Luma Khudher OP, az iraki Sienai Szent Katalinról Nevezett Domonkos Nővérek vezetőségének tagja idén Chicagóban, a Catholic Theological Union intézményben tanított. Az Illinois állambeli domonkos nővéreknél tett látogatása során Beth Murphyvel, a kongregáció kommunikációs vezetőjével beszélgetett.

Beszélgetésük középpontjában annak a százötvenezer embernek a sorsa állt, akik az Iszlám Állam támadása elől a Ninivei-síkság falvaiba menekültek 2014. augusztus 6-án.

Bár Ankavában, Erbílben és Dahúkban, ahol a legtöbb iraki domonkos nővér él, a helyzet némiképp stabilizálódott, Irak – több mint három millió, otthonát vesztett és az országban szétszóródott emberrel együtt – továbbra is krízisben van. Miközben Moszulban az Iszlám Állam elleni felszabadító katonai műveletei folynak, az ENSZ jelentése szerint június óta az iraki családok is mozgásban vannak, és naponta 2–7 ezer ember kel útra. Nagyon sokan vannak ebben a bizonytalan helyzetben, akiket a domonkos nővérek és az általuk segített emberek sem ismernek. Az interjút szerkesztett formában adjuk  közre, Szabó Ráhel OP fordításában.

– Néhány hetet most utazással töltöttél. Milyen volt a helyzet, amikor Irakban tartózkodtál?

– Nem láttuk világosan a következő lépést. Amióta tavaly októberben megkezdték a Ninivei-síkság városainak felszabadítását, az embereket eltöltötte a remény, hogy visszatérhetnek otthonaikba, és ott folytathatják az életüket, ahol abbahagyták. De természetesen nem ez történt, hiszen rengeteg otthont elpusztítottak, felgyújtottak vagy valamiképpen tönkretettek. Ráadásul teljesen kifosztották őket.

Az emberek még most sem tudják, hogyan tovább. Azok, akik a hazatérést tervezték, most visszakoznak. És természetesen vannak, akik a mindent elsöprő pusztítás láttán inkább azt tervezik, hogy nem építik újjá otthonaikat, hanem elhagyják az országot.

Azt beszélik, hogy októberben néhány keresztény faluban megnyitják az állami iskolákat, de ez még egyáltalán nem biztos, ezért egyelőre várunk, majd meglátjuk, mi lesz. 

– Talán nem árt némi háttér-információ. Karakos a Ninivei-síkság legnagyobb városa. Az exodus előtt hány ember élt ott?

– Ötvenezer. 

– Ezek az emberek jelenleg Irak kurdisztáni részén élnek szétszóródva. Milyen helyzetben voltak az elmúlt néhány évben?

– Karakos csak egy azon keresztény városok közül, ahonnét az emberek elmenekültek. Összesen huszonhárom várost hagytak el, ezek közül nyolc keresztény. Az emberek Ankavába, egy szintén keresztény városba mentek. Ankavának korábban körülbelül huszonötezer lakosa volt, majd egyetlen éjszaka alatt több ezer keresztény jelent meg, és a lakosok száma százötvenezerre nőtt. Persze nem jutott mindenkinek hely.

Az emberek az utcákon, templomokban, parkokban húzták meg magukat. Nem volt hova menniük. Aztán fokozatosan elkezdték a táborok szervezését. Nyár volt, ezért az iskolákat megnyitották, s így az emberek ott, az osztálytermekben kaptak szállást. Mi is részt vettünk az Egyház és a humanitárius szervezetek által kínált segítségnyújtásban. Egy éven keresztül csak ezt csináltuk.

Közösségként a mindennapokban igyekeztünk segíteni, úgy, ahogy éppen tudtunk. Tejet, pelenkát, matracokat, párnákat, takarókat és hasonló dolgokat osztottunk az embereknek. Egy év múlva az emberek kezdtek megállapodni. Azok, akik táborokban éltek, megszervezték az életüket, és továbbra is különféle helyekről kapnak segítséget. Mások lakásokat béreltek, és még most is itt élnek.

Lassacskán képesek lettünk arra is, hogy iskolákat nyissunk. Kurdisztán hivatalos nyelve a kurd. A legtöbb, keresztény városokból származó család nem beszéli a kurd nyelvet, mert a fő nyelvük az arab. Így az első Kurdisztánban töltött évben csak nagyon kevés tanuló jutott be arab iskolába. 2015 őszén nyitottunk egy iskolát 1–6. osztályosok számára, amit tavaly a 7. osztállyal bővítettünk. Most közel hatszáz diákunk van. Tavaly pedig Dahúkban nyitottunk egy másik iskolát. Az iskola vegyes – keresztények, muszlimok, jezidik is járnak oda –, de az Erbílben nyitott iskolánk teljesen keresztény, mert ott nagyon sok menekült keresztény él.

– Kórházaitok is vannak?

– Az egyik nővérünk kórházban dolgozik, de nem mi tartjuk fenn az intézményt. Csak segítünk. Néhány humanitárius szervezet rajtunk keresztül küldött gyógyszereket, egyéb dolgokat a kórháznak.

– Közel három év otthontalanság után a dolgok kezdenek kicsit rendezettebbé válni. Egyesek lakásokban, mások lakókocsikban élnek, s nagyon kevesen vannak azok, akik még mindig sátorban laknak. Igaz ez?

– Azok közül, akik 2014-ben menekültek el, azt hiszem, már senki nem él sátorban. Viszont nagyon sokan vannak, akik most menekültek el Moszulból, és Erbílen kívül, sátorokban élnek.

– Mit jelent mindez az emberek jövőképe szempontjából? Mit jelent ez számukra?

– Irakban nehéz a holnapra gondolni. Egyszerűen nem lehet. Az országban minden a politikai helyzettől függ. Azok, akik továbbra is tényleg Irakban szeretnének élni, különösen – és itt keresztény szemszögből értem – többet fognak tudni, ha majd a várost felszabadítják. Jelenleg ugyanis a hírek szerint Moszulnak csak egy részét szabadították fel, de a harcok még folynak.

Még mi, nővérek is képtelenek vagyunk oda visszamenni megnézni a rendházainkat, mert még mindig nagyon veszélyes. Azt gondolom, hogy amikor a dolgok rendeződnek Moszulban, az embereknek is több reményük lesz a visszatérésre, az újrakezdésre, munkára, új jövő építésére. De Irakban jelenleg nagyon nehéz a jövőt előre látni.

– Miért olyan fontos Moszul felszabadítása azoknak a menekülteknek, akik most Ankavában vagy Erbílben élnek?

– Irak teljes keresztény közössége Moszul környékén élt. Moszul a Ninivei-síkság központja, elsősorban az egyetemei és a munkalehetőség miatt. Vagyis Moszul helyzetének rendezése egyet jelent a Ninivei-síkság helyzetének rendezésével. Most tehát minden Moszul helyzetétől függ.

– Ez érvényes az elmenekült családokra és a nővérekre is. A következő hónapokban milyen döntések várnak rátok?

– Mi együtt mozdulunk az Egyházzal. Például, az egyik keresztény város, a Dohuk közelében álló Teleskofot felszabadították, és jelenleg a kurd regionális kormány ellenőrzése alatt áll, tehát elég biztonságos. Néhány család már vissza is tért, így az Egyház is úgy döntött, visszatér. Az Egyház segít az épületek újraépítésében. Mi is helyreállítottuk a rendházunkat, és remélhetőleg néhány napon belül már nővérek is fognak ott élni. Ez tehát az első lépés. Az Egyház jelenleg Karakosba is visszatérőben van, és nekilátott az otthonok újjáépítésének.

Amint az Egyház visszatér Karakosba, mi is visszatérünk. Aztán valószínűleg találni kell egy helyet, ahol élhetünk, amíg újra nem épül a rendházunk. Mert ez fontos, nagyon fontos számunkra, hogy a népünkkel éljünk. Velük voltunk az elmenekülés előtt, velük voltunk és segítettük őket az otthontalanság idején, és velük leszünk, amikor visszatérnek. Sok bátorságra, nagy hitre van szükség ahhoz, hogy a nulláról újrakezdjük, mert természetesen rengeteg mindent elpusztítottak. De azt gondolom, az emberek végül visszatérnek, legalábbis néhányan, és újraépítik a várost.

– Mi okozza a legfőbb gondot?

– A sok lerombolt ház. 2248 házat felégettek, 116 teljesen tönkrement. És ez csak Karakos. Karakost azért említem, mert ez a legjelentősebb keresztény város Irakban. De más városok is vannak, amelyeket teljesen elpusztítottak, mint Batnaja, egy kis keresztény város, ami teljesen elpusztult. Volt ott egy rendházunk, de lerombolták. Az óvodát – talán azt sem találjuk meg majd, hogy hol állt. Legalább egy, ha nem több évbe fog kerülni, amire újraépítjük.

– Honnan jön anyagi támogatás?

– Különböző humanitárius szervezetek próbálnak segíteni. Az egyik a Kirche in Not (Segítség a szükségben lévő Egyháznak). Természetesen mások is vannak, de mi főleg ezzel a szervezettel dolgozunk, mert ők voltak az elsők, akik segítséget ajánlottak fel, és tervük is volt hozzá. Mára az iraki püspökök külön papokat jelöltek ki erre a munkára. Karakosban, Basíkában és Bartellában van egy-egy pap, akik a szír, illetve káld egyházért végzett munkálatok koordinálását végzik.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, ismerve sok keresztény közösség helyzetét, úgy döntött, hogy az üldözött közel-keleti keresztények megsegítésére online adománygyűjtést hirdet, amelyhez egy erre a célra létrehozott bankszámlaszámon (Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, CIB Bank 11100104—18181490—14000003) keresztül tudnak hozzájárulni.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. július 25.