Ma egy szeretett barátunk elvesztését siratjuk: Józan Ész, aki sok éven át volt közöttünk.

Senki sem tudja biztosan, hány éves volt, mivel születési adatai már régen elvesztek a bürokrácia útvesztőiben.

Emlékezni fogunk rá, mert olyan értékes leckéket adott nekünk, mint “dolgozni kell, hogy tető legyen a fejünk felett” és “mindennap kell olvasni egy keveset”; hogy tudjuk, miért lel aranyat, aki korán kel, és hogy felismerjük olyan mondatok érvényességét, mint “az élet nem mindig igazságos” és “lehet, hogy én vagyok a hibás”.

Józan Ész egyszerű és hatásos parancsok (“addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér”) és megbízható szülői stratégiák (“nem a gyerek, hanem a felnőtt dirigál”) szerint élt.

Egészsége akkor kezdett gyorsan romlani, amikor fura szabályokat kezdtek alkalmazni: jelentéseket egy hatéves kisfiúról, akit szexuális zaklatással vádoltak, mert megpuszilta egy osztálytársát; kamaszokról, akiknek iskolát kellett változtatniuk, mert feljelentették drogot áruló társukat, és a fegyelmezetlen diákját megdorgáló tanítónő elbocsátása csak rontott az állapotán.

Józan Ész akkor kezdett háttérbe szorulni, amikor szülők csak azért támadtak a tanárokra, mert azok végezték el azt a munkát, amelyben a szülők csődöt mondtak: fegyelmezetlen gyermekeik fegyelmezését.

Még tovább hanyatlott, amikor az iskoláknak szülői engedélyt kellett beszerezniük ahhoz, hogy beadjanak egy aszpirint, bekenjenek egy gyereket naptejjel, de tilos volt tájékoztatniuk a szülőket, ha egy diák drogozott, egy diáklány teherbe esett, (pláne ha abortuszt akart csináltatni).

Józan Észnek elment a kedve az élettől, amikor a tízparancsolat nevetség tárgyává vált, némely “egyház” üzletté aljasult, és amikor a bűnözők kezdtek különb elbánásban részesülni, mint áldozataik.

Az írás elolvasható itt (a cikket Szilveszter atya blogján találtam. A szerk.).

Létrehozva 2022. január 31.