Kedves Nővéreim és Fivéreim az Úr Jézus Krisztusban ! Ha az önátadott élet gondolatkörét tovább göngyölítjük, – mert ennél a témánál táboroztunk egy hónapig, – akkor ezt képileg úgy ábrázolhatnánk, mintha meggyötört homlokunkat Jézus két tenyerébe hajtanánk, s benne azt megnyugtatnánk.
A hit Isten adománya és nem valami pusztán belôlünk való, mellyel tetszésünk szerint bánhatunk. Teljesen különbözik az ész meggyôzôdésétôl, ámbár nyomon követi. … A hit nem pusztán az értelem meggyôzôdése, hanem szilárd elismerés, világos bizonyosság, nagyobb, mint valami más bizonyosság; a lélekben jött létre Isten kegyelmével és csakis általa. Amint tehát meggyôzôdhetnek az emberek valamirôl és mégsem cselekednek meggyôzôdésük szerint, ugyanúgy meggyôzôdhetnek valamirôl anélkül, hogy meggyôzôdésük szerint higgyenek …
Kérdés:
Miért van az, hogy valaki, aki a földi életben bűnt követ el, örök kárhozattal fizet érte? Hogyan egyeztethető ez össze Isten szeretetével?
Barsi Balázs atya válasza:
Egyetlen bűn sincs, amiért Isten kárhozattal büntetne. Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni.
Mintha az Egyház amolyan gondolkodásgátlóként működne a hithű katolikusok számára. Mi igaz ebből?
Az Eucharisztia többféle vételét különböztethetjük meg. Valóságosan áldozik az, aki Urunkat a szentségi szín alatt megeszi, magába fogadja; lelkileg áldozik, aki a szentáldozást csupán forró szeretettel kívánja. Ez az utóbbi is igen üdvös és ajánlatos, de a valóságos áldozással alig mérhető össze. Az Üdvözítő, hogy a valóságos és a lelki áldozás közötti különbséget feltüntesse, egyik szentjének adott látomásban az előbbit arany, az utóbbit ezüst kehellyel jelképezte.
Az egyetlen kérdés, amit az azonos neműek „házasságával” kapcsolatban érdemes feltenni, az, hogy vajon érdekelne-e bárkit is a baloldalon ez a harc, ha nem egy újabb civilizációs intézmény ledózerolásáról lenne szó.
Az azonos neműek „házassága” nem arról szól, hogy a férfiak házasodhassanak férfiakkal, a nők pedig nőkkel, hanem a férfiak és a nők közti házasság lerombolásáról. Olyan dolog ez, amit az idősebb nemzedék tagjai közül sokan még értenek, de a fiatalabbaknak, akik számára a házasság intézménye már alig létezik, nemigen tudnak átadni.
„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11,1)
Lecsapott a valóság, hogy odafigyeljek rá. Két órával azelőtt indultam el egy bátorító keresztény konferenciáról. Tele voltam reménnyel, Jézus szeretetével, világosan láttam életem irányát, és készen álltam rá, hogy bátran továbbinduljak. Legalábbis így gondoltam.
Az autó hangszóróiból egyenesen a szívembe áramlott a vidám dicsőítő zene, és én lelkesen énekeltem a dalokat. Majd hirtelen abbahagytam.
Az Eucharisztia alakját az Úr Jézusnak az utolsó vacsorán használt igéi alkotják.
Az Egyház a konszekráció (Úrfelmutatás) előtt elmondatja az utolsó vacsora történetét, amelynek folyamán a miséző pap a kezében tartott s esetleg a kiterített vászonkendőn (korporálén) előtte fekvő ostya fölé hajolva Krisztus nevében, személyében s hatalmával kijelenti:
Mert ez az én testem.
A florenci szent zsinat tanítja, hogy az Eucharisztia anyaga a búzakenyér s a szőlőtőn termett bor. Krisztus ugyanis ezt használta az utolsó vacsorán.
A kenyér (ostya) tehát szükségképpen búzalisztből s vízből készüljön minden tej, bor, só vagy festőanyag (cinóber) vegyítése nélkül s egészen meg legyen sütve. Ellenkező esetben – ha ezek a kellékek nincsenek meg – az anyag tilos, sőt lényeges változtatás esetén érvénytelen. (Pl. a kalács, sütemény stb.) Az Egyház előírása s a kellő tisztelet továbbá megköveteli, hogy az ostya friss, ép, tiszta s kerekded legyen.
Írtam itt már egy rövidebbet a vasárnapi zárvatartásról. Írt erről Mike Károly is egy kiválót. Most írtam erről egy hosszabbat elemzőset, tudományoskodóbbat. Íme.
Az első lépés, hogy összeházasodom A-val, mert szép, okos, jó vele, örömömet találom benne.
A második lépés, hogy ezzel együtt lemondok mindenki másról, hogy elutasítok minden most és ezután felmerülő egyéb lehetőséget. Az első lépés önmagában nem elég.
Tavasszal a mandulafák virágoztak és jó termést ígértek San Giovanni Rotondóban, néhány nappal később azonban hernyók érkeztek, és felfalták a virágokat.
A gazdák a mandulatermésből éltek egész éven át, így kétségbeesetten próbálták megállítani a hernyók pusztítását. Miután egyedül nem boldogultak, Pio atya segítségét kérték. Ő megnézte a fákat a zárda ablakából, és úgy döntött, hogy megáldja azokat. Ünnepi ruhába öltözött, és imádkozni kezdett.
János apostol által írt Jelenések könyve elég drasztikusan fogalmaz: „De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál”. (Jel 21,8).
Ma, amikor az örmény genocídium kezdetének 100 éves évfordulójára emlékezik a Világ, és emlékezünk mi is, felrémlenek bennünk mindazon szörnyűségek, amelyek a 20. században a Kárpát medencében és környékén történt.
Isten az Eucharisztiának két fontos szerepet szánt Egyházában. Azt akarta, hogy a lelki élet tápláléka legyen s szolgáljon áldozatul, mint legfelségesebb istentisztelet, aminőt csak teremtmény Teremtőjének bemutathat.
A jelen fejezetben az Eucharisztiáról mint lelkünk táplálékáról beszélünk. Mint ilyen foglal helyet a Krisztus Urunktól rendelt hét szentség között.