Az optimista rózsaszínűnek látja a jövőt, a pesszimista pedig mindent egyformán sötétnek. A próféták azonban sem nem optimisták, sem nem pesszimisták: meglátják a bálványozó ember tragédiáját, amely elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha továbbra is kitart tévútján, de látják az összeomlás utáni új világot is, amelyet Isten irgalma kínál fel az elesett embernek.
„Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (1Sám 16,7b)
Óvodáskorú legkisebb gyermekemnek volt egy jókora ezüstös mérőszalagja, amit mindig magánál hordott. Bármit adtam rá, arra valamiképpen rá kellett csíptetni, bele kellett akasztani a mérőszalagot. Kéznél kellett legyen a szerszám, hogy mindent meg lehessen mérni vele: játéktraktort, jégkrémet, gördeszkát.
Örörmmel töltött el, amikor rábukkantam Cseh Péter atya blogjára. Aktuális témákat is feszeget. A “selfie” működésének magyarázatát osztom meg először. A szerk.
Bevezetőül Reményik Sándor […] a Sziklák című verséből szeretnék idézni egy néhány sort:
„A kősziklákat mindig irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájuk sújt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull,
Számukra soha sincs “talán”, se”hátha”,
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófúvásos, sivatag nagy – télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindig irigyeltem.“
A liturgia kontextusában a rítus az Egyház hivatalos imájának rendjét jelenti, mely által a külső istentiszteleti formák, vagyis a megfelelő szövegek és cselekmények kötelezően le vannak rögzítve. A rítus tehát magában foglalja egy meghatározott kultusz kötelező formáit úgy, ahogyan azt egy részegyházban vagy egy rítuscsaládban ünneplik. A rítus nem maga a szent cselekmény, hanem mindazon gyakorlati normák és formulák összessége, melyek az egyes liturgikus funkciókat szabályozzák, és amelyeket azok végrehajtásánál figyelembe kell venni.
“Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1Kor 10,16-17)
Isten azért hagyja, hogy éhezzem, hogy rá gondoljak, hogy vágyakozzam utána. Az Eucharisztia vételére az a legalkalmasabb állapot, ha éhezem Istenre, ha szomjazom Jézus szeretetére, ha olyan intimitás után kívánkozom, amelyet ember nem képes megadni, csak Isten Lelke. Olyannyira öntudatlan és hálátlan életet élünk, hogy Istennek meg kell engednie, hogy mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán és víztelen sivatagon át vigyen az utunk, különben nem is vágyakoznánk utána.
Úrnapján az Oltáriszentséget ünnepeljük, a kenyérben és borban köztünk élő Úr Jézust, a valóságos Istent és valóságos embert. Hitünknek e nagy misztériumát és egyben nagy kincsét az egyházi év folyamán sokszor ünnepeljük, elsősorban Nagycsütörtökön, amikor Jézus rendelte az Oltáriszentséget, amikor az utolsó vacsorán így szólt a parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Azonkívül ünnepeljük minden szentmiseáldozatban, minden szentségimádásban, amikor hívő szeretettel vesszük Őt körül.
Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért.” Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj. (Mt 5,38-42)
Nekünk, vallásos, hívő embereknek is szólnak az olyan véres történetek, mint amelyet a mai Olvasmányban olvasunk, s arra figyelmeztetnek, hogy az isteni törvény legkisebb megszegése, a felebarát ellen elkövetett legcsekélyebb bűn is egy-egy lépés a gyilkosság felé.
Szombat délután van, intézed a háztartási ügyeket. Észreveszed, ahogy kimész az ajtón, hogy két ember jön az utcán. Mivel nem számítasz senki érkezésére, próbálsz úgy tenni, hogy ne lássanak. A két személy befordul a bejáródra. Szépen vannak öltözve, és ami később majd kiderül, meg vannak pakolva az Őrtorony Társaság kiadványaival, ami a Jehova tanúinak a szülőszervezete.
Az elmúlt 15-20 évben körülbelül tucatnyi mobiltelefonom volt. Szinte mindet azért kellett lecserélnem, mert tönkre mentek. Nem túl hosszú távra tervezték őket. Ehhez hasonlóan, a legtöbb számítógépes ismerősöm egyetért abban, hogy a három évnél régebbi gépek pillanatok alatt eléri a technikai öregkort.
Másrészt azonban, élő koncerteken zenészként rendszeresen használom 60 éves gitárerősítőmet, és a mai napig nagyon megbízhatónak tartom. Feleségemmel van olyan bútorunk, amit több mint 40 éve használunk, és nem is tervezünk lecserélni. Ezeket úgy készítették, hogy kiállják az idő próbáját.
A mai ünnep – SZENTHÁROMSÁG – mélységes és titokzatos igazsága egészen új ismeretet ad nekünk az Istenről: egy az Isten, de nem magányos. Egy édesanya tanítja imádkozni a kisfiát. Gyengéden odavezeti a gyerek kezét homlokához, melléhez, bal és jobb vállához, és fülébe súgja: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen”. És már próbálgatja is nagy ügyetlenül az apróság a keresztvetést, tágra nyílt szemét anyjára vetve, és ismétli gügyögve, egy kicsit bizonytalanul és meghatottan: „Az Atya, a Fiú…”.
Nem tudunk mindig különbséget tenni jó és rossz között. Sokszor jónak tartjuk a rosszat és rossznak a jót, még ha
“Szintén hallottátok, hogy azt mondták a régieknek: ,,Ne esküdj hamisan, hanem add meg az Úrnak, amire esküdtél!” Én viszont azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten trónja, se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy király városa. A fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.” (Mt 5,33-37)
Miután Illés rádobta Elizeusra prófétai köpenyét, senki nem várhatja el Elizeustól, hogy továbbra is ott maradjon szántani. Ennél sokkal fontosabb dolga van: keresni és hirdetni az Igazságot.
Drága szeretteim:
Az Úr csodálatos nevében köszöntelek titeket. Mostanában a 142. és a 143. zsoltáron elmélkedem. Javaslom, szánj időt a két zsoltár elolvasására, hogy felbátorítsd vele a hitedet. Az érdekelt, hogy min mehetett keresztül Dávid, amikor ezt mondta:
„Amikor szellemem elcsügged bennem, Te ismered az ösvényemet.” (Zsoltárok 142,4)