I.

Péter, egy eucharisztikus gyermek az üldöztetés idején
Peter Schmidtlein 1967. április 16-án született Karaganda közelében. Német származású szüleinek, Peter és Serafina 5chmidtleinnak, nagy, nyolcgyermekes családjuk volt. Az oroszországi németekhez tartoztak, akiket Sztálin Kazahsztánba deportált.

Ekkor Karagandában élt Isten szolgája, Alexander Chira földalatti püspök. 1983-ban balt meg az életszentség hírében, hosszú és súlyos fogságának következményeitől. Ő keresztelte a kis Pétert és egyúttal keresztapja is volt. A család egy másik gyermekét boldog Alexij Zaritsky keresztelte, egy karagandai pap és vértanú, aki 1963-ban halt zneg és 2001-ben avatták boldoggá.

A kis Péter negyedik életévétől részesült katekizmus oktatásban Isten szolgálójától Gertrude Detzeltől, aki a karagandai üldöztetés idején világi apostol és fáradhatatlan hitoktató volt. Ő egy igazi hitvalló volt. Bátor földalatti apostolkodása miatt többször letarlóztatták. De még a börtönben sem szűnt meg hirdetni Krisztust és a katolikus hitet. Gertrude Detzel Karagandában halt meg 1971-ben az életszentség hírében. Amikor a kis Péter nyitott koporsójánál imádkozott, mély hatást gyakorolt rá a halott kezében lévő rózsafüzér. Hazafelé menet így szólt édesanyjához: „Mama, amikor meghalok, az én kezembe is tégy egy rózsafüzért, pont úgy, mint Gertrud néninél”.

Nem sokkal Gertrude halála után a kis Péter megbetegedett. Az orvosok rosszindulatú agydaganatot állapítottak meg. Tekintettel a csekély gyógyulási esélyre, nem akarták megoperálni. Ezt a betegséget tetézte következményként még a mozgási szervek bénulása is, úgyhogy Péter ágyhoz volt kötve. Folyamatosan erős fejfájása volt. Az orvosok nem akarták őt a kórházban tartani, mert a hozzá hasonló betegek elviselhetetlen fejfájásban szenvednek. Ezért a kis Pétert otthon ápolták, nagy családja körében. Még aznap, amikor a fiüt hazahozták, köimybe lábadt szemekkel kezdte kérni, hogy járulhasson szentáldozáshoz.

A következő napon váratlanul betoppant egy litván titkos pap, Péter Antonius Seskevicius SJ, aki 1961-hen Kirgisztánban megkeresztelte Athanasius Schneidert, a későbbi püspököt. A papot felvilágosították a gyermek kritikus állapotáról, és arról is, mennyire vágyik a kis Péter a szentáldozásra. Fater Antonius félrehívta a gyermeket és feltett neki néhány kérdést az Oltáriszentségről. A beszélgetés során a pap meggyőződött arról, hogy a fiú elegendő hittudással rendelkezik, elsősorban az Oltáriszentséggel kapcsolatosan. Ezért elsőáldozásban részesítette 1971. december 16-án. Péter négy és fél éves volt. Péter Antonius megengedte neki, hogy naponta járulhasson szentáldozáshoz.

Alexander Chira püspök engedélyezte a Schmidtlein ház egyik helyiségében egy kápolna berendezését Oltárszentséggel, és jóváhagyta, hogy a családapa, Péter Schmidtlein, rendszeresen részesítse nagy családját a szentáldozásban. Szinte minden reggel a család zárt ajtók mögött összejött az Oltáriszentség előtti imára. Az imádság után minden családtag letérdelt. Péter nagy tisztelettel kezébe vette a cibóriumot és egy kanállal óvatosan kiszolgáltatta térdelő családjának a Szentséget. Sem Péter, sem más családtag nem merte volna akkoriban a Legméltóságosabb Oltáriszentséget kezével érinteni. Ezen alkalmakkor a kis Péter is szinte naponta magához vehette a Szentséget apjának kezéből. Ez volt a kisgyermek legnagyobb öröme. Naponta vágyakozva várta a szentáldozás pillanatát.
Időről-időre Alexander püspök titokban jött bemutatni a szentmisét és ostyákat konszekrálni. Egyik látogatása alkalmával megtudta, hogy a kis Péter már az előző napon is megáldozott. A püspök megdöbbent, hogy egy ilyen kis gyermek már áldozik és meg is tiltotta, mert azt gondolta, hogy egy négyéves gyermek erre még nincs eléggé felkészülve.

Amikor néhány nap múlva a püspök távozni készült, a család összegyűlt az Oltáriszentség előtt, hogy részesüljön a szentáldozásban. A kis Péter kérte édesanyját, hogy vigye őt a kápolnához, mert ő is áldozni szeretne. Ám édesanyja közölte, hogy nem áldozhat többé, mert Alexander püspök túl fiatalnak tartja őt erre. A fiú azonnal könnyekre fakadt és elutasította a reggelit arra hivatkozva, hogy először szentáldozáshoz akar járulni. A kis Péter ugyanis soha sem reggelizett, mielőtt az Oltáriszentséget magához venné.

A gyermek vígasztalan volt, mert többé nem veheti magához Jézust az Oltáriszentségben. A nagymanna, Elisabeth Schmidtlein annyira együtt érzett unokájával, hogy azonnal megtette a mintegy 20 kilométeres utat, hogy találkozhasson Alexander püspökkel. Részletesen elmagyarázta neki a kis Péter lelld szituációját. A püspök figyelmesen végighallgatta Elisabeth nagymama szavait és végül ezt mondta: „Ha egy gyermek a Szentség jelentőségét ennyire mélyen megérti és így éhezik Krisztus Testére, nem tagadhatom meg tőle a szentáldozást. A következő alkalommal személyesen jövök megáldoztatni a kisfiút”. Amikor a nagymama hazaért és átadta a püspöktől jövő jó hírt, Péter annyira boldog volt, mintha születésnapja lett volna.

Néhány hónappal később, I972 februárjában, a kis Péter megvakult. Emma Bellmann, a család egyik barátja vette ezt észre először egyik látogatása alkalmával. Emma belépett a hálószobába, amelyben Péter feküdt. Székét az ágyhoz húzta, kivett egy piros almát a táskájából és ezt mondta: „Hoztam neked egy szép, finom almát”. A gyermek elmosolyodott, megköszönte és kinyújtotta kezét az alma után, de nem tudta megérinteni az almát. Ekkor Emma előtt világossá vált, hogy a kisfiú nem lát. Csendben a gyermek kezébe helyezte az aknát, felrázta a pámáját és könnyes szemmel kiment.

Az egész család megdöbbent. Senki sem gondolta volna, hogy a kis Péter nem lát, mivel sohasem panaszkodott és mindenkit, aki a szobájába bejött, hangjáról felismert. Schmidtlein mama megkérdezte fiát: „Miért nem mondtad nekünk, hogy nem látsz?” Péter mélyen sóhajtott és ezt mondta: „Egyszerűen nem akartam nektek gondot okozni”.

A Schmidtlein család házában a gyermekek titokban részesültek elsőáldozási oktatásban. A kis Péter ezen mindig részt akart venni. Ő volt a legkisebb gyermek, mert a többiek hétévesek voltak vagy idősebbek. Amikor a hitoktatónő feltett egy kérdést, amelyre a gyermekek nem tudtak válaszolni, vagy bizonytalankodtak, Péter felemelte kezét és kérte: „Kérem, kérdezzen engem”. Péter válaszai mindig egészen pontosak és helyesek voltak.

Amikor Péter állandó fejfájása egy pillanatra kissé alábbhagyott, elkezdett tréfálni. vidám történeteket mesélni és másokat nevettetni. Minden reggel és este részt vett a családi imádságon. Azt kérte, hogy énekeljék el kedvenc énekeit. Az első egy Szűzanyához szóló ének volt, az „Es blüht der Blumen eine” német Mária ének. A második az eucharisztikus Úrhoz szóló „Beim letzten Abendmahle” egyházi ének volt. A kis Péter különösen szerette az ének utolsó sorát: (add, Üdvözítő, megérdemelnünk,) „hogy önmagunkat adhassuk áldozatul”. Gyakran kérte, hogy ezt az eucharisztikus éneket énekeljék, különösen az említett utolsó szavakat „hogy önmagunkat adhassuk áldozatul”. A fiúcska az Urat követve viselte fájdalmait. Soha sem panaszkodott fájdalmaira és szenvedésére. Csak csendben sírt, amikor a fejfájás túl erőssé vált, és kérte a gyógyszereit.

A kis Péter gyakran beszélt Istenről és más gyermekeket is emlékeztetett Isten jelenlétére. A Schmidtleizl család otthonában volt egy nagy falióra. Amikor az óra a következőt ütötte, Péter megkérdezte az ágy körül állókat: „Mit kell mondani, amikor üt az óra?” És amikor idősebb testvérei nem tudták a helyes választ, boldogan elárulta: „Édes Jézus maradj velem, ezt az órát Neked szentelem!”

1973. február 5-én megfalt a kis Péter, még hatodik születésnapja előtt. Betegsége alatt Elisabeth nagymamája sokszor beszélgetett vele a halálról és arról, ami utána vár az emberre. Egyszer megkérdezte unokájától: „De te, Péter, mit szeretnél? Meg akarsz gyógyulni, vagy inkább a mennybe menni, ahol láthatod a Szűzanyát, az angyalokat és Gertrúd nénit, aki felkészített téged az elsőáldozásra?” A fiú egy kissé elgondolkodott, majd nevetve így szólt: „Nem, inkább a mennybe mennék, hogy láthassam a Szűzanyát és Gertrúd nénit.” Amikor nővérei hallották ezt a beszélgetést, szemrehányást teltek a nagymamának és mondták; „Nagymama, mégis sokkal jobb lenne, ha Péter nem halna meg, hanem nálunk maradna.” De Elisabeth nagymama igy válaszolt: „Az Úrnak nem szabhatunk feltételeket. Azért kell imádkoznunk, hogy ne a mi akaratunk legyen meg, hanem Istené!”

A kis Péter két és fél évig élt az eucharisztikus Úrból. Szinte naponta részesült benne édesapja kezéből. Ennek a kisgyermeknek életében csodálatos módon megvalósult és kinyilvánult az isteni igazság, amit a Szentírás a következő szavakkal fejez ki: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él” (Jn 6, 56-57}; és „A világ gyengéit választotta ki Isten, fogy megszégyenítse az erőseket” (1 Kor I, 27).

A kis Péter és családja mély szeretetet és ugyanakkor mély külső tiszteletet is ápoltak az Úr eucharisztikus Teste iránt. Senki sem merte Krisztus legszentebb Testét kézzel vagy ujjával érinteni. Mindnyájan letérdeltek, amikor a családapa kanállal kiosztotta a szentáldozást. A kisfiú soha sem reggelizett, mielőtt a Szentséget magához vette volna. Az óraütésnél gyakran imádkozták a lelki áldozás rövid imáját: „Édes Jézus, maradj velem!” Egy ilyen mély Eucharisztiába vetett hitet a tiszteletteljes külső magatartással is táplálni kell. A szentáldozás volt ennek a családi egyháznak a szíve és virágozni engedte azt az üldöztetés sötétségének közepette is.

Néhány évvel a kis Péter halála után meghalt az apa is, ennek a nagycsaládnak a feje. A kis Péter és az egész család eucharisztikus élete számos gyümölcsöt hozott. Az életben maradt hat gyermek közül mind a hatan Istennek szentelték életüket. A legidősebb testvér, József, a Jézus Társaság papja lett, és most Kazahsztánban szolgál. A négy lánytestvér (Valentina, Rosa, Anna és Marta} szerzetesnők lettek az „Eucharisztikus Jézus szolgálóinak” kongregációjában. Végül az édesanyjuk, Serafina is belépett lányai kongregációjába és letette a szerzetesi fogadalmakat. A kis Péter édesanyja, Serafina nővér ma is él rendjének karagandai kolostorában. A kis Péter teste úgy nyugszik a Karaganda melletti temetőben, mint a búzaszem, mely a földbe esett és meghalt, de gazdag termést hozott (v.ö. Jn 12, 24}.

A kis Péter kétségtelenül csak egyike a számtalan szent gyermeknek, akiknek megjelenését előre hirdette X Szent Piusz pápa, amikor szélesre tárta a tabernákulumok ajtaját, hogy a kicsinyek és ártatlanok is táplálkozhassanak Krisztus szent Testével. Ennek az eucharisztikus gyermeknek tiszta hite és megható külső tisztelete csendes, de erőteljes példa volt és marad minden katolikus számára, különösen a felnőttek számára, és azoknak, akik önmagukat „felnőttnek és nagykorúnak” tekintik.

A gyermekek példája a felnőtteket is felbuzdíthatja, hogy hitüket megújítsák az eucharisztikus igazság teljességének fényében és külső magatartásukat is hozzáigazítsák Krisztus Testének nagyságához és fenségéhez, hogy amikor élnek a szentáldozás privilégiumával, ők is térdeljenek le, nyissák ki szájukat és engedjék magukat táplálni Krisztus Testével, mint a gyermekek.

Csakis az Eucharisztiába vetett mély, teljes katolikus hit és az ennek megfelelő külső tisztelet és áhítat fogja hatékonyan megújítani az Egyház életét. Ez nyilvánvalóvá vált annyi sok elrejtett családegyház és sok elrejtett szent gyermek kivirágzásának példáján, az egyházüldözés idején. Bárcsak megadná az Úr, hogy napjainkban is, azokban az országokban is, ahol az Egyházat legalábbis kívülről nem üldözik, egyre több olyan eucharisztikus család keletkezzen, mint a Schmidtleinék, és különösen több eucharisztikus gyermek, mint a kis Péter. A kicsinyek által, akik megőrzik a hit tisztaságát és a Szentlélektől ajándékba kapott istenfélelmet Krisztus eucharisztikus Testének imádásában, fogja a Szentlélek Úristen lassan, de feltartóztathatatlanul megújítani Egyházát napjainkban. Legyen közbenjárónk ebben Péter, az eucharisztikus gyermek.
(Részlet Athanasius Schneider asztanai (Kazahsztán) segédpüspök Corpus Christi c. könyvéből. A kiadvány megrendelhető a Stella Maris Alapítványnál.)

Athanasius Schneider: Dominus Est c. könyvének ismertetője itt olvasható.

Gondolatok a Szentáldozásról és az Egyház megújulásáról (2)

Gondolatok a Szentáldozásról és az Egyház megújulásáról (3)

Gondolatok a Szentáldozásról és az Egyház megújulásáról (4)

Gondolatok a Szentáldozásról és az Egyház megújulásáról (5)

Gondolatok a Szentáldozásról és az Egyház megújulásáról (6)

Gondolatok a Szentáldozásról és az Egyház megújulásáról (7)

Gondolatok a Szentáldozásról és az Egyház megújulásáról (8)

Létrehozva 2022. április 30.