Gianni Valente: Charles de Foucauld – küldetés a mai pusztaságban (2016)

A XX. század első éveiben a francia irodalom és a mozgalmas élet egy szerelmesét, neves felfedezőjét tekinthetjük a múlt század egyik legmeghatározóbb keresztény alakjának. Charles de Foucauld-t, a szerzetest, aki az algériai pusztában egymaga épített tabernákulumokat, hogy odavigye Jézust azok közé, akik nem ismerték, nem keresték; akit éppen azok a tuaregek gyilkoltak meg, akik között csöndben és imádságban kívánt élni, anélkül, hogy egyet is kereszténnyé tett volna, ebben az évben az egyház boldoggá avatja.

Az egyre gyakoribb szentté avatások sorában Foucauld atya első látásra a különös szentek kategóriájába tartozik, akik a föld végső határáig is elviszik a kereszténységet. Valóban, az ő története megismételhetetlen, a lehelet és a felüdülés ajándéka. A 30Giorni (Harminc nap) újság riportot készített Walter Kasper bíborossal, a Keresztények Egysége Pápai Tanácsa elnökével, aki többek között Charles de Foucauld-nak is régi barátja.

Mira Kirschenbaum: Menjek vagy maradjak?

Ami elromlott, az gyakran megjavítható, de ami sohasem működött, az csak ritkán.

Mira Kirschenbaum nagyszerű könyve azt mutatja meg, hogyan lehet a soha véget nem érő mérlegelésből azáltal kijutni, hogy az ember nem egyes tulajdonságokat állít egymás mellé, hanem azt vizsgálja meg, hogy mitől működik vagy nem működik egy kapcsolat. Ezzel nem csak azoknak segít, akik többé kevésbé hosszú ideje beszorultak egy kapcsolati ambivalenciába, hanem azoknak is rendkívül hasznos, akik most építenek fel egy párkapcsolatot.

Templom, imaház, mecset – és az áldozat?

Egyik kedves olvasónk néhány mondatban leírta, mi a baj a mai médiával: összemosódnak a dolgok. A szerk.

Így történt a teremtés

Valaha, az örökkévalóság változatlanságában, oly időben, amelynek nem volt sem kezdete, sem vége, Isten végtelen, boldogságos egységben élt az Igazsággal és a Szeretettel, a Szentháromság három Személye, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szerető társaságában.

Semmi sem hiányzott tökéletességéből, boldogságából, léte teljességéből, ezért sohasem kellett kilépnie önmagából. Ha tehát mégis úgy döntött, hogy teremt egy világot, azt nem szükségből, kötelességből vagy kényszer hatására tette, csakis szeretetből.