Hogyan értékelné jelenlegi munkakörülményeit? Ez a legjobb munka, amit valaha is végzett? Vagy megfelelő pillanatnyilag, de csak egy ugródeszka ahhoz, hogy a jövőben előre jusson a karrierjében? Aktívan keresi a jobb lehetőséget? Vagy olyan helyzetben van, ahol úgy érzi, megrekedt, és mindennapos kihívást jelent, hogy felkeljen az ágyból és megjelenjen a munkahelyén?
A Semmelweis Adventi találkozások sorozat szívet-lelket melengető előadása
Néha halljuk, hogy mennyire fontos, hogy olyan munkát találjunk, amit szeretünk. Ez talán egy kicsit túlértékelt, de fontos, hogy olyan dolgokat tegyünk, amelyek nem teszik tönkre az örömünket, az elégedettségérzetünket és az értelmünket. Lehet, hogy egész nap fizikai munkát végzünk, ami nem túl szórakoztató és fáradtan érünk haza, de tudjuk, hogy hasznos munkát végeztünk, ami már önmagában is jutalom lehet.
„Az emberi személy méltósága az Isten képmására és hasonlatosságára történt teremtésében gyökerezik; és az isteni boldogságra szóló meghívásban nyeri el beteljesedését.” (KEK, 1700)
Az abortusz védelmezői által gyakran felhozott érvek egyike, hogy egyes életek nem érdemlik meg az életet. A fizikai, anyagi vagy mentális körülmények érvénytelenítik az élethez való jogot, mondják. A nyomorúságos körülmények között élő embernek jobb lett volna, ha meg sem születik.
Az 1800-as évek közepén Henry David Thoreau esszéíró, költő és filozófus egy olyan kijelentést tett, amely sokunk számára ismerőssé vált: „Az emberek tömege csendes kétségbeesésben él”. Bővebben pedig így mondta: „Amit lemondásnak hívunk, az az igazi kétségbeesés. … Az öntudatlan kétségbeesés húzódik meg a játékaink és szórakozásaink mögött is.”
Ez nem épp a legfelemelőbb megfigyelés. De több mint 150 évvel később még mindig van benne igazság. Ez a ’csendes kétségbeesés’, amit ő említett, úgy tűnt, hogy néhány évvel ezelőtt, a világjárvány idején sok ember számára még élesebbé vált. A napi rutinok felborultak, az emberek elvesztették a munkájukat, a karantén és a zárlatok fokozták az elszigeteltség érzését. Amit mi ’normálisnak’ ismertünk, a feje tetejére állt.