Még most is kavarognak bennem a gondolatok és a képek, pedig már harmadik napja, hogy visszaérkeztünk római zarándoklatunkról… Úgy bukkannak fel bennem újra és újra, mint virágszirmok, amelyekbe belekap, majd tovalibbent a szél. Melyik nap volt a zarándoklat legszebb napja? Nem tudom. Mint ahogyan zarándoktársaim sem tudtak az úton visszafelé megejtett – egész napos – beszámolójukban megegyezni… Melyik volt lelkileg a legfelkavaróbb pillanat? Mindegyikünknek más és más. Sőt, az embernek az az érzése, hogy saját magának is sok ilyen pillanata volt. És az egyik ekkor, a másik pedig akkor bukkan fel az emlékezés bugyrából…

Nekem is sok ilyen lelkemet megérintő pillanat volt. Elhatároztam, hogy mindegyiket sorba leírom. Elkezdem hát. Jó?
Assziszi felé haladtunk. Mivel páduai programunk egy kissé elhúzódott, késtünk. Olyannyira, hogy a minket váró hotelből kétségbeesett telefonhívások sürgettek bennünket, hisz a személyzetnek este 8 órakor haza kell mennie. Mi tagadás, szorongtam, hogy hogyan fogadnak bennünket. A Frate Sole hotel tulajdonosa egy idős házaspár volt. Mikor megérkeztünk, széles mosollyal köszöntöttek. Sőt, magyarázkodásomra is nagy kedvesen azt válaszolták: „Semmi gond, atya, lényeg az, hogy megérkeztek!” Másnap pedig, a búcsúzáskor egy kis ajándékot nyomtak a kezembe. Egy papírtekercs volt ugyan, de nekem, amikor elolvastam, értékesebb, mint a legdrágább útravaló.
Tartalmát leírom, hogy Te is részesülj belőle.

Imre atya írása elolvasható itt.

Létrehozva 2014. június 25.