Haláláig – pénteki napokon, – átéli Krisztus szenvedését, hordozza Vele a terheket, lelkeket ment és engesztel. 1930. év nagyböjtjében Jézus oldalsebét is megkapja. Máriácska továbbra is jön hozzá, ápolja.

„Különben Máriácska is ígérte segítségét, és csakugyan minden pénteken magam mellett láttam, amint letörli a vért a kezemről. Csak Ő tudta ezt olyan gyengéden csinálni, hogy nem okozott fájdalmat.”

A Szűzanya változatlanul naponta látogatta Erzsébetet, az első naptól kezdve. Mindig oktatta, mind mélyebbre vezette az áldozat világában:

– Utánozd az édes Jézust … emberségének alázatosságát, szelídségét, szegénységét, ….. és elhagyatottságát. Azt akarom, hogy mindent nekem adj, semmit se tarts meg magadnak.

Szegénynek, kicsinek, elhagyatottnak kell lenned, hogy egészen meg tudjad érteni az édes Üdvözítő elhagyatottságát a Kálvárián és a kereszten. Ha senki sem lesz melletted, Én mindig melletted és szívedben leszek.

Ekkor megkérdezte a Szűzanyát:

– Ugye, én már mindent odaadtam és szegény vagyok?

A felelet lesújtotta:

– Még nem adtál oda mindent, és még nem vagy szegény. Nagyon is gazdag vagy még, mert még van Édesanyád is.

Szívéig hatott a döbbenet:

– Csak nem kívánja az Úr Jézus, hogy még Édesanyámat is odaadjam? Akkor ki lesz velem? Nekem már csak ő van.

– És az Úr Jézus nem áldozott föl érted mindent? Aki igazán szereti őt, minél nagyobb az áldozat, annál szívesebben hozza azt és határt nem ismer.

Most igazi lelkiharc következett. Újra és újra elolvasta az Evangélium idevonatkozó szakaszát: “Aki atyját vagy anyját jobban szereti mint Engem, nem méltó hozzám” Lelkiatyja bátorította: ez a szeretet próbája. Most valóban megmutathatja, hogy szereti-e az Üdvözítőt. Ajánlotta azt is, hogy csak hozza meg az áldozatot, hátha az Úr Jézus nagylelkű lesz és visszaadja. Erzsébet ezt fél-áldozatnak tekintette, ilyent meg nem akart. De talált kibúvót és mondta is a Szűzanyának: “Övé az Édesanyám, hatalmában van elvenni.” Nem ért célt:

– Nem. Neked kell felajánlani, úgy lesz igazi az áldozat.

Kétheti tusa után kimondta a “nagy Igent,” egy szentáldozás után ünnepélyesen felajánlotta az Édesanyját.” Csak úgy remegett a szívem a fájdalomtól, de nagyon akartam szeretni Őt.” Annyi tapasztalata volt már, hogy amit felajánlott, azt az Úr Jézus el is fogadta.

Most is. Az eddig makkegészséges édesanya kezdett betegeskedni; majd jött a kórház, a műtét – ennek során tudták meg, hogy epehólyagrákja van s a mája is elég roncsolt. Erzsébet könyörgött a Úr Jézusnak, hogy kímélje Édesanyját a szenvedéstől s a tisztítótűztől. Ami rá vár, azt adja inkább neki, szívesen elszenvedi. Operáció után egy darabig még a kórházban szenvedett s 1932. május elsején halt meg. Tudta, hogy meg fog halni, mert a Szűzanya valamiképpen tudtára adta. És azt is megtudta, hogy Erzsébet felajánlotta őt. Zokon vette. “Hogy tudta ezt megtenni?” Sokat aggódott lányáért: mi lesz vele őnélküle? Kinek kell egy tehetetlen beteg, méghozzá ilyen állapotban? Ostromolta a Szűzanyát: legyen mellette, vigyázzon rá, szeresse nagyon, mert az nem tud szeretet nélkül élni. Míg a kórházban volt, a Lelkiatya volt a postásuk egymáshoz. Sokat szenvedett, de végül is megengesztelődött, hogy ő lett az áldozat tárgya.

Azt kikönyörögte az égiektől, hogy a nagyböjtöt még megélhesse, mert szeretne segíteni lányának a böjt súlyos szenvedéseiben. Megkapta. Halálával Erzsébet igazán árva lett.

1930- ban vádak, meg nem értések, egyházi vizsgálatok, lelki szenvedések, 1932-ben édesanyja halála, nagy lelki megpróbáltatások érik. „ÁRVA vagyok” c. versében ezt írja:

„Nincs, ki szeretettel, hűsítőn / Forró fejemre tenné kezét./ Ha szenvedek, velem érezne, nincs ki mondaná: Remélj, fiam, az Úr Jézus megsegít!”

Az advent nehéz időszak volt Erzsébet számára. A Szűzanya előre figyelmeztette, hogy szorgalmasan készüljön a Kis Jézus születésnapjára. Szeretné, ha a legtöbb virágot tőle kapná s a legtöbb örömet ő szerezné neki.

Már 1930-ban megengedte a Szűzanya, hogy láthatta a Kis Jézust a betlehemi barlangban. Ott feküdt és sírdogált, hisz akkor adta neki a töviskoronát: Azóta minden év karácsonyán volt a szent barlangban, térdelt a Kis Jézus jászola előtt, látta a pásztorokat és szabad volt köszöntenie a Kisdedet. Elmondhatott Neki mindent. „Százszor elmondtam, hogy szeretem Őt és az Övé szeretnék lenni mindig. Évek óta a karácsonyt úgy töltöttem, hogy nem értettem meg magamat. Hogy tudtam így kettészakadva élni: lelkem megszakítás nélkül a Kis Jézus mellett időzött, és mégis tettem köznapi dolgaimat is itt.”

„1934-ben ért életemnek az a nagy boldogsága, hogy karácsony éjszakáján nemcsak ott lehettem a szent barlangban, nemcsak térdelhettem, mint eddig, de szabad volt a Kis Jézust karjaimban tartani. Fogtam és dajkáltam Őt. A Szűzanya tette karjaimba, mert látta, hogy mennyire epedek a vágytól karjaimba zárni.

Létrehozva 2016. július 1.