Most olvasom a Napló utolsó oldalán, hogy az újság megemlékezést szervez a párizsi terrorcselekmények áldozataiért. A beharangozó cikk címe: Én is Charlie vagyok.Szeretném leszögezni, hogy a megemlékezéssel egyetértek, a brutális terrorcselekményeket én is mélyen elítélem, mai szentmisémet az áldozatokért és azok hozzátartozóiért ajánlom fel.
Valaha Írországból indult az a misszió, amelynek következtében Európa keresztény lett. A mostani hírek másról szólnak.
Egy „katolikus” pap (mert hát a szentségi jel letörölhetetlen) szentmisén kampányolt az azonos neműek házassága mellett a népszavazáson. A tetejében azt is közölte híveivel, hogy maga is homoszexuális. A hívek (állítólag) felállva tapsoltak. Úgy tudom, még nem függesztette fel az érsek.
Ó, most értem, hogy a tökéletes szeretet a mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngéiken, hogy
A jegyes.hu oldal számos olvasnivalót kínál a jegyesélet iránt érdeklődők számára. Egyik aloldaluk a katolikus házasság kánonjogi részleteiben ad eligazítást. Az írások elolvasása nem helyettesíti az esetést végző atyával történő részletes konzultációt, beleértver a szükséges kérdőívek és nyilatkozatok megtételét, stb. A szerk.
Az ember szabadon megválaszthatja milyen életállapotban kíván élni. Az esküvőn kimondott „igen” egy életre szól. Ezt sokszor elmondták, és jegyesoktatáson is elhangzik. De vajon belegondoltatok mit jelent ez? „Míg a halál el nem választ!” Embert próbáló feladat, bármennyire is szeretjük, elfogadjuk egymást. A házasságra való felkészülést komolyan kéne venni.
Három évvel ezelőtt került ki egy zöld doboz a Munkácsy Mihály utcai Irgalmasrendi Kórház kerítésére. Egy mindig nyitva lévő, postaládához hasonlító adományszekrényről van szó, ahová bárki bármikor betehet és kivehet élelmiszert. Az ötlet és a megvalósítás a pécsi Irgalmasrend papjának, Morvay Imre Pio atyának köszönhető, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a jó példa országszerte terjed.
„Van-e valaki, aki megveti e szerény kezdet napját?” (Zak 4,10a)
Napjaimat mosott ruhák fogják keretbe. Tiszta fehérnemű- és hajtogatni való pólókupacok, párosítatlan zoknicsomók, gyűrött nadrágok hegyei. Fejre állított kosarakkal volt tele a nappali padlója, mintha asztalkák volnának egy készülődő gyerekzsúrhoz. Ám nem igazán voltam zsúrhangulatban. Kortyolgattam önsajnálatom mély kútjából. Kimerült vagyok. A csüggedés hangja a szívemben elnyomja az igazságot, amit hiszek.
A keleten utazó zarándok a Jordán-folyó mentén délfelé haladva – kisebb tengernek is beváló – nagy tavat ér. Ez a csendes és mély víztömeg halottként terül el magas és kopár sziklapartjai között. Vidékén ember nem lakik, de még a néma halnak sincs benne semmi nyoma, pedig elég helyre találna benne.
A tó vize élvezhetetlenül keserűen fanyar s inkább szomjan pusztul minden élő lény, semhogy abból innék. Ha megízleled, mintha csak darázs csípte volna meg nyelvedet.
2014. október 20-án Drezdában 350 ember vonult az utcán, akik transzparenst tartottak magasba, amin ez állt: Pegida. Nem sokan tudták akkoriban, hogy kik és miért kiáltanak, hiszen Németországban kényes a társadalom a szólásszabadságra. Ugyanakkor van egy sokféleképpen feldolgozott 20. századi történelmük, amelynek kliséi meghatározóak a társadalmi csoportokhoz való viszonyulásra.
A két éven alatt elkészült filmet a világ sok országában bemutatták, 39 filmfesztiválon válogatták be a döntőbe és 29 alkalommal
„A szűz fogan és fiút szül, akit Immánuelnek fognak nevezni, ami azt jelenti, ’Velünk az Isten’”. (Mt 1,23)
Nyolchónapos kisbabám sírására ébredtem, aki így fejezte ki igényét tiszta pelenkára és tejecskére. Mire beértem a szobájába, sikerült teljesen felébrednem. Karácsony reggel volt. Mélyet sóhajtottam. Nagyon féltem ettől a naptól.
Az első karácsony férjem halála óta. Napjaim magányban és gyászban teltek. Tudtam, hogy az ünnep még rosszabb lesz, a egyedüllét érzése erősödni fog.
Exkluzív: Athanasius Schneider segédpüspök a családszinódusról
A következő interjú, amelyet Athanasius Schneider, a kazahsztáni Astana Legszentebb Szűz Máriáról nevezett érsekségének segédpüspöke Dr. Isabella Parowicznak adott, a lengyel Polonia Christiana c. folyóiratban jelent meg.
Az alábbi írás egy társblog szerkesztőjéhez érkezett, szerzője később hozzájárult a tanúságtétel közreadásához. Köszönjük. A szerk.
Nemrégen írtam arról a mindennapos tapasztalatomról, hogy Isten milyen csodálatosan vigyáz a kisgyerekekre. Egy újabb történetet szeretnék most veletek megosztani.
Néhány nappal az ünnepek előtt elkaptam egy szokásos bélrendszeri fertőzést, ami általában minden télen egyszer ágynak dönt. Mindig félek ettől, mivel kisgyerekeim vannak, nem engedhetem meg magamnak, hogy egész nap feküdjek, pedig ilyenkor alig tudok lábra állni, minden mozdulat nehezemre esik.
1. „Köszönök mindent, amit a családunkért teszel.”
Tudom, hogy keményen dolgozol. Még az is lehet, hogy úgy érzed, a te terhed millószor nehezem mint amit a feleséged visel. De ő is keményen dolgozik … és egy picike köszönöm csodákra képes.
Itt volt a karácsony, megajándékoztuk egymást, kicsi és nagy ajándékokkal.
Tavaly kamasz- ill. nagykorú fiam egy régi, remek terepjárót kaptak öcsémtől és sógornőmtől karácsonyra, felfoghatatlan ajándék volt. Minden szeretetük benne volt. A saját egyik autójukat adták oda, ez önmagában is nagy ajándék, értékét tekintve. Ráadásul hegyen lakunk és többször esett a hó, valóban jó hasznát vettük.