Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére.
Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.
„Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,14-16)
Az asztalomnál dolgoztam, a nappaliból behallatszott a Híradó. Amit hallottam, az újabb szörnyű tragédia, szöges ellentétben állt azzal, amivel épp foglalkoztam. Abba kellett hagynom az írást, és sóhajtva hátradőltem a széken. A keserűség hulláma csapott át rajtam.
„Uram – imádkoztam hangtalanul -, tehetnék valamit a világban uralkodó sötétség ellen? Úgy tűnik, mindent elborít.”
„Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben.” Róm 12,18
A mindegyre elém kerülő képek az ünnepek közeledtével el tudnak kedvetleníteni, ünnepi hangulatomat drukkos bánkódássá fagyasztják. Bámulatos otthon jelenik meg a képernyőn – tarkabarka díszek mindenütt, hívogató kandallófény, csodásan elrendezett bűvös dobozok a karácsonyfa körül, olyanok, mintha mindegyiket az áruházak hozzáértő munkatársai csomagolták volna.
Aztán körülnézek itthon.
Mária adventjéről van egy mosolygós-kedves mondat Szalézi Szent Ferenc levelezésében. Egyszer egy előkelő leány fordult hozzá a kérésével. Kolostorba akar lépni, de még túlságosan fiatal hozzá. Az évekig tartó várakozás azonban túlságosan is terhére volna, annyira vágyakozik a szerzetesélet után. Kéri hát a püspököt, eszközöljön ki számára korengedélyt, hogy azonnal teljesíthesse elhatározását.
Az Isten megparancsolta, hogy az oltár, amelyen az áldozatot bemutatták, belül üres legyen. Ebből megtanulhatja a lélek, mennyire ki kell
„Hiszen Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően.” (Fil 2,139)
Vigyázz – kész – rajt!
Mindig elsőként löktem el magam a földtől erre a vezényszóra. Nem volt startlécünk, a betonra rajzolt vonalról indultunk. Jó volt az nekünk.
Azért sem törődtem vele, hisz én voltam a leggyorsabb az osztályban hetedikben. Bármikor le tudtam hagyni a lányokat, de a fiúkat is. Kivéve 600 méteren.
Egyik ügyfelem téli hónapjai nagyon keservesek, mert ebben a periódusban üzleti tevékenységük lelassul.
Nemrégiben átnéztük és kiértékeltük a téli időszak pénzügyi előrejelzéseit, mely során világossá vált: súlyos nehézségekbe ütközik a beszállítók időbeni kifizetése.
Néhány hollywoodi híresség tiszteletére ünnepélyes lakomát rendeztek, amelyen egy sikeres producer az egyik filmgyár igazgatójának módos özvegye mellett foglalt helyet. Társalgásuk során a férfi röviden kitért keresztény meggyőződésére.
Asztalszomszédja elcsodálkozott, és némi éllel kérdezte meg:
– Valóban hisz abban, hogy létezik Isten?
A közismert „Imádkozz, remélj és ne aggódj” mellett a szent néhány kevésbé ismert mondása
A kötelesség mindennél, még szent dolgoknál is előbbre való.
Van, hogy az embernek úgy kell néznie, hogy ne lásson, és úgy kell látnia, hogy ne gondoljon rá.
Raniero Cantalamessa kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka pénteken reggel kilenc órakor kezdte meg első adventi szentbeszédét az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában, Ferenc pápa és közvetlen munkatársai jelenlétében.
Van egy igaz történet, ókori iratok és ikonok által is rögzített, miszerint Miklós püspök arcon ütötte az eretnek Ariust az Első Niceai Zsinaton (325), és tettét utólag maga Jézus hagyta jóvá.
Az „eretnek” kategória ma is hivatalos jogi kifejezése az Egyháznak, és azokra alkalmazható, akik tudatosan, nyilvánosan és kitartóan valamelyik dogma/hittétel ellen foglalnak állást. Nyilván nem érdemes mindenkit leeretnekezni, akiről azt gondoljuk, hogy nem ért egyet velünk, de kellő körültekintéssel a fogalom alkalmazható és hasznos.
„…azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.” (2Kor 12,9)
Ez is egy olyan nap volt. Zuhogó esőben vezettem a repülőtérig. Szürke volt az ég. Borús az egész nap. Én is az voltam. Nagyon. Egy csomó dolgot, ami az életben rám volt bízva, egyre inkább tehernek éreztem, mintsem áldásnak.
Isten lelke a béke lelke, és a legnagyobb szükségek idején, a fájdalom is eltölt nyugalommal, alázattal, bizakodással. Ez irgalmasságának ajándéka.
Soha nem láttam azelőtt. Magam sem tudom, miért szólítottam meg a pályaudvaron. Talán azért, mert – Köln felé indulva – még volt elég időm a vonat indulásáig.
Vagy inkább azért, mert vak volt, s láttam, hogy nem tudja, merre kell mennie a nagy tumultusban. Fehér botját ide-oda lengette a földön, nehogy valamibe belebotoljon, és lépése bizonytalan volt. Megkérdeztem hát, hogy hova akar menni? Azt válaszolta, hogy Mannheimba menne, de nem tudja, merre van a menetjegyiroda…