(részlet a szerző Lelkiségek, mozgalmak, közössége, utak c. írásából)

A katolikus lelkiségi mozgalmakról, különösen a II. vatikáni zsinattól kezdve, egyre erősödő hangok, vélekedések fogalmazódtak meg az egyházban. II. János Pál pápa a zsinati tavasz gyümölcsének nevezi őket. Az 1985. évi püspöki szinódus pedig záródokumentumában ezt rögzíti: „Az apostoli mozgalmak és az új lelkiségi mozgalmak, ha az Egyházzal teljes közösségben maradnak, a jövő igen nagy reménységeivé válhatnak.” Néhány pap és főpap véleménye szerint viszont az lenne a legjobb, ha az egyház szervezetével azonosulva visszatérnének a plébániai életbe, oda integrálódva hasznosítanák magukat anélkül, hogy saját identitásukat hangsúlyoznák.

Eme különféle vélekedések között élnek és alkotnak a katolikus lelkiségi mozgalmak. Miképpen álljunk meglétükhöz, hogyan tekintsünk rájuk: velük vagy nélkülük? Jelenlétük erõteljesen meghatározza egyházunk jelenét és várhatóan egyre inkább a jövőjét.

VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása a bázisközösségekre vonatkozó kritériumokat (EN 58) a következőkben rögzíti:

„– Ha Isten szavában keresik az eligazítást, nem pedig szélsőséges politikai eszmékben, vagy divatáramlatokban, amelyek mindig szívesen ki fogják használni rendkívüli emberi hatásukat;

– Ha elkerülik az állandó kísértést, hogy rendszeresen kontesztáljanak, vagyis ha felhagynak a minden ellen tiltakozó epés kritikával, amelyet azzal akarnak igazolni, hogy őszinteség és segítőkészség vezeti õket;

– Ha hűségesen ragaszkodnak helyi egyházukhoz, amelyhez tartoznak, és az egyetemes Egyházhoz. Csak így kerülhetik el a nagyon is erősen fennálló veszélyt, hogy teljesen elkülönülnek, és azután azt képzelik, hogy ők Krisztus igazi Egyháza, és anatémát mondanak a többiekre;

– Ha megőrzik az őszinte közösséget püspökeikkel, akiket az Úr állított Egyháza élére, és az egyházi Tanítóhivatallal, amelyet a Szentlélek a püspökökre bízott;

– Ha nem tekintik magukat az evangélium kizárólagos címzettjének vagy hordozójának – sõt esetleg magának az evangélium egyetlen birtokosának! –, hanem tudatában vannak, hogy az Egyház sokkal nagyobb és sokkal változatosabb, és sok egyéb módon is testet ölthet, mint éppen az ő közösségükön belül;

– Ha egyre inkább fokozódik felelősségtudatuk, buzgóságuk, kötelezettségvállalásuk, missziós szellemük;

– Ha minden vonatkozásban »egyetemesek«, és nem szektásan beszűkültek.

Nem könnyű feltételek, de ha ezek megvannak, a bázisközösségek betölthetik alapvető hivatásukat: különleges talajai lehetnek az evangéliumi üzeneten alapuló evangelizációnak, és õk maguk is az evangélium hirdetőivé válnak.”

Felidézését azért tartom fontosnak, mert minden mozgalom, út, katolikus társulás stb. – amelyekrõl tehát e cikk szól – jól teszi, ha megvizsgálja időnként magát a fent rögzítettek szerint, s szembesül e kritériumrendszerrel. Életbevágóan fontos ugyanis, ha úgy tetszik, eminens érdeke, hogy egységben legyen a Krisztus alapította egyházzal, s kapcsolódjon hozzá, mint szőlővessző a szőlőtőhöz. Csak így hozhat jó gyümölcsöt.

(Forrás: tavlatok.hu)

Létrehozva 2011. december 4.