V.

Lelkipásztori érvek a térdelve és nyelvre áldozáshoz való általános visszatérés mellett

1.

A kézbeáldozás jelenlegi rítusa korábban soha sem létezett a katolikus egyházban, mert az ősegyház ún. kézbeáldozása lényegileg különbözött a ma szokásos gyakorlattól, melyet a kálvinisták vezettek be, a lutheránusokkal ellentétben. Sok lutheránus ugyanis a mai napig megőrizte a térdelve és nyelvre áldozás hagyományos rítusát.

2.
Az első évszázadok rítusa a következőképpen zajlott: A konszekrált kenyeret a jobb kéz tenyerére helyezték, majd a hívő mélyen meghajolt (mint ma a bizánci rítus „metániája” során) és közvetlenül a szájával magához vette a Szentséget anélkül, hagy az ujjaival érintse. Tehát bizonyos értelemben ez is nyelvre áldozás volt, mivel a hívő nem saját maga helyezte a Szentséget a szájába ujjai segítségével. Továbbá az áldozó nyelvével összeszedhette a konszekrált kenyérről esetleg leváló darabokat, hogy egyetlen morzsa se vesszen el. Az asszonyok a konszekrált kenyeret egy „domincale”-nak nevezett fehér vászondarabra kapták.
3.
A ma szokásos rítus során, melyet tévesen az ősegyház rítusának neveznek, a hívő a Szentostyát nem jobb, hanem bal tenyerére kapja, majd ujjaival felemeli és saját maga helyezi a nyelvére. Ezt a módszert a kálvinisták már a XVII. században kifejlesztették. A gesztusok alapján ítélve ez a rítus inkább önáldoztatásnak tekinthető és a normális étkezéshez hasonlít.
4.
VI. Pál pápa lehetővé tette a kézbeáldozás indultumát (vö. „Memoriale Domini” Instrukció, 1969. május 29.), viszont megkövetelte, hogy a hagyományos rítus az egész Egyházban megmaradjon. „A szentáldozás kiszolgáltatásának ezen (vagyis hagyományos) módját az Egyház jelenlegi egészében vett állapotára tekintve meg kell tartani.” Továbbá: ugyanebben a dokumentumban a Szentszék nyomatékosan figyelmezteti a püspököket, papokat és híveket, hogy gondosan tartsák be a jelenleg érvényes törvényeket, és ismételten megerősíti az előírást, hogy a szentáldozást a hagyományos módon fogadják (lásd fent).

Már a II. Vatikáni Zsinat alatt is megerősítette Isten szolgája VI Pál pápa 1965-ben „Mysterium fidei” c. enciklikájában, hogy a szentáldozás rítusát nem szabad megváltoztatni az ősegyház szokására hivatkozva: „Továbbá nem szabad elfelejteni, hogy a hívek régen az üldöztetés idején, vagy amikor a monasztikus élet iránti szeretetből magányban éltek, naponta erősítették magukat a szent Eucharisztiával és -ha nem volt jelen pap vagy diakónus — saját magukat megáldoztatták. Ezt azonban nem azért említjük, hogy megváltoztassunk valamit abból, amit később előírtak az egyházi törvények, vagy ami ma is érvényes gyakorlat azzal kapcsolatban, hogyan kell őrizni az Eucharisztiát vagy a szentáldozásban részesülni; inkább azért említjük ezeket, hogy örüljünk az Egyház hite miatt, amely mindig egy és ugyanaz marad” (Nr. 62-63).

Néhány ével korábban Isten szolgája XII. Plusz ugyanilyen értelemben óva intett a szokásos tiszteletteljes eucharisztikus rítusok és gesztusok megváltoztatásától. „Ahogyan egyetlen értelmes katolikus sem utasíthatja el a hatályos törvényeket, hogy visszatérhessen a kánonjog legősibb forrásaiból kiemelt szabályokhoz, hasonlóképpen, amikor a szent liturgiáról van szó, nyilvánvalóan nem vezeti bölcs és egészséges buzgóság azt, aki vissza akarna térni a régi rítusokhoz és szokásokhoz, és az újakat elutasítaná, amelyeket mégis az isteni Gondviselés írónyitása alatt vezettek be tekintettel a megváltozott körülményekre. Ez a gondolkodás- és cselekvésmód újraéleszti a túlzó és egészségtelen régiségvágyat” („Mediator Dei” enciklika, Nr. 63-64).

5.
VI. Pál érvei a hagyományos áldoztatási rítus mellett ma is érvénnyel bírnak, sőt ma jobban, mint valaha:

1. Az Egyház egyre mélyebben megértette az Eucharisztia misztériumában valóságosan jelenlévő Krisztusról szóló igazságot (l. uo.).
2. Az erősebb külső hódolat sürgős szükségessége (l. uo.).
3. A Szentség előtti alázat megtapasztalása az áldozó részéről (l. uo.).
4. Sok évszázados hagyományról van szó (l. uo.).
5. A hagyományos rítus nagyobb hatékonysággal garantálja az áldozás pillanatának ünnepélyességét és méltóságát (l. uo.).
6. Hatékonyabb módon véd a szent színek profanizálásának veszélyétől (l. uo.).
7. A hagyományos forma jobban szavatolja az Egyház szándékát, hogy ne engedje elveszni a konszekrált kenyér egyetlen darabkáját sem (l. uo.).

6.
VI. Pál pápa félelmei kétségtelenül teljességükben valóra váltak, ha megvizsgáljuk az elmúlt 40 év kézbeáldozásának következményeit, melyeket az 1969- es „Memoriale Domini” dokumentum már akkor előrelátott:

1. A legméltóságosabb Oltáriszentség iránti tisztelet csökkenése (l. uo.).
2. A Szentség profanizálása (l. uo.).
3. Az eucharisztikus hit és igaz tanítás megváltoztatása (l. uo.).

7.
A feltételek, melyek alatt VI Pál pápa megadta ennek az indultumnak lehetőségét, általánosan figyelmen kívül maradnak és nem teljesülnek. Ma ezeknek a feltételeknek betartása még kevésbé adott. VI Pál előírta, hagy minden veszélyt ki kell zárni (l. uo.), mégpedig:

1. A hiányzó tisztelet veszélye,
2. A szent Eucharisztiával kapcsolatos téves felfogások lehetősége,
3. más alkalmatlan dolgok.

8.

Ezen kívül VI. Pál azt várta, hogy az áldoztatás új rítusa a hívekben a hit és jámborság növekedését fogja előidézni (l. uo.). Ezt az elvárást azonban ma megcáfolják a kézbeáldozás által okozott tények.

9.
A valóságos veszélyekre és a katolikus püspökök többségének negatív ítéletére való tekintettel, akikkel 1968-ban konzultáltak ezen téma kapcsán, a „Memoriale Domini” instrukció kijelenti, hogy VI. Pál pápa nem osztja a nézetet, hogy a hívek áldoztatásának hagyományos rítusát meg kellene változtatni (l, uo.).

10.
Az Eucharisztia az egész Egyház életének csúcsa és forrása (II. Vatikánum), az Egyház az Eucharisztiából él („Ecclesia de Eucharistia” c. enciklika, Boldog János Pál végrendelete), következésképpen az Eucharisztia az Egyház igazi szíve. Korunk Egyházának valóságos válsága abban a módban nyilvánul meg, ahogyan ezt a forrást és ezt a szívet konkrétan kezelik. Nyilvánvaló, hogy az állva és kézbeáldozás miatt a Legszentebbet ténylegesen minimális külső tisztelettel és áhítattal kezelik, ráadásul a konszekrált Kenyeret, az Egyház legdrágább kincsét döbbenetes közönnyel kiteszik az eucharisztikus partikulák nagymértékű szétszóródásának és a szentségtörő célra történő egyre gyakoribb lopásoknak. Ezeket a tényeket jóhiszeműen senki sem tagadhatja.

11.
Korunk tulajdonképpeni egyházválsága igazában véve egy eucharisztikus válság, még konkrétabban olyan válság, melyet döntő módon a kézbeáldozás okozott, melyet VI. Pál előre látott és melyet most a tények bizonyítanak. Az Egyház hiteles reformja és egy igazi újra evangelizáció nem lesznek igazán hatékonyak, ha a fő bajt nem orvosolják, nevezetesen az eucharisztikus válság általában és konkrétan a kézbeáldozás gyakorlata által okozott válság. Egy betegséget hatékonyabban gyógyítanak, ha nemcsak a tüneteket kezelik, hanem a terápia a konkrét okokat is megcélozza. Bizonyára nagy általánosságban és elméletileg már sokan beszélnek az eucharisztikus Kenyérrel való bánásmód kapcsán a nagyobb tiszt0elet és figyelem szükségességéről. De amíg a tiszteletlenség és a szokásossá vált figyelmetlenség konkrét oka, vagyis a kézbeáldozás megmarad, az összes beszéd, a szükséges reformok vagy az újra evangelizáció programjai csekély haszonnal lesznek a hitre és az eucharisztikus áhítatra nézve, ami mégis az élő Egyház szíve.

12.
Egyházunkban ma a legkisebb, legtörékenyebb, legvédtelenebb az Úr az eucharisztikus színek alatt az áldoztatás pillanatában. Vajon nem lenne-e a hit és az eucharisztikus Úr iránti szeretet leglogikusabb követelménye és egyszersmind a legszükségesebb lelkipásztori intézkedés gondoskodni arról, hogy az áldoztatás a lehető legszakrálisabb és legbiztonságosabb módon történjen, hogy megvédjük az eucharisztikus Urat, aki annyira védtelen és egyszerre annyira szent? Egy ilyen szakrálisabb és biztonságosabb mód a térdelve és nyelvre áldozás, amely több mint ezer éven át bőséges gyümölcsöt termett; amire utalt VI. Pál pápa és utódai is, különösen XVI. Benedek.

13.
Természetesen felhozhatunk pasztorális érveket a kézbeáldoztatás gyakorlatának folytatására, mint pl. a hívek választási jogát. Ez a jog azonban az általános gyakorlati körülményeket figyelembe véve sérti a kicsiny konszekrált Ostyában jelenlévő Jézus jogát a lehető legnagyobb tiszteletre. Ebben az értelemben a legsérülékenyebb jogáról van szó az Egyházban. Minden érv, mely a kézbeáldozás folytatása mellett szól, jelentőségét veszti, összevetve a helyzet komolyságával, amikor minimális az imádás és a tisztelet, nyilvánvalóan fenyeget az eucharisztikus partikulákkal való figyelmetlen bánásmód és azok nagymértékű szétszóródásának, továbbá a Szentostyák egyre gyakoribb lopásának veszélye. A kézbeáldozás indultumának további használata ezért egyre inkább antipasztorálisnak bizonyul, mert árt a hívek hitének és jámborságának éppúgy, mint magának az eucharisztikus Úr jogainak.

14.

A nagy szentek, akik az Egyházat reformálták és az egyháztörténelem igazi apostoli lelkei tanúsítják: egy egyháztörténelmi korszak lelki előrehaladása lemérhető az Oltáriszentségbe vetett hiten, és az iránta való tiszteleten és áhítaton. Ezt az igazságot Agaírói Szent
Tamás röviden és világosan így foglalta össze „Sacris solemnis” kezdetű himnuszában: „Sic nos Tu visita, sicut Te colinas: Úgy látogass minket Urunk, ahogyan tisztelünk?”

Ez napjainkban is érvényben marad: Az Úr ma is meg fogja látogatni Egyházát és megajándékozza az igazi megújulás különleges kegyelmeivel, melyekre annyira vágytak Boldog XXIII. János és a II. Vatikáni Zsinat atyái, de csak abban a mértékben, amennyire szeretjük és láthatóan is tiszteljük, elsősorban a szentáldozás pillanatában.

(Részlet Athanasius Schneider asztanai (Kazahsztán) segédpüspök Corpus Christi c. könyvéből. A kiadvány megrendelhető a Stella Maris Alapítványnál.)

Létrehozva 2014. október 8.