„Ha azt mondom: ’A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz’, neked még a sötétség sem sötét, fénylik az éjszaka, mint a nappal, mert fény és sötétség közt neked nincs különbség.” (Zsolt 139,11-12)

Minden rendben. Nincs mitől félnem. Nincsenek szörnyek a szekrényben.

Ezeket mondogattam éjszaka az ágyban, hétéves kis szívem kalapált, képzeletem vadul szárnyalt a sötétben. Néha segített, hogy ezeket ismételgettem magamnak. Máskor meg? A sötétség lebénított, rettegéssel töltött el, míg el nem aludtam a kimerültségtől.

Felnőttként ma már nem félek a szekrényben lévő szörnyektől. Hál’ Istennek többnyire jól alszom. De a sötétség még mindig megtalálja az utat az életembe.

Gyermekkoromtól ismerem a szorongást, a depressziót. Egész életemben harcoltam vele, és ennek még nincs vége.

Sokszor megtörtént, hogy nem akartam Istenhez fordulni, mert szégyelltem, hogy félek, hogy lehangoltnak, kimerültnek érzem magam. Meg akartam „tisztulni”, mielőtt behívom Istent az életembe. Azt hittem, rendet kell raknom magamban, mielőtt Istenhez fordulok segítségért, ezért megpróbáltam zűrös érzéseimet, zavarba ejtő félelmeimet félresöpörni, elrejteni, hogy senki se lássa.

De már tudom, hogy mielőtt felhívom egy barátnőmet vagy próbálom meggyőzni magam, hogy nem is érzem azt, amit érzek, be kell hívnom Istent a bennem lévő zűrzavarba. Nehéz. Megalázó. Mégis, Ő újra meg újra válaszol.

Válasza többnyire nem valami nagy dolog. Nem hallottam még égő csipkebokorban beszélni, nem csapott le rám villámként a boldogság. De meg szokott mutatkozni egy-egy barátban, tanácsadóban, orvosban, vagy valamilyen körülményben, mely jelenlétét jelzi.

Amikor keresem az Urat, a depresszió nem föltétlen emelkedik fel rólam, de megváltozik. Jelenlétének világosságában a szégyen elillan. Kezdem felfogni Isten irántam való szeretetének mélységét. Nem mintha lenne mit felajánlanom érte, hanem mert Ő adja nagylelkűen. Megtanulom, hogy egész összevissza önmagamat elé vihetem. És amikor szólítom,

Ő átlépve a zűrzavaron, felemel, és kegyelme karjaiba vesz.

Szeretem életem könnyebb időszakait, határtalan örömöt és szabadságot élek meg olyankor. Mégis, a küzdelem sötétjében tapasztalom meg Isten türelmes, soha meg nem ingó kegyelmét. Hálás vagyok ezért. Velem van az árnyak között. Együttérző, törődő szavakat suttog a sötétben, még ha én csak zűrzavaros érzésekkel tudok is válaszolni rájuk.

Megtanultam, hogy lelkemnek nem a szenvedés megszűnésére van leginkább szüksége, hanem Jézus Krisztus jelenlétére a szenvedésemben. És ez a jelenlét mindig ott van. Neked is, ha hiszel Benne. 

Mind megtapasztaltuk, hogy vannak nehéz helyzetek, amikből nem könnyű kijutni. Első reakciónk talán a mielőbbi menekülés. Vagy az, hogy nem veszünk tudomást róla. Vagy magunktól próbálunk rendet rakni. A pánik és a szégyen elfeledteti, hogy nem vagyunk egyedül a sötétben.

Elfelejtjük, amit a 139. zsoltár mond, hogy Jézusnak „még a sötétség sem sötét, fénylik az éjszaka, mint a nappal” (Zsolt 139, 11b-12a). Ő ott van velünk. Csak maradjunk csendben elég hosszan ahhoz, hogy felismerjük jelenlétét ott, ahol mi nem szeretnénk lenni.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. április 18.