„Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják” (Péld 31,28a)

Egy tinédzserkori terhesség miatt az abortuszklinikán kötöttem ki. Hosszú évekig kínzott utána a bűntudat és a szégyen, és közben attól rettegtem, hogy Isten nem fog többé megáldani egy másik gyermekkel. 14 évvel később, mikor első kisbabámat a karomban tartottam, először kezdtek reményteli gondolatok foglalkoztatni.

Belenéztem Morgan apró, sötétkék szemébe, és azon töprengtem, hogy talán Isten nem is vet meg engem. Talán lát bennem valami jót is. Talán önmagam ellenére szeret. Hiszen megengedné Isten, hogy egy ilyen törékeny, drága kis emberke anyja legyek, ha valóban utálna engem?

Ezek a kérdések voltak gyógyulásom első jelei, ahogy Jézus egy újszülött sírásával kezdte kenegetni sérült szívemet.

Idővel el tudtam fogadni, hogy Isten szeret. De továbbra is azt hittem, meg kell felelnem. Meg voltam róla győződve, hogy nekem kell lennem a legjobb édesanyának a világon, sőt az emberiség történetében. Be akartam bizonyítani Istennek, ennek a kisgyermeknek, és magamnak, hogy megérdemlem őt. Ébrenlétem minden percét arra fordítottam, hogy drága kincsem igényeit kielégítsem.

Mindez irracionális? Megszállottság? Túlteljesítés? Igen, ez mind jellemző volt rám. Kétségbeesetten küzdöttem azért, hogy jó anya legyek, a legjobb. Igazából azt reméltem, hogy múltbeli hibáimat jóváteszem, ha tökéletes anya leszek. Olyan mércét állítottam hát magam elé, aminek sem én, sem más nem tudna megfelelni, és ezért állandóan kudarcokat éltem át.

Szerintem sok anya küzd ezzel. Elképzeljük, hogy mi leszünk a legtürelmesebb, legszeretőbb, leggondosabb, legbölcsebb, legkedvesebb, legnagylelkűbb és legönzetlenebb anyuka, de az élet és a valóság közbelép. Hasfájós csecsemők, hisztis kisgyermekek, dacos harmadikosok, tiszteletlen serdülők, hormonális tinédzserek megrendítik tökéletességre való törekvésünket.

Bármennyire igyekeznénk, nem tudunk tökéletes anyukái lenni tökéletes gyermekeknek, akik minden egyes nap „felkelnek, és boldognak mondanak” minket.

Mai alapigénket olvasva talán eltöprengünk, megfelelünk-e anyaként – főleg azokon a napokon, amikor nyilvánvalóan érezzük elégtelenségünket. De az igazság az, hogy az igében előttünk álló anya férje és gyermekei, akik mindenki másnál jobban ismerték őt, szeretetet, gondoskodást, önzetlenséget kaptak tőle. Jó anyának tartották, és tisztelték hitéért meg mindazért, ami ő volt, és büszkék voltak rá.

Sehol sem írják, hogy tökéletes lett volna, de tökéletesen szerették és tisztelték.

Mindnyájan követtünk el hibákat, éltünk át nehéz időszakokat, de ne engedjük, hogy múltunk akadály legyen jövőnk előtt, és befolyásolja gyermekeink jövőjét. Mindnyájan isteni küldetést kaptunk ebben az életben, és néha a legistenibb küldetés éppen az, hogy anya legyünk.

Nem tökéletes anya, hanem olyan, aki szereti az Urat, és igényli a kegyelmet, ha botladozik, az erőt, ha elfárad. Olyan anya, aki félretolja önbizalomhiányát és múltja miatti bánkódását, és hagyja, hogy Isten felhasználja ezeket az élményeit, hogy a hit példája lehessen gyermekei előtt.

Olyan anya, aki igyekszik a legjobbat kihozni magából, de közben tudja, hogy van Istene, aki végigvezeti a gyermeknevelés minden időszakán egyik tökéletlen naptól a másikig. Olyan anya, aki szereti annyira a gyermekeit, hogy megtanítsa nekik, hogy ők is szeressék Istent az édesanyjuk hibái ellenére.

És egy nap azok az édes kisbabák egyszer csak felkelnek, és boldognak-áldottnak mondanak minket a hit és szeretet örökségéért, amit rájuk hagyunk. Ez megéri minden irgalomért, megbocsátásért, türelemért, kitartásért mondott imánk várakozását.

Jézusom, néha úgy érzem, csődöt mondok anyaként, és azon gondolkozom, hogy múltbeli rossz döntéseim, nem akadályozzák-e, hogy jó szülő legyek. Segíts szem előtt tartanom, hogy bár távolról sem vagyok tökéletes, Te nagyon szeretsz, és a Te erőddel és bölcsességeddel felvértezve teljesíthetem anyai hivatásomat. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. március 8.