„ A halálfélelem univerzális dolog, én, aki 25 éve foglalkozom a halállal, szintén félek tőle, de a haldoklók esetében csak a negyedik helyen van, megelőzte, hogy a család visszafogadja-e őket, lesz-e még újabb fájdalmuk, szenvedésük. ” Nem a halál véglegessége az, amitől a leginkább félnek, hanem az azt megelőző időszak, hogy min kell még átesni addig.

Minél inkább eltávolodunk az archaikus társadalomtól, a közösségi összetartó erő annál kevésbé mérvadó. Az individualizmus egyre erőteljesebb, nem lehet újra visszarendezni azokat a régi közösségeket, melyek korábban működtek. Az összefogás a gyászolók számára is segítség, mert megvan az az érzése, hogy tett valamit a szerettéért. Ha nem kíséri el a haldoklót az érintett, akkor jön a lelkiismeretfurdalás, ami később vádaskodást hoz. Utólag pedig ezt szinte lehetetlen feldolgozni. A leépülés legvégén a kórházban sem tudnak nagyobb segítséget adni, oxigént kaphat otthon is, egy végstádiumú tüdőrák esetében pedig a kórházban sem tudnak többet tenni. Magunkat védjük, hogy ne lássunk ilyesmit, de nem ez az általános halálozás, a legtöbben csak „elalszanak”.

A mi társadalmunk, ha tehetné eldugná teljesen az élet végét. Nem szabad róla beszélni. Nem szabad rá gondolni. Megértem őket. Nincs meg már a szokás, a hagyomány, a hit, a vallásos megközelítés. Nem tudják mit kell tenni. Nem tudják mit érezhetnek. Nem tudják mit illik, mit nem. Nem tudják mi a jó, mi a rossz. Nem tudják mivel bánthatnak meg valakit. Elvesztek a keretek és így az érzelmek, az intimitás nem kap teret. Nem tudunk gyászolni, siratni, búcsúzni. 

Kopácsra hívtak temetésre már jó régen, vagy tizenöt éve. Nekünk családilag kedves embert temettünk. Háztól volt a temetés. Még a régi módi. Megérkezés után bevezettek és ott a félhomályban, függönyözött tisztaszobában, gyertyafényben azonnal a drága halotthoz vezettek. Sápatag volt ott kiterítve a ravatalon, fedetlen koporsóban, felöltöztetve a legszebb ruhájába. Ugye milyen szép? Még mintha élne. Igen, felismertem Pistát. Azt a jólelkű, mindig segítőkész csupaszív bellyei magyar református embert, aki menekültként is mindenét osztotta, mikor mások rabolták. Sírtak és ríttak az asszonyok a szobában. Kicsit édeskés szag terjengett a melegben. A feleség csókolta az arcát. Nekem nem kellett. De ott voltam velük, akiknek a szíve szakadt. Nem féltek elmondani. A férfiak inkább kinn voltak és némi pálinkát ittak. 

Nem ijedtem meg a helyzettől. Hajdú-Biharból származom, ahol még szintén régi szokás volt ez. De később, amikor már a temető ravataláról temettek, akkor is a hozzátartozóknak mindig kinyittatta egy lelkes családtag a koporsót és meg kellett nézni a drága elhunytat. El kellett búcsúzni. Nagyon ritkán maradt ez el. Ma már nemigen van ilyen. Azután meg a gimnázium negyedik osztályában bekerültem az ORFI kórház belgyógyászatára, ahol vagy 4 ember halt meg mellettem két hét alatt. Az egyik már bekerülésem másnapján a szomszéd ágyon. Onnan ismertem az édeskés szagot, a halott ember illatát. A kórházban már mindent függönyöztek. Nem volt búcsúzás, nem volt semmi. Hideg protokoll. Nem volt siratás, csak azt nézték a hullaszállítók, hogy van-e valami érték rajta. Egy volt szerzetes feküdt mellettem. Ő volt a negyedik. Akkor konfirmáltam és kerestem az utamat. Sokat beszélgettünk. Fájt a feneke és egyszer csak nem ébredt fel többé.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. július 9.