Képzelt interjú Joseph Kentenich-hel, a Schönstatt-mozgalom alapító pedagógusával

Joseph Kentenich, a Schönstatt-mozgalom alapítója és atyja, kora reformere, kiváló lelkivezetője és tanítója. A dachaui haláltábort is megjárt pedagógus 58 évig dolgozott nevelőként. Eközben számtalan formában kutatta és összegezte, mit mondanak a tudományok, a nagy nevelők arról, hogy hogyan lehetséges valóban erős, szabad lélekkel és jókedvűen szolgáló embert nevelni a ránk bízott gyermekekből s egyszersmind önmagunkból is. Rendszerében szóhoz jut a keresztény Lélek, és minden haladónak mondható tudományos eredmény, sőt a mindennapok gyakorlati tapasztalata is. Az elismert nevelőt interjúnkban főbb nevelési elveiről, legfontosabb, alapvető megfontolásairól kérdeztük.

Ön majd hat évtizeden keresztül foglalkozott a jövő generációjának nevelésével. Ez igen hosszú idő, amelyben sok öröm és siker mellett számos buktató és nehézség is adódhatott. Ha röviden összegeznie kellene ezt a pályán töltött ötvennyolc évet, milyen megfontolásokat, momentumokat emelne ki?

Nehezet és összetettet, mégis alapvetően egyszerűt és könnyen megválaszolható dolgot kérdez. Minden öröm és siker, minden nehézség és sikertelenség alapvetően felülíródik és alapjaiban határozódik meg egy olyan hozzáállástól, egy olyan attitűdtől, amelynek minden nevelőt minden – a szó eredeti, mély értelmében vett – pedagógust jellemezni kell. Azt gondolom, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a nevelő állandóan tudatosítja magában, hogy a nevelés és az ő mindennapi nevelői tevékenysége is alapvetően és legmélyebb értelmében semmi más, mint az élet szolgálata. Ez persze banálisnak és talán túlzottan is általánosnak és semmitmondónak hathat első hallásra. De gondoljunk csak bele, milyen hiábavalóan fárad, és micsoda tévedéseket fog elkövetni az a nevelő, aki ezt a szempontot – talán túlzottan is kézenfekvőnek tekintve – figyelmen kívül hagyja a gyakorlatban. Hogy ez ne történhessen meg, mégis szükséges és fontos annak állandó tudatosítása, hogy mit is jelent az élet szolgálata tulajdonképpen. Az Életet kell szolgálnom, tehát egyfelől kedvező feltételekről kell gondoskodnom, hogy a teremtett élet megfelelően kibontakozhasson, másfelől az Életet akadályozó körülményeket és ellenségeket mindinkább távol kell tudnom tartani kis növendékemtől.

Mik a legfőbb célkitűzések egy ilyen – ahogy Ön nevezi – az „Élet szolgálatát” zászlajára tűző nevelés számára? Említene néhányat ezek közül?

Mi a célunk? Ez fontos kérdés, hiszen a válasz egész kölcsönös viszonyunkat, magatartásunkat meghatározza. Röviden és tömören megfogalmazva: meg akarjuk tanulni önmagunkat szilárd, szabad jellemmé nevelni. Ehhez talán a legfontosabb annak tudatosítása volna, hogy ma egy új koráramlatban, az irracionalizmus korában élünk. Ebben a mindent általánosan és alapjaiban átitató és meghatározó miliőben elsődleges pedagógiai feladatunk egy önállóan gondolkodni, ítélni képes nemzedék újbóli felnevelése, s annak mindennapos tudatosítása, hogy végső soron mindig az győz, akit világos elvek vezetnek, aki nem néz jobbra meg balra, hanem rendíthetetlenül megy az útján függetlenül attól, hogy siker vagy balsiker éri. Ennek megvalósításában pedig elengedhetetlen még egy szempont állandó figyelembe vétele. Az irracionalizmus világában valójában magánál a tanításnál sokkal fontosabb a személyes élmény. Csak az a szó hiteles, amihez magával ragadó élmény is kapcsolódik. Az élet, a lét ma a legfőbb nevelő tényező, nem a szó. Csak annak hisznek ma, aki az életével igazolja, bemutatja mondanivalóját.

A képzelt riport elolvasható itt.

Létrehozva 2014. április 13.