„De ő ezt mondta nekem: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az én erőm a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.” (2Kor 12,9)

Egyike volt anyaságom zsúfolt reggeleinek. Táskák? Rendben. Justin ünnepi öltönye? Rendben. Uzsonnák? Rendben. Indulhatunk. Aztán a munkahelyemen Justin könnyes telefonja: „Anya, otthon hagytam az öltönyömet!”

Általában nem szoktam beleavatkozni a természetes következmények alakulásába, de most tudtam, mennyire el van keseredve a kisfiam. Megígértem neki, hogy mire az ünnepi felvonulás elkezdődik, beérek a ruhájával az iskolába.

Már épp sorakozni kezdtek, mikor odarohantam, hogy átadjam Justinnak a szatyrot. Az osztályfőnöke megállított. „Ha Justin otthon felejtette az öltönyét, akkor iskolai egyenruhában vesz részt a felvonuláson.” Micsoda? De hisz véletlen feledékenység volt? Kinek képzeli magát, hogy majd ő mondja meg, hogy neveljem a gyerekemet?

Kisfiam felvonult a színpadra – egyedül ő volt egyenruhában. Szomorú volt. De aztán a felvonulás végén, a narancsos sütit majszolva a többiekkel, nyoma sem volt rajta a bánkódásnak. Én viszont nem tudtam olyan könnyen túltenni magam. Meg voltam győződve róla, hogy látva Justint a kék pólójában, mindenki a teremben odaképzelt a nyakába egy feliratot: „Rossz anyukám van”, és közben azt gondolták, hogy az anyja tehet róla, hogy szégyenkezik a gyermeke.

Voltál már hasonló helyzetben? Mikor elborított a szégyen valamilyen anyasági kudarc miatt? Mindig próbáltam rejtegetni a hiányosságaimat, reméltem, nem veszik észre a gyengeségeimet. De megtanultam, hogy ha fel merem vállalni a kudarcokat, eljutok végre az alázatosságban oda, hogy elismerjem, segítségre van szükségem.

A 2Kor 12,9 figyelmeztet, hogy Isten kegyelme elég, és az Ő ereje a gyengeségünkben teljesedik ki. Ami azt jelenti, hogy minél gyengébbek vagyunk, annál inkább megtapasztaljuk Isten erejét. Mit tehetünk, hogy Isten ereje felülírja gyengeségünket?

Legyünk irgalmasak más anyukákkal

És most tonnányi irgalomra gondolok. Valahogy így: „együttérző tekintettel nézek rád, akit behívattak az igazgatói irodába, mert a gyermeke csúnyán beszélt a társaival. Tudom, hogy én is lehetnék a helyedben.”

Felejtsük el örökre „az én gyerekem sohasem tenne ilyet” típusú mondatokat. Biztosíthatlak, hogy minden anya minden gyermeke követett már el olyasmit, ami miatt szégyenkezhetne. És minden anya érezte már azt, hogy egyedül neki nem sikerül jól nevelnie a gyermekeit.

Legyünk irgalmasak saját magunkkal

Évekkel ezelőtt könnyen beleestem a „nem vagyok jó anya”-tudat vermébe, ha például valamelyik gyerekem nyilvánosan kiverte a hisztit. Ha azt hallottam, hogy egy gyermek azt mondja: „Igen, anyu”, vagy „Segíthetek?” napokig gyötörtem magam, hogy én tehetek róla, ha az enyémek nem ilyenek.

Pedig ahogy Kim barátnőm mondta egyszer: „Voltál mostanában a Gulliverben? Ott minden polc előtt minden alkalommal legalább egy hisztit megtapasztalhatsz.” A hiszti csak hiszti. Nem a nevelésedről adott bizonyítvány.

Forduljunk Istenhez segítségért

Könnyen Istenhez fordulunk a nagy dolgokban. De odafutunk-e hozzá, ha otthon felejtjük az ünneplő ruhát?

Két barátnőmmel tényleg alapítottunk egy Rossz Anyukák Klubot, mikor egy alkalommal mindhárman úgy éreztük megbuktunk gyermeknevelésből. Hát nem csudajó, hogy Isten társakat ad melléd a veremben? Ha egyikünk gyermeke épp „benne van” – legyen az helytelen attitűd, rossz magatartás, hibás döntés – van két másik anyuka, akik készek meghallgatni, úgy imádkozni, mintha saját gyermekükről volna szó, és ha kérjük, tanácsot is kapunk egymástól.  Mert erről szól a történet. Elismerjük gyengeségünket, Isten elé tárjuk, és hagyjuk, hogy Ő kegyelme puha takarójával betakargassa.

Uram, azért imádkozom, hogy a Te kegyelmedet keressem akkor is, ha erős vagyok, akkor is, ha gyenge, és amikor mások jót vagy rosszat látnak az életemben, tudhassák, hogy a Te erőd tart fenn a mindennapokban. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2023. október 14.