Ízlelgetem a kifejezést, hogy genderbiblia, aztán megnyugszom, hogy végső soron ez csak amolyan újságírói fogás, a könyv címe nem is ez, nem szeretem, ha bármi bibliának kiáltja ki magát, tessék már nem összekeverni a szentet és a profánt. A reposztolt hivatkozásban megjelenő írások is amolyan vegyes képet mutatnak, elsőre eldönteni sem tudom, érdemes-e megvenni a könyvet, vagy nem.

Aminek mégis örülök, hogy megszólalnak a konzervatív, keresztény értékeket magukénak valló közéleti személyiségek, egyházi vezetők is – végre, sóhajtok fel magamban e hajnali órán, legalább annyira fontos ez, mint a napokban zajló „Családok Budapesti Világtalálkozója”, ahol nyilvánvalóan nem családok találkoznak, sokkal inkább a családról, gyermekszületésről, hagyományos női-férfi szerepekről hallhatnak a szerencsések kiváló előadók tolmácsolásában. Végre megszólalunk mi is, a hagyományos kultúrát, családmodellt, értékeket vallók, végre elmondjuk azt, amit valójában nem is kellene preferálni, mert annyira természetes. 

Magától értetődik sokunk számára, hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetsége, hogy a gyermek legjobb helye a családban van, hogy a férfi és a nő leginkább a szülői rendeltetésben tud kiteljesedni, minden más, hivatásban betöltött szerepe mellett, és egyértelmű az is, hogy Európa demográfiai válságára a gyermekek születése a válasz – és bizony vannak, akik szerint ez nincs így. Mondhatnánk, erre halad a világ: a közélet nyilvános tereit egyre jobban uralja a hétköznapitól eltérő vélemények diktatúrája, miközben a mindennapok valósága azért –legalábbis itt, Magyarországon- mást mutat. Hiába minden, nyitott társadalmat hirdető akarat, a gendert zászlóra tűző megmozdulás, miegymás, úgy látom, az átlagembernek egyáltalán nincs ínyére ez a folyamat. Az átlagember családban szeretne élni, férfiként apa, nőként anyaszerepre vágyik, az pedig eszébe sem jut, hogy esetleg semleges vécébe küldje gyermekét.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. május 31.