Az eucharisztia mint áldozat

A szentmise valóságos áldozat

Az áldozatra szükség van

„Minden vallás – mondja Boldog Bellarmin – volt légyen az igaz vagy hamis, minden helyen és minden időben áldozatokat alkalmazott istentiszteletül. Nem lehet ezt másképp magyarázni, mint, hogy ez a természeti világosságból és ösztönből származik s ama legelső igazságok közé tartozik, amelyeket Isten természetünkbe ojtott.” És a Szentírás s világtörténelem nagyon igazolják a tudós és szent bíboros bölcs igéjét.

Az ember belső szükségérzetének hódolva mindig s mindenütt keresi a módját, hogy az imádás, dicséret s hála adóját Teremtője iránt lerója, tőle további jótéteményeket eszközöljön ki s mióta bűnbe esett, a haragvó Istenséget megengesztelje. Ezt a módot pedig ösztönszerűleg az áldozatban keresi és találja. Ajándékba viszi Istennek, áldozatul mutatja be, ami legszebbje, legtisztábbja, legbecsesebbje csak van. Főképp oly dolgokat választ, amelyek hozzá legközelebb állnak s így őt – felfogása szerint – legalkalmasabban helyettesíthetik. Odaviszi Istennek eledelét, ami, ha nem is ember, de a megevés által némileg azzá válik. Ráteszik kezeiket az áldozat bemutatói a felajánlott dolgokra, megterhelik azokat az emberiség bűneivel, mondhatnók, átöntik beléjük az emberiség bűneit, azért megátkozzák s ünnepélyes szertartások között lehetőleg megsemmisítik.

A népek minden egyébben különböznek, de ebben egyetértenek: az áldozat náluk a vallás legfőbb cselekvénye. De nem elégszenek meg, hogy ajándékaikat egyszerűen csak felajánlják, az oltárokon többnyire vérnek kell ömölnie, mert mint Szent Pál is hangoztatja: „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9,22). „Általános, mindenütt elfogadott vélemény volt – jegyzi meg Bryant – hogy a bűnbocsánatot csakis vérontással lehet megnyerni.” Maga a Szentírás adja meg ehhez a kulcsot, magyarázatot: „a vérben az élet és azért adtam azt nektek, hogy az oltáron azzal tisztítsátok meg lelketeket és a vér a lélek megengesztelésére legyen” (Lev 17,11). A régi pogányság is tudta, érezte ezt. Oltárait vérrel borítja, vérrel jelöli meg homlokát, azzal keni meg háza ajtaját. Voltak, kik az oltár alá gödröt ástak, hogy abba bele állva az áldozati vér rájuk csurogjon s megtisztuljanak. Odahívogatták a megholtak siránkozó árnyait is, hogy megenyhüljenek. Eljöttek azok s pedig Homeros szerint némelykor oly sokan, hogy az élőket szorongatták s karddal kellett szétkergetni őket. Sőt eljöttek az istenek és megenyhültek s ilyenkor mindent meg lehetett nyerni tőlük. Napnál világosabb tehát, hogy a természet maga szinte kényszeríti az embert, hogy áldozattal engesztelje Istent s igyekezzék kegyeibe férkőzni. Isten maga az Ószövetségben az áldozatokat – s pedig a véreseket is – nemcsak eltűrte, hanem parancsolta. Sőt, az egész törvény mondhatnók csupa vér. Ez szentel, véd, tisztít meg mindent. Maga a főpap, bár évenkint csak egyszer meri átlépni a szentek szentjének küszöbét, csak az áldozat vérével megy oda s mintegy ezzel védekezve meri Jahvét megközelíteni.

Ámde ölhették az áldozati állatokat halomra, az ég nem nyújtott békejobbot a földnek. A druidák (pogány papnők) hirdetik: „Hacsak vétkes fajunk szennyét embervér nem mossa le, az istenek haragja el nem csitul soha”. Érezték ezt valahogyan a zsidók is, hiszen maga Isten Ábrahámtól egyetlen fia feláldozását kérte, hogy engedelmességét próbára tegye, de meg hogy Krisztus áldozatát jelképezze.

A pogány népek azonban majdnem kivétel nélkül áldozatul estek ennek a kísértésnek. A kiengesztelődés utáni vágy Istentől éppen nem szándékolt téves utakra terelte őket. Maga a Szentírás beszéli, hogy a moabiták királya, midőn a zsidók ellenséges seregei szorongatták, tulajdon fiát mutatta be áldozatul (2Kir 3,27). A főníciaiak is gyermekeiket dobálták a bikafejű Moloch-istennek tüzes karjaiba. A mexikóiaknál évente 20.000-re ment az emberáldozatok száma. Megnyitották ezeknek még eleven keblét s kitépett szívük vérét isteneik ajkára facsarták.

A keresztáldozat

Végre Isten megkönyörült az engesztelés, bocsánat után epedő, vergődő emberiségen. Elküldötte az istenemberi dicső áldozatot, akinek keresztfán kiontott vére meghozta a békét. Jézus Krisztus véres áldozatával teljes elégtételt adott a bűnért, minden idők bűnéért és megnyitotta minden kegyelem forrását az egész emberiség számára. A kereszthalál a legfönségesebb s legteljesebb imádó, hálaadó, engesztelő s könyörgő áldozat, amelyet teremtmény Teremtőjének nyújthat, amellyel Isten igényeit – az ő jóvoltából – nemcsak kielégíthettük, hanem szinte felülmúltuk.

Az eucharisztikus áldozat

És mégis, habár Isten a keresztáldozattal teljesen ki van elégítve, de nem így a mi szükségletünk. És ugyan miért? Mert megmaradt bennünk továbbra is a vágy, az ösztön Istennek áldozatot mutatni be. Továbbra is szükségét érezzük annak, hogy Istent állandóan megismétlődő áldozatokkal imádjuk, kérjük, engeszteljük, neki a vett jókért hálálkodjunk. A kereszténységnek is kell istentisztelettel bírnia s pedig méltóval ahhoz az új szövetséghez, amelybe Istennel Jézus Krisztus által léptünk. Az isteni tökéletes vallás, amelyet Krisztus alapított, csak isteni, tökéletes áldozattal róhatja le köteles tiszteletadóját a Magasságbelivel szemben.

A kereszthalál, úgy, ahogy az végbement, erre a célra nem alkalmas. Nem lehet azt mindig s mindenütt bemutatni, de egyébként is szentségtörés volna, annak véres megújítására gondolni, Krisztust újra meg újra megfeszíteni.

Hogy tehát a kereszténységnek meg legyen a maga sajátos és pedig végtelen fenséges és tökéletes áldozata, Isten valóban csodálatos bölcsességgel gondoskodott a keresztáldozat állandó vértelen megismétléséről. Ez az eucharisztikus áldozat, a szentmise.

A keresztáldozat s a szentmise viszonya

A szentmise bizonyos szempontból a keresztáldozattal azonos. Mindakettőben Krisztus a pap s a bemutatott áldozat. Más szempontból eltérnek egymástól, mert a feláldozás módja lényegesen különbözik. A kereszt áldozata véres, borzalmas, a szentmise kedves, vonzó, pompás, ünnepélyes.

Bár az eucharisztikus áldozat is magábanvéve tökéletes, befejezett áldozat, de mégis szerves összefüggésben marad a keresztáldozattal, amelyet nemcsak emlékünkbe idéz, hanem titokzatosan megújít, szinte megsokszoroz.

Érték s fenség dolgában a kereszt s a szentmiseáldozat egyenrangúak, mert mint a közlekedő edények egyet alkotnak. Az eucharisztikus áldozat, ahányszor csak bemutatják, mindannyiszor kimeríti a keresztáldozat kincseit, anélkül mégis, hogy azokat legkevésbé is fogyasztaná, mert hiszen végtelenek.

A szentmise áldozati jellegének bizonyságai

A szentmise áldozati jellegét, melyet a protestantizmus[1] tagad, az Írás és hagyomány legvilágosabban igazolja. A belőlük merített érvekre csak röviden reámutatunk.

Melkizedek, az igazság, a béke királya, a titokzatos pap az ő kenyér- s bor áldozatával megkapóan jelképezi már az eucharisztikus áldozatot. Ezért nevezi Krisztust Dávid király s az ő nyomán Szent Pál „papnak mindörökké Melkizedek rendje szerint” (vö. Ter 14,18.19; Zsolt 109,4; Zsid 7,17). Ha a szentmise nem volna valóságos áldozat, ennek az összehasonlításnak, mellyel a Szentlélek Krisztust Melchizedekkel viszonyba hozza, semmi értelme sem volna.

Malachias próféta megjövendöli, hogy az Úr a tökéletlen, önzés által beszennyezett áldozatok helyébe új, szíve szerinti áldozatot fog alapítani: „Mert napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között és minden helyen áldozni fognak, és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek” (Mal 1,11). Ha ezeket az igéket a szentmiséről szóló katolikus tannal elfogulatlanul összevetjük, világosan látjuk, hogy a próféta másról, mint az eucharisztikus áldozatról nem is beszélhet. Mert mi is volna más ez az egész világon bemutatott, Istent végtelenül megdicsőítő tiszta (eledel) áldozat?

Krisztus Urunk is az utolsó vacsorán nyilván kijelenti, hogy az Eucharisztiában áldozatot mutat be s Egyháza számára áldozatról gondoskodik. „Ez az én testem – úgy mond –, mely érettetek adatik.” (Lk 22,19) „Ez az én vérem, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Világosan kifejezte ezzel az Úr, hogy testét s vérét nemcsak mint ételt s italt, hanem mint áldozati ajándékot adja, mert egyébként szavait: „mely érettetek adatik” s „mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” helyesen s okosan értelmezni nem lehet.

De így fogta fel a dolgot az egész kereszténység is. Az apostoloktól kezdve egészen a protestantizmusig a szentmisében mindenki áldozatot látott.

Szent András apostol – a hagyomány szerint – vértanú halála előtt Egeas helytartó előtt így nyilatkozik: „Én a mindenható Istennek, ki egyedül igaz Isten, naponkint áldozok, nem ugyan az ökrök húsát vagy a bakok vérét, hanem szeplőtelen Bárányt az oltáron, kinek testével bár az egész hívő nép táplálkozik, mégis a Bárány, melyet feláldozok, egész és eleven marad”. Szent Jusztin (a második században) a római császárhoz intézett védőiratában a szentmisének oly leírását adja, amely a mi felfogásunkkal, hitünkkel teljesen egyező.

Szent Lucián, a börtönben oltár nem lévén, a földön fekve a saját vértanúi keble felett konszekrálja a kenyeret s bort, s azután magához véve az Urat, fogolytársait is megáldoztatja.

Hogy pedig a szent Atyák, az Egyház közhitének ezek a tanúi s szócsövei a szentmisét mindig áldozatnak tartották, bizonyítsa helyettünk dr. Grabe protestáns tudós, oxfordi tanár, aki egyik munkájában a következő vallomást teszi: „Kétségkívüli, hogy Ireneus s mindazok az atyák, kiknek iratait még bírjuk, úgy azok, kik az apostoloknak voltak kortársai, mint azok, kik közvetlenül az apostolok után következtek, az Oltáriszentséget újszövetség áldozatának tekintették. És valóban, hogy e tan és gyakorlat nem talán csak egyes egyházakban vagy egyes tanítóknál, hanem mint az apostoloktól s Krisztustól áthagyományozott, az egész egyházban megvolt, Ireneus világos szavakkal bizonyítja, miként már előtte Szent Jusztin vértanú, valamint Szent Ignác, Tertullián, Szent Cyprián és mások”. Grabe tiszteletreméltó módon elfogulatlan nyilatkozatát így zárja: „bár csak azok a szent liturgiai formák vagy szertartások, melyek mellett az áldozatot Istennek bemutatják, nálunk anglikánoknál is behozatnának, hogy így az isteni Fölségnek, az öt megillető legfőbb tisztelet megadatnék” (vö. Gousset, Dogmat. n. 818.)

Strafford angol grófnő nagy vonzalommal viselkedett a katolikus. Egyház iránt. De, hogy a protestáns vallásból abba térjen, még két akadálya volt: az Egyház tana a szentmiséről s a tisztítótűzről. Fénelon püspökhöz fordult ezért tanácsért. Ez ahelyett, hogy a dolgok magyarázatába bocsátkozott volna, a grófnénak csupán ezt az ajánlatot tette: „Grófnő, ön ismeri a londoni anglikán püspököt s nagy bizalommal van hozzá. Írjon neki csak ennyit: Fénelon püspök azt mondja, ha a londoni püspök be tudja bizonyítani, hogy Szent Ágoston nem misézett s nem imádkozott a megholtakért, akkor ő maga is a protestáns vallásra tér”. A grófné követte ezt az utasítást, ámde az angol egyházfő mit sem felelt neki. Csak a levél átadójának annyit mondott: „A grófnő, úgy látszik, ragályos légkörbe jutott, amely eltántorította. Amit én írhatnék a grófnőnek, a bajt valószínűleg nem gyógyítaná meg”.

A szentmisére vonatkozó katolikus tant a tridenti szent zsinat tisztán s világosan kifejtette s hivatalosan kijelentette: „Ha valaki állítaná, hogy a misében nem mutatunk be Istennek igazi s tulajdonképpeni áldozatot vagy hogy áldozni nem egyéb, mint Krisztust tápláléknak nyújtani, legyen az Egyházból kizárva”. (Sess. XXII. 1. k.)

A szentmise lényege

Ha tehát a szentmise valóságos áldozat, méltán kérdjük, hogy mennyiben az s mi egyáltalán a lényege. Rövid fejtegetésünk több erkölcstani kérdést is meg fog világítani.

Az áldozatot rendesen így szokták meghatározni: valamely, az illetékes felsőbbség által megállapított érzékelhető tárgynak felajánlása, ennek a tárgynak valóságos vagy ezzel egyértékű erkölcsi megsemmisítése által, hogy ily módon Istennek felségjogát elismerjük s őt bűneinkért engeszteljük.

Könnyen megállapíthatjuk, hogy ez a meghatározás a szentmisére teljesen ráillik.

a) A szentmisét a legilletékesebb hatalom, Jézus Krisztus, a világ királya, megváltója s főpapja rendelte, kijelentve „ezt cselekedjetek az én emlékezetemre”.

b) Megvan az érzékelhető tárgy is: a kenyér s bor, amelyek alatt Urunk teste s vére rejtezik.

c) Az összes hittudósok megegyeznek abban, hogy a szentmisében megvan a felajánlott áldozati tárgynak, ajándéknak fizikai vagy erkölcsi megsemmisítése is, amely által Isten feltétlen halalmát s felségjogát felettünk elismerjük s megvalljuk.

Ámde, miben áll ez a fizikai, illetőleg morális megsemmisítés? A hivatalos Egyház ebben nem nyilatkozott s így a katolikus hittudósok szabadon vitathatják. Szebbnél-szebb hipotéziseket gondoltak ki, amelyeket a szónokok s elmélkedő lelkek haszonnal kiaknázhatnak, de a teljes igazságot többnyire alig fedik. Mi annak a véleménynek ítéljük a pálmát, mely a protestantizmus előtt szinte általános volt s amelyet Cajetanus, Salmeron, Bossuet, Gotti, Conninck s más jeles hittudósok, napjainkban Billot bíboros vallanak.

Mi az említettekkel együtt azt hisszük, hogy a szentmisében az áldozatot az Úr testének s vérének a szentségi színek által történő szétválasztása hajtja végre, amit a konszekráció eszközöl. Ez Krisztus Urunkat külső tekintetre valóban a halál állapotába helyezi s mintegy megsemmisíti.

Mert ne feledjük, hogy a kenyér színe alatt Krisztus teste van jelen, a bor színe alatt pedig a vére és nem megfordítva is. Krisztus jelenléte ugyan mindkét szín alatt azonos, de nem a jelenlét módja. A kenyér szín alá csak a test vonja valami titokzatos módon az egész Krisztust, a bor színe alá pedig csak vére. Ilyképpen Krisztus Urunk misztikus halála nemcsak éppen emlékünkbe van idézve, hanem titokzatos módon meg is van ismételve.

Ez a vélemény azért tetszik nekünk s azért véljük, a magunk részéről egyedül helyesnek, mert míg egyrészt a szentmisét befejezett, önálló áldozatnak mutatja be, másrészt szoros, szerves összefüggését a kereszthalállal igazolja.

Megmagyarázza továbbá azt, hogy miért lehet s szabad csupán a két színnel misézni s miért kell mind a két színnek egyszerre az oltáron lenni.

Végül ez a maximuma annak a megsemmisítésnek, amelyet Urunkon az ő dicsőséges állapotában fenségének minden sérelme, minden megalázása nélkül végre lehet hajtani.

A többi vélemények követői, mint Suarez, Vasquez, Lessius, Lugo, Franzellin, Cienfuegos stb., nálunk Mihályfi, szerény nézetünk szerint, részint túlságos csekély jelentőséget tulajdonítanak a kettős színnek s abban csupán külső, látszólagos, mondhatnék halmazállapoti különbséget látnak, részint pedig az isteni áldozat oly „lerombolását”, megsemmisítését keresik, mely Jézus Krisztus dicsőült állapotával megférhetetlen s az áldozat bemutatóira szinte méltatlan.[2] Ki merne misézni, ha ezzel Urunk dicsőségéből bármit is elvonna, őt valamiféle megalázott állapotba helyezné? Ellenkezőleg, mi meg vagyunk győződve, hogy Krisztus szentségi állapota, a létezésnek ez a titokzatos, de nagyszerű módja, számára újabb dicsőséget jelent, mint az isteni mindenhatóságnak, jóságnak, szeretetnek s bölcsességnek bámulatos kinyilatkoztatása.

Eszerint tehát a szentmise lényege – s pedig kizárólag – a kettős átváltoztatásban (konszekrációban) van. Minthogy pedig Krisztus, az isteni áldozatot étel s ital alakjában mutatja be, azért az ő rendelése alapján a pap áldozása is a szentmise kiegészítő részének tekintendő. A misézőnek tehát a saját áldozatából feltétlenül részesednie kell s nem volna szabad a szent ostyát egy más misében konszekrálttal felcserélnie. Erre kötelezi őt az isteni parancs: „Vegyétek és egyétek;… ezt cselekedjetek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24).

[1] Luther, ki maga annyiszor misézett, a szentmisét eleinte megtartotta, később „az ördög tanácsára” – mint maga vallja – elvetette. Istentelennek s a kereszthalálra sérelmesnek állítja. Kálvin mint olyat, mely sok visszaélésre ad alkalmat, ugyancsak elveti. VI. Eduárd alatt az anglikánok istenkáromlásnak s veszedelmes népcsalásnak nevezik (XXXI. artikulus).

[2] Vö. De la Taille S. J.: Mysterium fidei. 306. l. Ez a nagyszerű, monumentális latin nyelvű illusztrált tudományos munka 664 folió oldalon az Eucharisztiát tárgyalja. Megjelent Beauchesnenél Párizsban, 1924. II‑ik kiadásban.

Létrehozva 2015. augusztus 11.