Az egyházi év
„Micsoda mérhetetlen költői kincset birtokol, micsoda átláthatatlan teret nyújt a művészetek számára az Egyház!” Ezt írta Karl-Joris Huysmans (1848-1907) francia irodalmár „En route” című önéletrajzi regényében (1895). Nem utolsósorban a liturgia szépségével való találkozásakor talált vissza a katolikus hithez, úgy, ahogyan a bencés nővérek ünnepelték azt a párizsi Rue Monsieur-on lévő kolostori kápolnájukban.
Hogy neki magának mit jelentett az egyházi év, azt a regény egyik jelenete kapcsán írja le, ahol a főhős szemei előtt ugyanabban a kápolnában végigmegy az egyházi év az összes himnuszával, szekvenciájával, zsoltárával és egyéb énekével, és mindezt Rekkeswith király értékes koronájával hasonlítja össze, amelyet a párizsi Musée de Clunyban őriznek: „Vajon az egyházi évet is nem díszítik-e hasonlóképpen kristályok és valódi drágakövek, melyeket bámulatos énekeiben, lángoló himnuszaiban valamint ájtatosságainak és vesparásainak aranyában ismerünk fel!?
„Áldjad, én lelkem, az Urat! Válogatás a katolikus karizmatikus megújulás dalaiból.” – áll a közismert „Sárga könyv” borítóján. A gitáros misék gyökereit kutatva sokszor futottam bele, hogy a történetek így kezdődtek: „Tudod, volt ez a karizmatikus megújulás…” …tudom? Mostanában jöttem rá, hogy nem, nem tudom. De hasznosnak tartom, hogy amikor Istent szolgáljuk, azt ne „a levegőbe” tegyük, hanem ismerjük azokat, akik előttünk jártak, és tudjuk, hogy honnan kaptuk a szolgálatot. Szóval kicsit utánanéztem, és így született az alábbi írás, hogy (nagyon dióhéjban!) bemutassam azokat az eseményeket, amelyeknek köszönhetően ma gitáros miséken zenélhetünk. Nem vagyok azonban egyháztörténész vagy bármilyen szempontból szakértője a témának, így a hiányosságokat ne kérjétek rajtam számon. (De szólni szóljatok!)