Amit leírok, bizonyos részleteiben persze nem kell, hogy egyezzen  a ti vágyaitokkal. Például az, hogy családommal falun szeretnék élni. Közel a természethez. Számomra nagyon fontos a természet, hiszen az Isten nagyságát és bölcsességét sugározza. A fák,  a virágok, a mezők minduntalan a Teremtőről szövik meséiket. A szívben békességnek kell lenni ahhoz, hogy ezeket a meséket meghalljuk. A város inkább saját teremtőiről – az emberekről beszél.

Én a Teremtő művét szeretném csodálni és abban Őt megtalálni.

Régebben 3 évig éltem falun. Emlékszem, hogy a madarak hogyan repültek oda az ablakhoz kitett etetőhöz. Mekkora öröm volt megfigyelni őket! Egyszer még egy harkályt is láttam. A pirókok soha nem voltak ennyire bátrak. A legnagyobb fagyok idején merészkedtek csak közel, és bátortalanul a ház körüli orgonabokrokra telepedtek. A szarkák szeretnek ugrálni. Nagyon szépek, de sajnos igen rossz  a természetük. Mindenféle aggály nélkül kiették más madár fészkéből a tojásokat. Megfigyeltem, milyen harcot folytattak velük a kisebb madarak. A szénfekete feketerigók a ház közelében tartózkodtak. Nagyon szerettem őket a szép koncertjeikért, amelyeket tavasszal és nyáron adtak. De jó lenne látni a délre repülő vadludak V-alakban repülő csapatait is. Több ezer kilométert repülnek, hogy tavasszal visszatérjenek pontosan a saját fészkükbe.
Jó, nem?

A szomszédok furcsállották, hogy nincs tévém, még meg is akartak ajándékozni eggyel. Azt válaszoltam nekik, hogy nincs szükségem tévére, hiszen a két legjobb adást fogom – az egyik ablakomon kitekintve a National Geographic, a másik ablakon át az Animals Planet műsorát látom.
És mindezt „live” – vagyis élő adásban. A híreket el tudom olvasni az újságban. Nem néztem tévét, de e helyett valami olyanban volt részem, amiről a tévé-függők álmodni sem mernek.

Lenne mit mesélnem. Egy egész könyvet kitöltene, de nekem egy aránylag rövid levelet kell megírnom…
No, mindenesetre szeretnék falun lakni:  a feleségem, én és a gyerekek. Sok gyerek! Rengeteg! Imádom őket!

Tűz

Elmesélek most egy rövid történetet. Képzeld el, hogy egy kisváros utcáin sétálsz. Napos, nyugodt reggel van.  És egyszer csak látod, amint valahol messze füst terjeng egy ház felett. Felgyorsítod lépteidet. Közelebb mész,  s látod, hogy ég a ház. Körben sok ember, idegesen beszélgetnek és mutogatnak. Némelyikük lázasan vödrökben hordja a vizet valahonnan. „Kihívták vajon a tűzoltókat?” – kérded magadban. „Ilyen módon sosem oltják el a tüzet.”

És ekkor hallasz egy női hangot, úgy tűnik egy szomszéd, aki sírva mondja, hogy a házban valószínűleg bent van egy gyerek. Maga sem akarja elhinni… Végül felkiált: „Biztosan bent van  a gyerek!” Látta, amikor az anyja elment otthonról, de a gyerek nem volt vele. Időnként egyedül szokott menni. A gyerek ilyenkor még alszik, az anyja nyugodtan elmehetett bevásárolni.

A szád hallgat, de a szíved ordít: „Emberek, benn van egy gyerek!”… Váratlanul egy fiatalember szalad az égő ház bejárati ajtajához. Zárva van. Rángatja az ajtót, végül kinyitja. Beszalad. Mindenkinek eláll a lélegzete… Úgy imádkozol, ahogy még soha életben nem tetted, szíved legmélyéből. Az idő nagyon lassan telik…
és végre kiszalad a síró gyerekkel! Micsoda megkönnyebbülés! Istennek legyen hála érte! Megkönnyebbülés, megkönnyebbülés, bár a ház ég tovább. A garázs is ég  a kocsival. „Hát égjen – gondolod magadban – még 10 ház és garázs is éghet  a kocsikkal együtt, de a legfontosabb, hogy a gyerek megmenekült!”

Térjünk vissza a valósághoz. Belátod, hogy a férfi valami rendkívülit tett, kimondhatatlanul rendkívülit. Megmentette a gyerek életét – egy egyedüli és megismételhetetlen életet. Ilyen gyerek soha nem született és nem is születik többé. Az emberi élet felbecsülhetetlen. Egyszer megfogant és soha nincs vége. Értéke határtalan, nem hasonlítható  semmihez.

Most figyelj: megmenteni egy gyereket vagy életet adni egy gyermeknek, ugyanaz, nem? Életet adni egy embernek, nagy tett. Megismételhetetlen, örök és felbecsülhetetlen. Értéke semmihez sem hasonlítható.

Ám mégis – figyeld csak meg –, hány házaspár nem akar életet adni. Inkább  az anyagiakat kívánják halmozni.
Azt mondják: „A második gyereket nem engedhetjük meg magunknak.” Ezt gyakran jómódú emberek mondják. Így nyilatkozott egy olasz labdarúgó is. Nagyon sokat keres, több millió eurót, és nem engedhet meg magának még egy gyereket? Hasonló módon vélekednek mások is, akik ugyan nem milliomosok,  de azért igen jól szituáltak, így lehetne akár több gyermekük is. Nem gondolod, hogy  ez nagy mulasztás? Valaki nem jött  a világra. Valaki nem létezik, pedig egy kis jóindulattal és szeretettel létezhetne.

Nézz körül, és magad is látni fogod, hogy az anyagiakat többre tarják  az embereknél. Nézd meg, mennyi agresszió tapasztalható a többgyermekes családokkal szemben. Amolyan érdek nélküli harag. Gúnyolódás, vagy szánakozó fejcsóválás… Magatokat sajnáljátok inkább anyagias, önző emberek!

Ha más  dolgot most nem is részletezünk, de vajon ki fogja megkeresni a ti nyugdíjatokra valót? Ha nem lesz, aki megdolgozzon érte, akkor lesz csak igazi szegénység! Ha, ne adj Isten, megbetegszel, akkor épp csak egy doboz aszpirinre fogja futni.

És egyedül fogsz ücsörögni az öregek otthonában, mert ugyan, ki jönne meglátogatni. És ekkor – már most előrelátható, hogy – bizonyos, az embereket kihasználó politikai erők, „jó szokásukhoz híven  a nép javáért aggódva”, egyszerre  megoldja valamennyi problémátokat:  az eutanáziával.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. szeptember 14.