VIII

A latin rítusú egyház ma sok szempontból tanulhatna a keleti egyházaktól, hogyan kell kezelni az eucharisztikus Krisztust a szentáldozás kiosztása alatt. Legyen most elég felidézni csak egyet a számtalan csodaszép tanúságból:

„A Szent a paténán és a kehelyben fenségben és méltóságban ünnepi körmenetben kivonul, papoktól és diakónusoktól kisérve. Angyaloknak és a Lélek tüzes szolgáinak ezrei vonulnak a mi Urunk Teste előtt és magasztalják Őt.”[1]

Az egyházatyák fő szabálya arra vonatkozóan, hogy hogyan kell bánni Krisztussal a szentáldozás kiosztása alatt, ez volt: „cum amore ac timore! (szeretettel és félelemmel!)” Ezt tanúsítják például Aranyszájú Szt. Jánosnak, az eucharisztikus doktornak megindító szavai:

„Köteles alázattal induljunk a menny Királyával való találkozásra. Miközben magunkhoz vesszük, csókoljuk meg ezt a szent és makulátlan ostyát teljes odaadással és szegezzük rá tekintetünket, felmelegítve szellemünket és lelkünket, hogy egyesülésünk az Úrral ne váljék ítéletükre és kárhozatunkra, hanem hogy szentté váljunk és felebarátunknak épülésére.”[2]

A keleti egyházak ezt a belső és ugyanakkor külső magatartást a modern korban is megőrizték egészen napjainkig. „Elmélkedések az Isteni Liturgiáról”című könyvében[3] Nikolaj Gogol, a híres orosz író a következő módon írja le az Oltáriszentség vételének pillanatát:

„Isten iránti vágytól lángolva, az iránta való szent szeretet tüzében égve előlépnek az áldozók … Mindegyik halkan ismétli hitvallását a Megfeszített előtt. A hitvallás elimádkozása után mindenki közeledik, már nem a paphoz, hanem a lángoló szeráfhoz. Kinyitja száját, hogy a szent kanállal fogadja Krisztus Testének és Vérének égő parazsát.”[4]

Az orosz ortodox Egyház egyik modern szentje, Kronstadti János (+1908) áldozópap, ezt mondja a szentáldozás pillanatának lelki és a külső magatartást is meghatározó szempontjairól:

„Mi történne akkor, ha te Uram és Istenem, Jézus Krisztus, engednéd kisugározni istenségednek fényét a Legméltóságosabb Szentségből, amikor a pap azt kezeiben egy beteghez viszi. E fény előtt mindazok, akik vele találkoznak, vagy látják azt akaratlanul is a földre esnének, hiszen még az angyalok is eltakarják arcukat e Szentség előtt. Viszont hányan vannak olyanok, akik ez égi Szentséget közömbösen kezelik!”[5]

Az Isteni Liturgia egyik magyarázatában, amit nemrég adott ki az orosz ortodox egyház, a következő utasítást találjuk az áldozni kívánó hívekre vonatkozóan:

„Azok a laikusok, akik felkészültek a szent titkok vételére, a diakónus felszólítása után istenfélelemmel közeledjenek a kehelyhez, ahogyan a tűzhöz közelednének; közeledjenek a Szentségbe vetett hittel és Krisztus iránti szeretettel. Mindegyik vesse magát a földre és imádja Krisztust, aki a szent misztériumokban valóságosan jelen van.”[6]

A régi Egyház és az egyházatyák arról tanúskodnak, hogy hihetetlenül kifinomult érzékük volt a rituális gesztusok jelentősége iránt. Hiszen a Szentségnek és a liturgikus rítusnak első és maradandó hatása abban mutatkozik meg, hogy az embereket elválasztja és megszabadítja a hétköznapiságtól.[7]

[1] Spiegazione dei Misteri della Chiesa, Nisibisi Narsainak tulajdonítva, az Il Padre inestimabila instrukcióban idézve, op. Cit. Nisibisi Narsai (399-502) a nesztoriánus egyház egyik kiemelkedő teológusa volt.

[2] Hom. In Nativ. 7 (PG 49, 361).

[3] V.ö. Nikolaj V. Gogol 1809-1852. Betrachtungen über die Göttliche Liturgie. Mit einem Beitrag von Prof. Dr Fairy v. Lilenfeld, Würzburg 1989.

[4] U.o., 105. 110. old.

[5] V.ö. Swjatoj prawednyi Joann Kronshtadskij, Moya zisnj wo Christje, Moskau 2006, 248. old, Nr. 444.

[6] Az orosz ortodox egyház kiadótanácsa nemrég kiadta a tanult püspök, Bessarion Neciayew (1828-1905) magyarázatát az Isteni Liturgiáról: Ob’yasneniye Bozestvennoy Liturgii, Moskau 2006, 389. old.

[7] Romano Guardini szavai szerint: „A liturgiának első, mindig újra megtapasztalható hatása ez: elválaszt a mindennapitól és megszabadít”: Vorschule des Betens, Einsiedeln 1943, 260.old.

Létrehozva 2018. október 4.