“Sokak által vitatott döntést hozott az amszterdami Rijksmuseum, eddig mintegy 200 műalkotás címét, illetve képaláírását módosították, írták át a politikai korrektség jegyében. Olyan, mások érzékenységét sértő, rasszista kifejezéseket írtak át a képek adataiban neutrálisabbra, mint a néger, mohamedán, törpe, indián.”

 Lépten-nyomon megjelenik életünkben a rendszerezés: varrós dobozban, fűszeres polcon, szerszámosládában, gyerekszobában, zoknis fiókban, gyógyszeres polcon. Könyvtárban, vagy biológia órán, ahol a növény és állatvilág besorolása, azaz a rendszertan egy egész tudományág. Figyeli, hogy melyik milyen tulajdonsággal rendelkezik, melyik melyikhez áll közelebb, melyik melyikkel alkot közösséget, és ez mind befolyásolja az egyed rendszerben való elhelyezkedését. Papíron. Mert a valóságban nem zavarja a pulit, hogy a kiszemeltje spániel…  A tárgyi-, növény- és állatvilág persze más, mint az embereké, mert ott nincs sértődés és hiányzik az egyetemes emlékezet is.

Mi emberek azonban évszázadokkal korábbi tévedésekre és bántásokra is visszaemlékezünk, magunkra vesszük és vérig sérthetnek. Amerika egyik déli államában tapasztaltam, hogy mennyire félnek a megbántástól, s ennek elkerülése érdekében nem hasz

nálnak (legalább is nyilvánosan) olyan kifejezéseket, ami bőrszínre, származásra utalna. A szavaknak tulajdonított mágikus hatalom azonban nem old meg mindent, mert például a fehér negyedek nem mosódtak össze a feketékével, és külön templomba járnak ma is. Nem állítom, hogy jól látom, de véleményem szerint túlzó elgondolás, hogy a múlt másként nevezése megoldaná a jelen és jövő feszültségeit. Átnevezhetünk képaláírásokat, de attól még a “szemüveg”, amivel szemléljük az alkotást, ugyanaz marad. És ni-ni, mégiscsak szembetűnik, hogy a festményen nem egy világos bőrű gyermeket látunk legyezővel. Szavak lecserélésével, festmény-aláírások módosításával az emberek különbözőségének felismerése nem tűnik el.

Bihari Sándor 1886-os festményének címe: A bíró előtt; nincs utalás nemre, fajra, nemzetiségre, mégis látjuk, ki kicsoda (lásd  fenn, A szerk.).

A Rijksmuseum nem vette figyelembe a szerzői akaratot, amikor szándékosan megváltoztatta a festmények címét. Egyszerű megoldás, mert ők rég halottak, sem tiltakozni, sem érvelni nem tudnak már. De ezen túl még annak a kornak sajátosságát is elhazudja ez a múzeumi tett. Tudom, csak részben, mégis hasonló ehhez a reformáció korabeli hitvallások egy-néhány passzusa, ahol átkoznak vagy degradálnak egyeseket. Mégsem írjuk (még?) át és változtatjuk meg a mai kor szemszögéből, és nem hagyjuk (még?) ki az újabb kiadásokból sem. Tulajdonképpen, ha átírjuk vagy megválogatjuk, az egyféle hamisítás. Helyette lehet újat írni. Értelmes ember egyébként is különbséget tud tenni az “ott és akkor” valamint az “itt és most” között.

Idehaza nem a néger, mohamedán, törpe, indián kifejezések nyugtalanítóak füleink számára, hanem a cigány szó használatával bajlódtatnak minket. Nem is olyan régen, valaki megdöbbenve figyelmeztetett: “Nem tudod? Ezt a szót nem szabad mondani!” Pedig szabad. Erőltetik a roma kifejezést, de az egész álszent és téves is, mert a cigányoknak csak a lovári nyelvet használó fele mondja magára, hogy roma ill. romnyi, a többi cigány cigánynak nevezi magát. És ha romának hívjuk őket, akkor mi változik meg? Néhány szó átcserélése automatikusan hat a lelkületre? A cigányhallal még könnyű dolgunk lenne, mert elég betiltani, és csak a compót megengedni. De mi lesz a cigányút, cigánypecsenye, cigánykerék, cigánymeggy, cigánynóta, cigányprímás kifejezésekkel? A cigánysor és cigánytelep kérdését sem elég szótári problémaként kezelni.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. január 12.