Nemrégiben mellbe vágott a felismerés, hogy rendszeres hazudozó vagyok. Csak pici dolgokban persze, egyszer egy kis önmentegetés itt, ártatlan füllentés amott, könnyű kiút valamiből, vagy az igazság aprócska elferdítése, hogy megőrizzem a látszatot. A felismerés éppen akkor ért, amikor egy plébániai gyűlésre mentem. Elvacakoltam előtte az időt a közösségi médiával, és nem hagytam eleget arra, hogy odaérjek, úgyhogy tíz perc késéssel érkeztem. Vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: „Sajnálom, emberek. Rettentő nagy volt a forgalom.”

Igazából nem is volt rettentő nagy a forgalom. Azért késtem, mert előtte kedvemre pocsékoltam az időmet az interneten, nem álltam fel és nem indultam el időben, hogy pontos legyek. „Oké – mondjátok erre ti -, ez végül is csak egy kis hazugság volt, ártalmatlan. Nem bántott senkit.”

De hazafelé menet elgondolkoztam. „Mi lenne, ha elhatároznám, hogy sohasem hazudok? Hogy egy kicsikét sem csalok a jövedelemadó-bevallásommal, hogy nem trükközök, és nem kerülöm ki azokat a részleteket, amelyek zavarnak? Mi lenne, ha egyszerűen elhatároznám, hogy igazat mondok, vagy legalábbis csendben maradok, ha nincs itt az ideje és a helye az igazmondásnak? Mi lenne, ha így cselekednék? Mi lenne, ha mindannyian így cselekednénk?”

Hogy miért gondolom azt, hogy ez fontos? Azért, mert az egész társadalom beadja a derekát és enged annak a gyengeségnek, hogy hazudjon, amikor az neki kényelmes. Hazudunk, hogy ettől mások jobban érezzék magukat (ezzel áltatjuk magunkat, miközben ténylegesen a hazugság mindig arra való, hogy a mi saját életünket jobbítsa vagy a mi önbecsülésünket emelje). Amikor nem mondunk igazat – még ha csak kicsi ügyben is –, hozzájárulunk a társadalmi hazugságlavinához. Hozzájárulunk a hazug légkörhöz, a hazugságködhöz, amely minden nagy hazugságot is hihetőbbé tesz. Például miért tűrjük el a radikális szexuális forradalom hazugságait: a feminizmust, a homoszexualizmust, a transzneműséget stb.? Azért, mert már hozzászoktunk a hazugságokhoz, hozzászoktunk, hogy jóváhagyjuk és validáljuk őket, hiszen magunknak is túlságosan gyakran megengedtük, hogy hazudjunk.

A hazugság kollektív eredménye pedig az, hogy érvényre juttatja, jóváhagyja a relativizmust– azt a meggyőződést, miszerint nem is létezik olyasmi, hogy igazság.

Amikor hazudunk, végül a Hazugság Emberei leszünk. (Erről a jelenségről bővebben a Halhatatlan harc (Immortal Combat) című könyvemben írok.) A kifejezést M. Scott Peck klasszikus könyvének címéből (People of the Lie, magyar megjelenése Hazug emberek címmel) vettem. A Hazugság Emberei azok a kedves, rendes emberek, akiknek egész élete, tiszteletreméltó volta, teljes önképe azon a mélységes hazugságon nyugszik (amit mindenekelőtt ők beszélnek be önmaguknak), hogy ők bizony rendes, jó emberek.

Ez pedig alapvető hazugság. Valóban jók vagyunk, mert Isten képére teremtettünk, de a Hazugság Emberei nem ismerik el ezt az elsődleges, eredeti jóságot. Kitalálják azt a valótlanságot, hogy ők önmagukban, önmaguktól jók – ugye éppen ez az első hazugsága a Hazugságok Atyjának?

Teljes cikk

Létrehozva 2024. április 7.