A férj ki akart menni, de a feleség megszólalt: „Maradj csak itt nyugodtan, mindent hallhatsz.” …

„Imádkozhatnánk még egyszer?” – kérdezték, miután mindketten meggyóntak. „Igen, igen” – válaszoltam. Ekkor már nyitottak voltak. Megint nagyon egyszerű dolgok merültek fel az imádságban, de ez gyakran van így. S ez az, amiről beszélni szeretnék: alázatosság szükséges ahhoz, hogy ilyen dolgokat elfogadjunk. Úgy érezzük, hogy borzasztóan lejáratjuk magunkat, ha semmi okosat nem mondunk, amivel dicsekedhetnénk. Nem jön semmi nagyszerű gondolat, egyáltalán semmi, gyakran olyan mindennapi az egész. Így jött el az imádságom végén újra az amen. Ekkor megszólalt a feleség: „Ez az este többet nyújtott nekem, mint az egész féléves kezelés a pszichoterapeutánál. Elmegyek hozzá és elmondom neki!” Az orvos pedig ezt mondta: „Igen, ilyesmit még én sem éltem át. Ezt a jövőben mi is meg fogjuk tenni egymás között.” Máig sem tudom, hogy mit éltek át. Én igazán semmi érdekeset nem mondtam és semmit sem tudtam.

Ha én teljesen Krisztusnak adtam magam, akkor hozzá is tartozik minden. Akkor Ő cselekszik az én szavam által, nemcsak emberileg, hanem maga van jelen szavaimban és az embereket szíven találja.

Még egy példát szeretnék elmondani, hogy ebből is megérezzék, milyen fontos dolgokról van szó. Nemrégen egy szerzetes közösségben jártam, ahol mindannyian ismerik egymást. Egy nővér arra kért, hogy imádkozzam vele, hogy Isten erőt adjon neki és gyógyítsa meg. Ekkor úgy tettem, mint Szent Ágoston, kinyitottam a Bibliát és kértem Istent, adjon nekünk valami útmutatást arra nézve, hogy miért imádkozzunk. Kezdtem hangosan olvasni az Igét, olvasás közben pedig erre gondoltam: „Édes Istenem, ennek semmi köze sincs a mi helyzetünkhöz, hogyan fogok én ebből a kínos helyzetből kimászni. Először is összefüggést kell találnom a felolvasott Ige és a konkrét helyzet között.” Ilyen helyzetekben mindig megszólal az emberi, amint már említettem: „Legyen bátorságod a leégéshez!” Amikor az igeverset elolvastam, egy fiatal nővér felállt és ezt mondta: „Atya, ez nekem szól!” A többiek mind csodálkozva néztek. Azután a nővér tovább beszélt és nyilvánosan beismerte: „Már letettem az örök fogadalmat, de csak azért léptem be a kolostorba, hogy orvosi végzettségem legyen és tanulmányaim befejezése után ismét kilépjek. Most fejeztem be tanulmányaimat. Szakorvos vagyok és titokban már körül is néztem egy jó praxis után. Erős elhatározásom volt, hogy megyek. De tudja, ilyesmivel még soha életemben nem találkoztam. Valósággal úgy érzem, mintha maga Krisztus állna előttem. Mintha Ő maga személyesen szólna hozzám ezzel az Igével. Most már tudom, hogy igazi hivatásom van, most átéltem ezt.” Ez az apáca már három éve orvosnőként dolgozik a misszióban.

Most gondolják át mégegyszer az egészet, hogyan lehetett volna ezt emberi bölcsességgel elérni, ha senki nem tudja, mi annak a nővérnek a titkos szándéka. Senki nem tudta ezt! És mégis egyetlen ige annyira megérintette, hogy magam sem értettem. Ez tehát prófétai szó volt. Isten szava volt valaki számára. Gondoljuk csak meg: egyetlen ige által egy szempillantás alatt teljesen megváltozott egy ember. Egy ember, akinek éveken keresztül ilyen szándékai voltak és a fogadalmat is ezzel a szándékkal tette le… Így szíven ütötte egy ige.

Egy másik példa lelkipásztori munkámból: szemináriumaimon egy munkatársnő is jelen van, aki a prófétaság ajándékát kapta. A legtöbb alkalommal kap egy képet, amit azután megmagyaráz. Röviddel ezelőtt egy asszony kereste fel, hogy lelki tanácsot kérjen. Az asszony mély gyászban volt, mert afrikai származású férje meghalt. Nagyon szerette férjét és nem tudott belenyugodni halálába. Mielőtt az asszony eljött, munkatársnőmnek egy álma volt. Látta álmában, hogy a katolikus hitre tért férfit mennyire gyűlölte az egész rokonsága. Megátkozták, megmérgezték és megölték. Ezek a dolgok – így látta álmában –, ezek az átkok okozták a szerencsétlen nő mély depresszióját. Mivel ez egyáltalán nem organikus betegség volt, ezért az orvos természetesen nem tudott segíteni. Munkatársnőm beszélgetni kezdett az asszonnyal. Feltárta előtte a helyzetet, úgy, hogy az felismerte az összefüggéseket és végül vele együtt imádkozott. Ők szabadulásért és gyógyulásért imádkoztak. S ez az asszony röviddel ezután teljesen kigyógyult depressziójából. Mit lehetett volna tenni ebben a helyzetben a Lélek adománya nélkül? Az asszony napokig, vagy talán hetekig járt volna hozzánk, talán még ma is, és nem gyógyult volna meg.

Ezek a példák szolgáljanak bátorításul. A Lélek az egyház egész testének felajánlja ezeket az adományokat. Így látta ezt már a zsinat is. A papi szolgálatról kiadott dekrétumban az áll, hogy a papoknak fel kell ismerniük Isten adományait, amelyeket a hívőknek adott, mégpedig minden adományt, a ragyogóbbakat és az egyszerűbbeket egyaránt. A papoknak ezeket az adományokat gondosan ápolniuk kell. Ez a papok egyik feladata a II. Vatikáni Zsinat szerint. A zsinati atyák újra és újra beszéltek a megújulásról anélkül, hogy ismerték volna megvalósításának a módját.

Mindaz, amit megújulásnak nevezünk, nem más, mint a II. Vatikáni Zsinat hatása! Ezt azért hangsúlyozom, mert gyakran az a benyomásom, hogy a Szentlélek adományainak használatát sokan egyéni kedvtelésnek tekintik.

Az egyház tanítása szerint azonban ezek az adományok fontos dolgok, amelyeket el kell fogadnunk Krisztus testének a közösségben való felépítéséhez. Ezért hangzott így az első követelmény: Törekedjetek a Lélek adományaira! A második követelmény pedig ez: Legyetek szabadabbak az imádásban és a dicsőítésben!

(folyt.)

Létrehozva 2023. február 24.