„Ti rosszat forraltatok ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy megvalósítsa, ami ma van: életben tartson egy nagy népet.” (Ter 50,20)

A szívem összeszorult, mikor felnyitottam a névtelen levelet. Egy anyuka írta, aki biztos akart lenni benne, hogy pontosan tudom, miféle vétkek terhelik egyik lányom lelkét. Feketén-fehéren felsorolta minden hibáját, hiányosságát, gyengeségét. Aztán, hogy biztosan komolyan vegyem névtelen levelét, közölte, hogy el fogja küldeni a lelkészünknek is.

Első reakcióm az volt, hogy rájövök, ki küldte a levelet, és felhívom. Beszéljük ezt meg szemtől-szembe. Tudjam megnyugtatni, hogy a férjemmel együtt nem csak tisztában vagyunk lányunk küzdelmeivel, de megállás nélkül dolgozunk azon, hogy jó útra térjen.

De ahogy újraolvastam a levelet, rá kellett jönnöm, hogy aki küldte, azt nem a családom iránti szeretet vagy a segítő szándék motiválta. A használt kifejezések, és az, hogy nem adott meg elérhetőséget, azt jelezte, hogy nem a lányom iránti jóakarat buzog benne. Leültem az ágyra, és sírni kezdtem. Annyira fáj, mikor valaki épp azon a ponton üt rád, ami már tele van horzsolásokkal. A levelével egyenesen a szívembe lőtt.

Ugyanakkor felhívás is volt ez a levél, hogy imádkozzam erőteljesebben a lányomért. Sokat foglalkoztam gondolatban a dolgaival. Beszéltem a küzdelmeiről. Aggódtam miatta. De gondolatban foglalkozni valamivel, beszélni róla és aggódni nem ugyanaz, mint imádkozni érte. Elhatároztam, hogy ebből a lövedéknek szánt levélből áldást hozok ki, és általa fogom fellendíteni imádságos életemet.

Könnyek között szólítottam meg Uramat: „Nem fogom gyermekem iránti kegyelmedet feláldozni mások véleményének oltárán. Persze, hogy szeretném, ha kislányom a jó döntések szűk és egyenes ösvényén járna. De bízom benne, Uram, hogy Te fogod megírni az ő tanúságtételét. Nem az a fő célom, hogy megváltozzék a viselkedése, hanem hogy a szíve változzék meg. Azt szeretném, ha Terád vágyna, Uram, és arra a legjobb útra, amit Te készítettél számára. Segíts, hogy ne csak rendszeresen imádkozzam a lányomért, hanem imádságban legyek mellette végig ebben a küz delemben.”

Nem volt könnyű mellette lenni imádságban a hullámvasúton. Voltak napok, amikor arra gondoltam, Isten talán nem is hallja az imádságaimat.

Nehéz imádságban mellette állni valakinek a zűrzavaros, kemény, bonyolult helyzetekben, amiknek végén nem látszik a fény. Talán te is átélted ezt. Talán épp most vagy benne. Szeretném három pontban összefoglalni, mi segít túl a megválaszolatlan imádságok időszakán.

1. Tudd biztosan, hogy Isten hallja a könyörgésedet.

Az 1Jn 5,14-ben olvassuk: „Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket.”

2. Bízz abban, hogy az imádságnak ereje van még akkor is, ha nem látsz változást.

Időbe telhet, míg felismered, hogy Isten válaszolt a kérésedre. De már most is kapsz „köztes választ”. A Fil 4,6-7 elmondja, mi az azonnali válasz minden imádságunkra: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”

Érted? Isten békessége fogja szívedet és elmédet végigvezetni a várakozás folyamatán, míg Isten kinyilatkoztatja válaszát könyörgésedre. Amikor imádkozol, tudd, hogy te a te dolgodat végzed, és Isten is elvégzi a magáét.

3. Mondd a félelemnek, hogy neki nincs helye ebben a párbeszédben.

Az ima kapu, melyen át a biztonság érzése árad, mielőtt még megpillantanád. Ám a félelem arra sarkall, hogy a problémára koncentrálj, és ne Isten ígéreteire. Ezt olvassuk az Iz 41,10-ben: „Ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek, megsegítelek, és felkarol győzedelmes jobbom.”

Másfél évvel ezelőtt kaptam azt a névtelen levelet, ami arra késztetett, hogy gyakrabban imádkozzam a lányomért. A lövedék áldássá változott. Nemrég meglátogattam lányomat a kollégiumban. Alig hittem a szememnek. Egészen más volt, mint régen.

Sokat beszélgettünk, és egy adott ponton megkérdeztem tőle: „Végső soron mi vett rá, hogy teljes szíveddel Jézus követőjévé szegődj?” „Tudod, anyu – mondta -, olyan emberekkel ismerkedtem meg, barátkoztam össze, akik szeretik Jézust. Láttam rajtuk valami örömöt, amit én is szerettem volna átélni. Így hát elkezdtem úgy élni, azt tenni, amit ők, még akkor is, ha semmi kedvem nem volt hozzá. Eleinte nem hittem, hogy képes vagyok korábban kelni a reggeli áhítatért, a közös imádságokat untam, a dicsőítő zene nem kötött le. De mert kitartottam, az Úr kezdte megváltoztatni a hozzáállásomat. És mikor végül az igazság alapján kezdtem felépíteni az életemet, megéreztem azt az örömöt, amire annyira vágytam.”

Elhallgatott, majd olyat mondott, amit mindig is hallani szerettem volna, amiért olyan régóta imádkoztam: „Anyu, én teljesen beleszerettem Jézusba”. Még most is könnybe lábad a szemem, ahogy leírom ezeket a szavakat.

Azért imádkozom, hogy ez a történet itassa át reménységgel a lelkedet, és folytasd az imádkozást. Azért könyörgöm, hogy hidd el, Isten kézbe tudja venni azt, amivel mások bántani akarnak téged vagy valakit, akit szeretsz, és jót hoz ki belőle, ami elősegíti az ő akaratának, terveinek megvalósulását – mint mai alapigénk mondja.

Uram, csak te tudod jóra fordítani azt, amit valaki rossz szándékkal tett vagy mondott. Előre megköszönök mindent, amit az életemmel tenni fogsz. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. november 26.