Szeretem a jó könyveket és filmeket. Különösen azokat, amelyek életszerű helyzeteket tárnak elém, vagy egy, már bennem is felvetődő kérdést – következetesen – gondolnak tovább. Érdekel, hogy egy adott helyzetre hányféle feleletet lehet adni, milyen megoldás(oka)t lehet találni. Ha jó az alkotás, akkor belülről szembesülhetek a válaszok miértjével, a szereplőkben munkálkodó és a lélek mélyéből származó okok sokszínűségével. Mert a válaszok többnyire nagyon mélyről fakadnak. (Ismétlem: most jó könyvekről és igényes filmekről van szó. )

Cselekedeteink, reakcióink éppen ezért néha önmagunk számára sem érthetők. Talán mással is előfordult már, hogy utólag gondolkodott el azon, hogy miért azt mondta vagy tette adott helyzetben, amit mondott vagy tett. Ilyenkor jó esetben megkeressük a valódi választ, rosszabb esetben – kerülendő a strapát és az esetleg fájdalmakat – inkább elnapoljuk a dolgot, hiszen a szembesülés – önmagunkkal, viselt dolgainkkal – nagyon kínos tud lenni. Talán emiatt van, hogy ezt csak a bátrabbak merik vállalni. A többiek megmaradnak a másik lehetőségnél, amit Cutter (Michael Caine) fogalmaz meg A tökéletes trükk (The Prestige) c. filmben: Az emberek keresik ugyan az igazságot, de nem a valóság érdekli őket, hanem az illúzió.

Mintha ugyanez a mondat visszhangozna a kapcsolatainkban is. Vágyunk mások figyelmére, dicséretére: a szakmánkban pozícióra, jutalomra, alkotásainkat megmutatva tapsra, díjakra, és persze mindenek előtt minél több like-ra a Facebookon. Szeretnénk, ha mások észrevennék és elismernék törekvéseinket, jó szándékunkat, tehetségünket és egyediségünket. Minden igyekezetünk arra van kihegyezve, hogy egy másik embertől pozitív visszajelzést kapjunk, mert ez inspirál, ez ad erőt a továbblépéshez.

Korunk paradoxona, hogy miközben mindennél jobban vágyjuk – szinte agresszíven követeljük – mások figyelmét, megértését, aközben mi magunk egyre kevésbé vagyunk hajlandók ugyanezt megtenni. Jó szándékú törekvéseink közepette (is) keresztülgázolunk mindenkin, aki utunkba kerül, jövőbeni esetleges célokért feláldozzuk a mát, s miközben odaadóan küzdünk, hogy a hozzánk legközelebb állóknak jobb körülményeket teremtsünk, kiderül, hogy már rég elveszítettük egymást. Lassan egyedül maradunk a harcainkkal, és ha valami eredményt sikerül végre felmutatnunk, akkor döbbenünk rá, hogy nincs már mellettünk senki, aki dobna egy nyomorult kis like-ot.

Felmerül hát a kérdés: Miként, és főleg kitől fogunk kapni, ha adni nem akarunk?

Ha nem tartjuk rendben kapcsolatainkat és nem építjük a bizalmat, akkor az egyéni és a társadalmi élet színterein egyaránt a félelem és a gyanakvás meg fog mérgezni mindent. Előjelei már mutatkoznak, elég ha csak néhány kapcsolat típusra gondolunk, ami bizalmi tőke nélkül működésképtelen: politikus–választó polgár, tanár–diák, orvos–beteg, vezető–beosztott, hivatalos személy–állampolgár, szolgáltató– fogyasztó stb. kapcsolat. De ugyanez – ráadásul sokkal nagyobb hangsúllyal – vonatkozik a párkapcsolatokra vagy éppen a szülő–gyerek kapcsolatra is. Úgy teszünk, mintha ezek egyike sem lenne fontos számunkra, jóllehet ugyanezekben a viszonyulásokban mi magunk is jelen vagyunk, ráadásul pillanatnyi szerepünktől függően hol az egyik, hol a másik oldalon bukkanunk fel.

Bronnie Ware ausztrál nővér – aki évek óta haldokló betegeket kísér életük utolsó három hónapjában – írt egy könyvet Five Regrets of the Dying címmel. A velük folytatott beszélgetések során figyelt fel arra, hogy van öt terület, ami állandóan visszaköszön, mint az élet elszalasztott lehetősége. Ezek egyike az emberi kapcsolatok feláldozása.

A megromlott kapcsolatok helyrehozatala, jó kapcsolatok építése kétségkívül nem egyszerű dolog. Ugyanakkor nem kell hozzá különleges felszerelés, adottság vagy élethelyzet. A leghétköznapibb körülmények között is el lehet kezdeni ezt a ma már – extrémnek számító – sportot.

Minden rendelkezésére áll azoknak, akik kellő bátorsággal és kalandvággyal rendelkeznek, akik nem félnek az esetleges kudarctól, és akik hisznek abban, hogy az emberi kapcsolatokra nem érvényes Darwin evolúciós elmélete, amely szerint az ember biológiailag az egoizmusra és a szakadatlan konkurenciaharcra programozott „túlélőgép”.

Joachim Bauer könyve Az együttműködő ember a legújabb neurobiológiai kutatások eredménye alapján egyértelműen bizonyítja, hogy a kölcsönös eredményeken alapuló együttműködéshez szükséges együttműködés és kommunikáció olyan biokémiai folyamatokat indítanak el az agyban, amik nem csak hatékonyabbá teszik az erőfeszítéseket és kellemes érzéseket generálnak, de hosszú távon jelentősen hozzájárulnak a jó egészségi állapot fenntartásához is.

A biológiai lehetőség tehát mindenki előtt nyitva áll, hogy eredményes legyen a munkájában, kapcsolataiban, jól érezhesse magát a bőrében és nagyobb eséllyel kerüljön el esetleg rettegett betegségeket. Persze mint mindennek, ennek is meg kell fizetni az árát, ami nem kevés. Pénzben ugyan nem fejezhető ki, mégis a legdrágábbat kívánja tőlünk: az időnket és a figyelmünket.

A többi már rajtunk múlik. Döntenünk kell.

Létrehozva 2014. november 10.